Hogyan tegyünk pontot a magyar-román „háborúra”? Forradalmi forgatókönyv

Mindenek előtt le szeretném szögezni: ez egy fikcióba merülő gondolatkísérlet. Pamflet, ha tetszik. És akkor nézzük: a szerdai szent napon a szabad, szuverén, független, egységes, oszthatatlan és 2000 éves mioritikus haza illusztris parlamentje csuklóból leszavazta a törvénytervezetet, amely hivatalos ünnepnappá nyilvánította volna március 15-ét a Romániában élő magyarok számára. Mindezt azután, hogy Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök a koronajárvány kellős közepén váratlanul nekiállt uszítani a magyarok ellen, illetve azután, hogy ugyanaz a szabad, szuverén satöbbi mioritikus parlament ujjongva nemzeti ünnepnappá avatta a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóját. Jó. Közben az önmagukat sarkig nyitottnak, tetőtől talpig európainak, fénysebességgel haladónak képzelő román és magyar elemzők, megmondók, beszólók azt mantrázzák, hogy jaj, de uncsi ez az erdélyimagyarozás, ez az etnikai hisztéria, nagyon le kéne már jönni róla, lépjünk túl a múlton, tekintsünk már a közös és fényes jövő felé. Jó. De van itt egy kis baj. Nézzük, hogy üdvözölte a tervezet elkaszálását egy (feltehetően) magát sarkig nyitottnak, tetőtől talpig európainak, fénysebességgel haladónak képzelő mioritikus honatya:

És akkor, a továbbiak előfeltevéseként hadd idézzek Rajcsányi Gellért cikkéből:

Ez (sajnos, avagy sem, mindegy) így van. Ahogy láttuk, a románok történelmi sérelmekre hivatkozva ünneplik a március 15-i ünnepnap elkaszálását. Ugyancsak történelmi sérelmekre alapozva ünneplik lelkesen a trianoni békediktátumot. Mi, magyarok, szintén történelmi sérelmekre hivatkozunk, amikor nem tudunk örülni annak, hogy a trianoni békediktátummal több millió magyar ember sorsát nyomorították meg. Hogy csak egy példát mondjak. Persze, itt még az az apróság is van pluszba, ha tetszik, hogy mi, a jelenlegi Romániában élő magyarok továbbra is szopóágon vagyunk. Nem csak történelmi sérelmek alapján. Ki lehet nyugodtan mondani: az egységes és oszthatatlan mioritikus haza nyugodtan meglenne nélkülünk is. Csak épp nemigen tud tőlünk megszabadulni. Egyelőre. Na de akkor hogy a jóistenbe lehetne ezen a „háborús” helyzeten túllépni? Figyelem, igen egyszerű, igen haladó, igen forradalmi forgatókönyv következik! Irtsuk ki a történelmet. Jó, a történelem meghamisításával, újraírásával többen is próbálkoztak. Több-kevesebb sikerrel. De radikálisan eltörölni a történelmet, amelyről egyes maradi elmék azt állítják, hogy létezik, továbbá nem eltörlendő, na, ez eddig nem sikerült senkinek. Nos, ha igaz, hogy a román-magyar „háború” alapvető oka a történelemben keresendő, akkor nosza, legyünk rajta, hogy ezzel a szent és radikális pusztítva-építő aktussal legyünk mi világelsők. Tehát, a szlogen: történelem nincs, közös lesz a kincs! Mármint a románoké meg a magyaroké. Jó. Mi legyen az első lépés? Mivel nagyon újat és eredetit nehéz találni manapság, vegyünk jó példát a derék amerikai (és nem csak) aktivistáktól, akik békésen döntögetik a történelem jól látható jelképeit, a köztéri szobrokat. Tessék, ez egy kiváló kezdő lépés lenne. Mivel előzékenyek (és kevesebben is) vagyunk, lépjünk mi elsőként: döntsük le a kolozsvári Mátyás szoborcsoportot. Gaz muszlimirtók voltak egytől egyig, hát nem? És ki tudja, talán még románokat is öltek. Aztán jöjjenek a románok. Izé, itt azért van egy kis hendikepünk. Egyrészt, ugye, nekünk az utóbbi száz évben nemigen engedték meg, hogy köztéri szobrok ezreivel emlékezzünk meg saját történelmünkről, másrészt, ha már megengedték, igyekeztünk (szerintünk) békés papokat, írókat, költőket megörökíteni. Gyanítom viszont, hogy ha a román tesók belemennek a nagy tervbe, le kellene dönteniük a köztéri szobraik javát, Decsebáltól Maniu úrig. Mert ezek a csávók bizony tömeggyilkosok és emberjogtiprók voltak, egytől egyig. S ha ez megvan, jöhetnek a történelemkönyvek, a levéltárak, a még emlékező emberi agyvelők. Törölni őket, egytől egyig. És akkor, ha már tényleg nem lesz történelem, na akkor olyan békésen fogunk élni egymás mellett, alatt, fölött, sőt, egymásban, hogy „nézni is tereh”. Hogy milyen nyelven fogunk beszélni, nem tudom pontosan. Bár némi sejtésem sajnos van.