Egy normális országban nem lenne ez nagy ügy: képzeljük el, hogy egy csütörtöki napon két labdarúgó kupadöntő is zajlik ennek a normális országnak a fővárosában. Az első meccsen az ifik mérik össze erejüket, utána pedig a nagyok. És mindkét kupát egy vidék, egy -föld csapata viszi el. Egy olyan -földről van szó, amelynek lakói más identitásúak, mint például a főváros lakói. Még saját zászlójuk és himnuszunk is van. A csapatok persze (a foci íratlan szabályai, illetve a klubzseb kitömöttsége szerint) sokszínűek: vannak bennük mindenféle identitású emberek, s jól van ez így, mert mindegy, mifélék, egy célért küzdenek. Aztán a győzelmek után jön az öröm, a zászló, a himnusz, majd mindenki szépen hazamegy és ennyi.
Ez történne egy normális országban. De mi van akkor, ha a fent vázolt események egy fiatal, bő száz éve létező országban történnek, ahol az egységesség és oszthatatlanság a hétszentség? Nos, akkor az történik, ami csütörtökön a román kupadöntőkön. Mert ja, ez a nagyon fiatal, egységes-oszthatatlan-hétszentséges ország Románia. Ahol a hivatalos elmék (és nem csak) egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról, hogy az ország területén (többek között) létezik egy -föld, amelynek előtagja: Székely-.
Az ifik meccsének traumáját még valahogy lehet kezelni a nemzeti mito(pato)lógia szintjén, durvább beavatkozás, például nacionál-lobotómia nélkül: hiszen a nemlétező -földről érkezett két csapat küzdött meg egymással. Az érvelés egyszerű: ha egyszer a -föld, ahonnan jönnek, nem létezik, akkor tulajdonképpen a két csapat sem létezik. Pont. Persze, az a fránya, ifjú-egységes-oszthatatlan nemzetbiztonságot csúnyán fenyegető zászló, meg az a himnusz… na de ha a csapatok nem léteznek, akkor kezük sincs, torkuk sincs. Ergo zászló sincs, himnusz sincs. Na.
A nagyok meccsén viszont egy nemzetállami, vagyis létező csapat lépett pályára a nemlétezők ellen. És a fenti kristálylogika szerint előbbieknek minimum 100 nullra kellett volna nyerniük, ha ugyan meg nem unják az üresen tátongó ellenfeles térfelet, kaput. De nem ez történt. A nemzetállami csapat rendesen kínlódott a nemlétezők ellen. Mi több, ki is kapott. Elvesztette a kupát. (Nem normális gondolati ívben: elárulta a hazát.) Ezt az ellentmondást már sokkal nehezebb feloldani: lehetetlen, hogy a levegő ellen veszítsenek. Ide már intenzív terápia kell. Mindennek a tetejébe megint felhangzott az az ijesztő himnusz, megint lobogtak az ijesztő zászlók.
A hivatalos nem normális nézőpont csak ennyit látott. Azt nem látta, hogy – identitárius szinten – a normalitás zajlik a szemek előtt. A „nemlétező” csapatban mindenféle identitású emberek játszanak, egyfelé húzzák a szekeret, sőt, mindkét érvényes gólt egy „létező” -föld létező identitású játékosa rúgta. Konkrétan: egy román identitású játékos szerezte a székelyföldi csapat góljait.
Végezetül: a fiatal, egységes és oszthatatlan ország beteg elméi számára van egy jó hírem. Létezik a gyógyszer! És ráadásul ingyenes: picit változtatni kellene a gondolatoknak árján. El kellene fogadni, hogy ez a -föld létezik. Az a neve, hogy Székelyföld. Van neki zászlója. Meg himnusza. Saját identitása. Saját nyelve. Viszont nem termel a fiatal ország életére törő terroristákat, például. Nem ássa alá a nemzetbiztonságot, például. Ellenkezőleg: hozzájárul. A maga módján.
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.
A PSD ismét megkaparintotta nagy nehezen a hatalmat, de a háttérben már készülődik a disznófejes AUR.
Román többségű megyékhez csatolná a magyarok lakta térségeket, és román lakosság betelepítését szorgalmazza Lucian Mușat, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) parlamenti képviselője.
Az egyszerűnek tűnő kérdés megválaszolása nehéz. Egy dolog biztos: nem azért, mert bosszút akar állni valamiféle társadalmi igazságtalanságért, ahogy azt egyes karosszék-forradalmárok vizionálják.
Tűz ütött ki Büdösfürdőn kedden este, a lángok több hétvégi házikót és egy lakókocsit is elértek. A tűzoltók megfékezték a lángok továbbterjedését, jelenleg az oltáson dolgoznak.
Már Erdély több pontján tetten érhető, hogy az áprilisi választások óta kevesebb magyarországi vendég látogat az idegenforgalmi szempontból felkapottabb helyekre. A gazdasági okokon túlmenően a távolmaradáshoz hozzájárul a politikai megosztottság.
Egy két felnőttből és két gyermekből álló családnak havi 11 668 lejre van szüksége a tisztességes megélhetéshez Romániában – derül ki a Friedrich Ebert Alapítvány romániai képviselete és a Syndex Románia kedden közzétett elemzéséből.
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.