A spárgaszedés elidegeníthetetlen jogának európai alapelvéről, ismét

Azt hittem, a múltkorjában már nagyjából mindent sikerült elmondanom, amit a vendégmunkás-mizériáról gondolok. Aztán berepültek a képbe azok a járatok, amelyek nemsokára Nagy-Britanniába szállítják a szorgos – és „mellesleg” olcsó – romániai munkaerőt. Azt is olvasom, hogy a londoni román nagykövet aggódik.

Tökéletesen megértem, én is aggódnék a helyében. Legalább ennyi, bár kétlem, hogy az aggodalma megakadályozná a charterjáratok (f)elrepülését.

Azt mondja ugyanis Dan Mihalache, hogy

Dőljünk hátra a képernyőnk előtt, nézzünk körül a szobánkban, ahonnan másfél hónapja alig mozdultunk ki, tekintsünk ki az ablakon a külvilágra, ahol hétágra süt a nap, de ahová fő-, avagy pénzvesztés terhe mellett leginkább csak vágyakozhatunk, mossunk alaposan kezet szappannal, fertőtlenítsük a kezünk ügyébe eső használati tárgyainkat, majd üljünk vissza a monitorhoz, és olvassuk el újra ezt a mondatot:

A SZABAD MOZGÁS JOGÁT NEM LEHET KORLÁTOZNI.

A szabad mozgás joga ugyanis rettentően fontos európai alapelv, főleg akkor, ha spárgát, epret vagy egyéb mezőgazdasági terményt kell leszedni a fejlett Nyugat termőföldjein, és ezt a nemes feladatot kizárólag kelet-európai jobbágyok vendégmunkások végezhetik el. Ha a parkba mennék sétálni, már nem olyan fontos, ott nem terem spárga.

Hogy ez miként lehetséges ezekben a rendkívüli időkben?

No problem. Azt is nyilatkozza a derék nagykövet, hogy a munkások toborzása a londoni román nagykövetség, illetve a romániai hatóságok tudta és beleegyezése nélkül történt, irányukba ilyen megkeresés nem érkezett. Egyszerűen csak jött Mr. Smith, és vitte az embereket. Ahogyan nemrég Herr Fritz jött.

Egy olyan országban, amely határzárat rendelt el (próbáltak mostanság postán küldeni valamit Magyarországra? – na, ne is próbáljanak), ahol katonai rendeletekkel kormányozták végig az elmúlt heteket, a nagyvárosok központjában időnként szokatlan látványelemként páncélozott járművek cirkálnak, egyes rendőrfőnökök a beosztottjaikat „ösztönzik”, hogy iparkodjanak a kijárási tilalom megszegéséért kiszabott csillagászati büntetésekkel, és büszkén harsog a himnusz a járőrkocsikból, elég különös ennek az információnak az akusztikája.

Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.

Magos Déva vára is a helyén van még, hogy tanult kollégám jegyzetére hivatkozzam. Ő a viszontságos múltú és jelenű romániai közoktatással kapcsolatban használta a literátus metaforát, nekem az jutott eszembe, hogy ezt a magas, omladozó várat Európának hívják, és még mindig számosan vagyunk, akik annak szurkolunk, hogy amit estig raktunk, huszonhét kőműves, nyugatiak, keletiek együtt, ne omoljon le reggelre. De így nehéz lesz.

„Fél véka ezüstér, fél véka aranyér”?