A román kormány megszülte az első nemzeti gyűlöletbeszéd-ellenes stratégiát – de minek?

Történelmi nap ez a mai, nyájas Olvasó! A mioritikus kormány ma, 2021. május 13-án megszülte Románia első nemzeti stratégiáját és akciótervét az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a radikalizálódás és a gyűlöletbeszéd megelőzése és a fentiek elleni harc terén.

Persze, kérdezhetném, mi a nyavalyát csinált az összes román kormány az 1989 óta eltelt 31 év alatt, de inkább nem teszem. Világos, sokkal fontosabb dolgaik voltak, mint hogy az antiszemitizmus, az idegengyűlölet és a gyűlöletbeszéd (ide illeszkedünk mi, magyarok is, akiket minduntalan hazaküldtek egyesek, mások meg Erdély-lopással vádoltak, nem is olyan régen, de na, hát stratégia és akcióterv híján megtehették) elleni stratégiákat dolgozzanak ki.

Inkább örvendezek egy sort: nem baj, kicsit vártunk rá, de tessék, hurrá, végre megvan! És bizony, nehéz szülés volt: gondoljunk csak bele, két évig dolgoztak rajta kerek öt minisztérium munkatársai (oktatás, külügy, igazságügy, belügy és művelődésügy). Vagyis két éven át egy rakás állami funkcionárius ülésezett, konferenciázott, tanulmányutazott, szakértett, evett, ivott, mindent is csinált (nem saját zsebből, persze), de nem baj, mert lám, itt az eredmény, az első ilyen stratégia, szépen, trikolór szalaggal átkötve.

Hogy mi lesz vele? Hát, nagyjából ugyanaz, mint a többi nemzeti stratégiával. Mi lett az oktatási stratégiával? Az egészségügyi stratégiával? A korrupció elleni stratégiával? A környezetvédelmi stratégiával? (Jaja, akkora erdőt akarunk, mint egy ország, naná.) Meglett az összes, felkerült szépen a polcra, a kormányok veregették a saját vállukat, aztán ahogy lett, úgy lett.

Meggyőződésem, hogy ez az antiszemitizmusos, idegengyűlöletes, radikálisos, gyűlöletbeszédes stratégia is odakerül a többi mellé. Feladat kipipálva, Ionopot Iohannis államelnök repesve értesíti a sikerről az EU-s funkcionáriusokat, ünnepel a nagy jogállamisági gép, esetleg kilök magából még egy emberjogi díjat és megy tovább az élet.

Hogy odakint az utcán mi történik majd, az más kérdés. Mert attól, hogy lett a mioritikus hazának ilyen stratégiája, a „székely terroristák” még a börtönben maradnak, a román médiában továbbra is „úgynevezett Székelyföldről” beszélnek, Dan Tanasă és aranyos haverjai továbbra is nyugodtan hergelhetnek a magyarok ellen, a kétnyelvűtábla-mázolók továbbra is vígan mázolják a magyar helységneveket, a közösségi hálózatok kommentszekcióiban továbbra is elharapják a torkunk, a focimeccseken továbbra is pisálnak ránk az ultrák, az iskolákban továbbra is vígan folyik a román nyelv teljesen életidegen (értsd, nem idegen nyelvként való) oktatása, a szekus váll-lapos politikai elemzők továbbra is riogathatnak új magyar honfoglalással, egy választási kampányban az EU-s díjakkal teletűzdelt européer államelnök továbbra is Erdély-lopással vádolhat (mert a politikusok, ugye, ilyenek, ez még nem gyűlöletbeszéd) ésatöbbi, ésatöbbi.

Ilyenkor mindig az a vicc jut eszembe, hogy sétál egy ember az utcán, szembe jön egy másik, a kutyájával. A kutya élénken érdeklődik emberünk nadrágszára iránt. A gazdi megnyugtatólag mondja, hogy meg lehet simogatni, nem harap a kutyuli. Mire emberünk rákérdez: És a kutya vajon tudja, hogy nem harap? Nem tudja, mert magasról tojik a stratégiára.