A kolozsvári bíró esete a rendkívüli ukrán zászlókkal és a „multikulti” mindennapokkal

Háború van, ha úgy tetszik, a szomszédban. A világ döbbenten áll az események előtt. Bombázás, tankok, halál, szenvedés. A lerohant Ukrajnából hullámokban érkeznek a menekültek. És ehhez mindenki megpróbál valahogy viszonyulni. Mindenki – polgárok, civil szervezetek, cégek, állami hatóságok – segít, ahol és ahogy tud. Van, aki odamegy az ukrán határhoz, beáll önkéntesnek valamelyik segélyszervezet zászlaja alá. Van, aki menekülteket fogad be a lakásába, panziójába stb. Van, aki pénzt utal, mások gyűjtéseket szerveznek. Ez helyes, így lehet emberségesen viszonyulni egy embertelen helyzethez. Tudjuk, a szimbólumok ereje nagy, ezért aztán elburjánzott a segítség/szolidarizálás másik formája is: ukrán nemzeti színekkel kivilágított épületek, szolidáris tüntetések és persze a közösségi hálózatokat ellepő profilképes, bejegyzéses, fotós-mémes kiállás. Ez is helyes, ha nem visszük túlzásba (lásd még: jóemberkedés). Ilyen körülmények között sokakat talán nem is lepett meg, hogy a minap Kolozsvár központjában ukrán zászlók jelentek meg. A város lakói megszokhatták a zászlótúltengést: román és EU-s lobogókat tép a szél lépten-nyomon. És hogyne, hát szolidarizálunk a lerohant Ukrajnával, tessék! Emil Boc, a kincses város multikulturális polgármestere amúgy is elég izmosan kiáll Ukrajna mellett. A minap történt egy marseille-i paláveren (a régiók és városok európai csúcstalálkozója), hogy a derék kolozsvári bíró olyan szónoklatot vágott ki, hogy attól feltehetően az összes orosz tank csöve lekonyult, Vlagyimir Putyin pedig remegve bújt a ruhásszekrénybe. Ilyeneket mondott, többek között: Putyin úr, ön magára maradt! Putyin úr, ön a történelem rossz oldalán áll! Annak örülök, hogy a kolozsvári bíró és csapata összehozta a Mindenki Ukrajnáért kezdeményezést. Nyilván a civil szféra igen hathatós közreműködésével, ugye. Nagyon helyes! A központban feszülő ukrán nemzeti zászlókkal kapcsolatban viszont van egy apró észrevételem. Mit is mond Románia (az egységes és oszthatatlan nemzetállam) alkotmányának vonatkozó, 12. szakasza? Ezt: Románia zászlója háromszínű: a színek függőlegesen vannak elhelyezve, a zászlórúdtól kiindulva a következő sorrendben: kék, sárga, piros. Na mármost, akkor jelen pillanatban az történik, hogy a kolozsvári bíró egy idegen állam zászlójának kifüggesztését engedélyezte az egységes és oszthatatlan román nemzetállam területén. Persze, erre lehet azt mondani, hogy rendkívüli helyzetekben rendkívüli intézkedések várhatók. (Na ja, ez igen, rendkívüli intézkedés!) És hogy ez szolidaritás! Hát hogyne, az. Csak akkor halkan mondanám, hogy mint minden rendkívüli helyzetet, ezt is nem rendkívüli (azaz mindennapi) helyzetek sora előzte meg, illetve fogja követni. És talán még emlékszünk, mennyi baj volt például akkor, amikor egy március 15-i felvonuláson valakik, te jó Isten, egy idegen (?) állam (?), értsd, Erdély zászlóját lobogtatták? Arra is emlékezhetünk, milyen nehezére esett a drága jó kolozsvári bírónak, hogy engedélyezze a város magyar nevének kiírását is a névtáblákra. De arra is emlékezhetünk, mennyire kiakadt (és rögtön védeni kezdte a nemzeti jelképeket, például a zászlót, pedig senki sem támadott) a multikulti szerkót imádó Boc mester, mikor kiderült, magyar ember lesz a prefektus. (Már nem az, úgyhogy valószínűleg nyugodtabban alszik a polgármester úr.) És egy csomó más dologra is emlékezhetünk, nyilván, rém hosszú lenne őket felsorolni. A fenti esetekben hol is volt a szolidaritás? A megértés? A tolerancia? A multikulti? Következtetés helyett: a magam részéről értem, megértem és helyeslem a szolidaritás szimbolikus megjelenési formáit (is). Csak akkor figyeljünk már kicsit oda a mostanihoz képest nem rendkívüli, mindennapi helyzetekre is, ne csak… már elnézést, ne csak a seggünket rázzuk, a szánkat tépjük multikulturálisan. Legyünk is azok! Mert egyébként felmerül a gyanú, hogy a jelenlegi, valóban rettenetes rendkívüli helyzetben is csak a seggét rázza meg a száját tépi a kedves kolozsvári bíró. Szomorú szmájli.