A menekültkérdés legmegdöbbentőbb paradoxona az, hogy miközben Orbán Viktort a mainstream médiában mindenki szorgalmasan utálja, suttyomban megindult az „Orbán Viktor legjobb európai tanítványa” címért zajló versenyfutás.

Victor Ponta, miután kijelentette, hogy nem hajlandó besétálni magyar kollégája csapdájába, nem válaszol a provokációkra, éles támadásba lendült és kígyót-békát rámondott Orbán Viktorra, no meg Magyarországra.

Az elmúlt másfél évtizedben újabb irdatlan hazugságot találtak ki, és jobb ügyhöz méltó kitartással ismételgetik: Románia „példaértékűen” megoldotta a kisebbségi kérdést.

A magyar revizionizmus úton-útfélen való felemlegetésével Bukarest ki is röhögteti magát, miután Traian Băsescu immár menetrendszerűen követeli Moldova bekebelezését.

Negyed évszázados hagyomány immár, hogy amint Tusványost vagy újabban Borzontot elhagyja egy látszólag meggondolatlan kijelentés Erdély, az erdélyi magyarság státusával kapcsolatosan, Bukarestben azonnal elkezdenek ágyúval lőni a verébre, a román sajtó egy része pedig igyekszik elhitetni, hogy nem veréb az, véreb.

Ami viszont fájhat a román félnek, és amiről e balhé segítségével mindenáron el akarják terelni a figyelmet, azok a magyar diplomata által tételesen sorolt gondok, amelyek egyértelműen a bukaresti vezetés magyarellenességére világítanak rá, és amelyek immár Amerika és az Európa Tanács figyelmét is felkeltették.

Persze, a balkáni realitások ismeretében nehéz gyors és hatalmas változásokban reménykedni, de az mindenképpen jó, ha a mindenkori magyar kormány a külhoni nemzetrészek ügyében akár a diplomáciában előírt udvarias hangnemnél erősebben is felemeli a szavát, ha azt a helyzet kéri.

Ellentétben azzal, amit egyes, Magyarországot szándékosan vagy tudatlanságból befeketíteni akaró külföldi, például romániai elemzők és a számukra az érveket rendszerint szállító magyarországi szélballib erők próbálnak a közvéleménnyel elhitetni, a Fidesz nemhogy „kokettálna” a Jobbikkal, de éppenhogy éles érdekellentét feszül a két párt között.

Történelmi „tudásunk” nagyobb része a romantika korában kiszínezett őstörténet, meg a politika által átideologizált közelmúlt, amely az utóbbi évtizedekben párszor változott, és többször megértük, hogy minden másképp volt. Szobrot állítunk és döntünk jobb híján.

A süketek párbeszéde zajlik az erdélyi magyar politikában, sem az erősebb, sem az alig lélegző, gyengébb felek nem tudnak túllépni önmagukon.

Aki úgy vélte, hogy a Mircea Geoană, majd Titus Corlățean fémjelezte román „diplomáciát” magyarellenességben és bunkóságban lehetetlenség felülmúlni, az téved: a Bodgan Aurescu úgymond karrierdiplomata által vezetett román külügy nem kevesebbet akar elérni, mint azt, hogy Magyarország arról beszéljen, amire Bukarest engedélyt ad.

Negyedszázad tapasztalata alapján, és ismerve a politikusokat, nem tudjuk, úgymond, szentírásnak venni a szavukat. Sem a kisebbik kormánypártét, sem az ellenzéki alakulatét. Az egésznek inkább amolyan összeesküvésszaga van, mintha az egyetértés arról szólna, hogy az új adótörvénykönyv ürügyén egy új kormány alakításáról egyeztetnek.

Elég sok az arra utaló jel, hogy a kormánykoalíció, de maguk a szociáldemokraták is belátták: a helyzet tarthatatlan, a plagizáló és korrupciós gyanúba keveredett, egyre felelőtlenebbé és infantilisabbá váló Victor Ponta vállalhatatlan.

Könnyű addig rokonszenvezni más etnikumokkal, amíg az ember nem érzi magát veszélyeztetve általuk.

Egyetemekben, iskolákban csakis közösen tudják elképzelni az oktatást, mint a féltékeny házastárs, aki inkább megfojtja a feleségét, minthogy beleegyezzen a válásba.

Az Ursus magyar és német nyelv nélkül ünnepli a multikultit. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem idegengyűlölő oldalon reklámozza magát. Szintén multikultisan.

Oprea sikerének titka az, hogy tökéletesen alkalmazkodott a bukaresti politikai viszonyokhoz, és a legapróbb lelkiismereti probléma nélkül képes bárhol, bármikor, bárkit elárulni.