Igen fontos tehát a legfőbb ellenzéki alakulat állásfoglalása, a normalitás hangjának hitelességét azonban megkérdőjelezik azok a jogfosztások, amelyekre erdélyi nagyvárosokban – például Marosvásárhelyen, Kolozsváron – megválasztott saját polgármestereik vetemednek, valahányszor kétnyelvű feliratokról, táblákról, nyelvi jogok biztosításáról van szó.

Ezek után csak annyit: bárcsak a próféta szólna belőle, legalábbis a románság székelyföldi fogyását illetően. Mert azt is mondhatnám: csak azokat látom közülük szívesen itt, akik felmenőik sírja mellé is itt állhatnak.

Az lenne az igazán érdekes, hogy az elcsalt adótételekből mennyi folyik vissza az államkasszába.

Az erdélyi magyaroknak az az érzésük, hogy kisebbségi jogaik gyakorlása terén visszarendeződés észlelhető, hiszen sok tekintetben visszaköszönnek a kommunista rendszer idején tapasztalt reflexek.

A politikusoknak nem csak egyes intézkedésekről kell tárgyalniuk az eljövendő pártközi egyeztetéseken, hanem közösen ki kell dolgozniuk egy legalább közepes távú stratégiát, amelyet függetlenül a választások alakulásától, minden fél tiszteletben tart, s nem ad hoc módon vetnek ki vagy vonnak vissza adókat, illetékeket, illetve növelik vagy csökkentik azok szintjét.

Minden bizonnyal tehát a titkosszolgálatok szerteágazó rendszere szippantja fel a pénz javát, sok van belőlük, és a mindenkori hatalom kegyeltjei, nincs olyan költségvetés-kiegészítés, mely ne toldaná meg újabb tíz-, százmilliókkal büdzséjüket. Tevékenységük titkos, így nem számon kérhetőek, nem elszámoltathatóak.

Mondjuk ki: ami a vlah kisebbségekkel történik, az kulturális genocídium, egy nép lelkének a kiölése, nyelvének keresztre feszítése. És van egy rossz hírem Boian pap számára: az állam, melynek születésem folytán polgára vagyok (Románia) ezt soha nem fogja kimondani…

Kétségtelen, hogy rendkívül kellemetlen, ahogy időnként minket, magyarokat ócsárolnak, de amikor lenyugodnak a kedélyek, és alaposan elgondolkoznak, mindazt, amit magyar részről korábban égbekiáltó „pofátlanságnak” tekintettek (lásd Băsescu 2013-as marosfői kijelentését a Tusványoson elhangzottakról), hamarosan lekoppintják, feltupírozva időnként.

Kolozsvár polgármestere második, udvariasságból küldött kérésemre is negatívan válaszolt.

Azt, hogy ki hogyan emlékszik, nem lehet pusztán politikai akarattal előírni. A hétköznapi családi és közösségi emlékezet nem válaszol automatikusan a felülről jövő impulzusokra.

Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált.

Miközben Magyarország a helyén kezeli az ügyet, és határozottan ugyan, de korrektül és csak külügyi államtitkári szinten reagált Ponta barátságtalan és sértõ kijelentéseire, Romániában a magát européernek és kisebbségbarátnak hirdetõ kormányfõ szintjén zajlik az uszítás.

Szidhatjuk „a románokat”, lehet azzal magyarázni a legújabb diplomáciai csörte épp aktuális fejezetét is, hogy Ponta „a magyar kártya” előrángatásával próbálja menteni a menthetőt, de az alaphelyzet az, hogy ebben a térségben két lehetőség van – vagy együttműködés, vagy ellenségeskedés.

Az autonómiáért úgy nem lehet elérni, hogy csak a nyári táborok idejére vesszük elő a témát, „harcolunk” érte, aztán a táborzárás másnapján megfeledkezünk róla, hogy a következő nyári tábor időpontjának közeledtével újra, sokadszorra is elővegyük.

Nem akarjuk szépíteni a radikális Jobbikot. De mindenek ellenére, végül is egy parlamenti és európai parlamenti párt. A román Új Jobboldal, amelyet még nem tudtak pártként bejegyeztetni, zajos magyarellenes tüntetésein és nacionalista szlogenjein kívül nemigen tud mást felmutatni.

Victor Ponta cinizmusa és kettős mércéje felháborító. Miközben ő évek óta sértő megjegyzéseket tesz Magyarországra és választott vezetőire, Romániával kapcsolatban tényeket sem lehet említeni a sértődés és diplomáciai cirkusz veszélye nélkül.

Megrögzött szerencsejátékosok az ilyen pillanatokat szokták úgy leírni, hogy tizenkilencre lapot húz az ember. Amikor már alig van esélye jól kijönni elbaltázott kombinációiból, amikor a leginkább már csak veszíthet. Victor Ponta is így viselkedik. Újabb kártyáért nyúlt, ráadásul a magyar kártyáért.