A férfi, aki láthatatlan lett

Kinézett az ablakon. Pontban reggel nyolckor. Fél liter tiszta víz, húsz fekvőtámasz és fél óra szobabiciklizés után. A bizonyosság anyja a tapasztalás. Megvan ez a reggel is, nyugtázta elégedetten. Mindenek ellenére, és Istennek hála. Már, ha van. De mit lehet tudni: adjuk meg az ismeretlennek, ami az övé. Közben zuhany, kávé, cigaretta, napi sajtó.

A férfi végigélte az Iliászt. Az Odüsszeiát. A Dekameront, a Hamletet, a Don Quijotét, a Moby Dicket, az Ulyssest, a Zabhegyezőt, az Útont, az Amerikai psychót, az összes klasszikus és modern klasszikust. A saját kis transzszilván törfjén, persze.

Utat vágott a vadkelet nadrágszíj-parcellányi prérijén, legyőzte az előtte buckásodó akadályokat, tiszteletre méltó kakas lett Tündérország egyik szemétdombján.

Vagy, pátosszal élve – mert a pátosz egy bizonyos életkor után (amint egy Cicero-fejű kocsmatöltelék szokta mondogatni, míg élt) már nem galambszar a frakkon, inkább patina a bronzszobor vállán: ő, ki még megvan, őrzőn, pámpám, őrző, vigyázkodik a strázsán.

Nem árva, ugyanis. Egyáltalán. Feleséget, gyerekeket, házat, autót, karriert tett le az asztalra. Többször is. Ennyi obulus egy kisebb falu teljes lakosságának elég lett volna, hogy Khárón gond nélkül felvegye őket a gőzösre. Gyarapította az erdélyi jószágot. Adakozott az egyháznak. Az iskolának. A szabad sajtónak. A természetvédőknek. Volt véleménye, határozottan ki is fejtette, ha úgy hozta a szükség. Politikailag nem volt elkötelezett. Persze tudta, hogy ez is politika. És jó arcot vágott hozzá.

Igaz, nem kellett erőlködnie. Jó arca volt. Az alakja sem volt éppen utolsó.

Kicsit húsos, olyan vérbeli, vérbő magyar hímalak.

Alig vastag nyak, alig csüngő has, alig petyhüdt izmok, alig megereszkedett bőr. Ha végigment az utcán, a nők titokban végigmérték. A kávéházi estéken jól látta, amint összebúgnak az altok a háta mögött. Nem repült rájuk. Nem volt rá szüksége. Ha úgy érezte, érdemes kicsit befolyásolni a sorsot, egyszerűen rámosolygott a kiválasztottra. A legősibb, legemberibb mágikus gesztussal. Aztán vagy működött a delejezés, vagy nem. Többnyire igen. Olyankor figyelmesen hallgatta a nő szavait, egy-egy mozdulatával biztosította partnerét, hogy ott, abban a pillanatban egy kivételével minden nőnemű személy meghalt ezen a glóbuszon. Ha pedig történetesen nem sikerült az akció, hátradőlt és rendelt még egy pohár viszkit. Negyven felett a valóságnak nem észszerű fittyet hányni.

Aztán, ahogy a pontban reggel nyolckor nyugtázott reggelek kazla óhatatlanul tovább nőtt, valami megváltozott. Mint amikor az ember hazamegy, és meglepve tapasztalja, hogy a takarítónő mindent a helyére tett ugyan, de a tárgyak egyensúlya valahogy elbillent. Amíg a láthatatlan szál, amely a még forró motorházzal összekapcsolta, nem szakadt el, miután kiszállt autójából, továbbra is érezte a bőre alá fúródó női tekintetek titkos nyilait. Ám a sarok mögött elpattant a húr, és

a gyönyörű arcok más motorizált hímtestek felé fordultak.

A kávéházi estéken már nem volt elég az a bizonyos mosoly. Gyúrni kellett, hogy egyáltalán létrejöhessen a mágikus tér, ahol a rituálék kibontakozhatnak. És ez egyre több meghívásba, viszkibe, borba, furcsa nevű, színű, illatú, ízű millenniális koktélba került. Persze, továbbra is figyeltek a férfira: az obulusok ott hevertek az asztalon. De a figyelemnek hirtelen ára lett. Eleinte kisebb, idővel egyre nagyobb. És amikor beleunt a fizetős valóságshow mindig másképp ismétlődő epizódjaiba, egy langyos tavaszi estén arra lett figyelmes, hogy eltűnt. A jó arc mögött rejtőzködő önmaga előjött ugyan, ám épp nem azt a végkifejletet eredményezte, amire várt volna. A megmutatkozás paradox módon Griffin úr sorsára juttatta. Ja, majd elfeledtem: a férfi A láthatatlan embert is megélte.

Ott ül a férfi a mindenesti kávéházban. Csörgeti az obulusait. A lokál vendégei időnként szelfit készítenek a hely szellemével.

• A nő, aki láthatatlan lett