Ünnepeink összecsúszása: fekete karácsony és csillogó péntek hónapokon át

Az év utolsó hónapjaiban be szokott villanni egy kép. Nem szeretem. Nehezen körülírható érzéseket vált ki bennem:

meg valami kényszerítő erőféleség is bekúszik mellé, hogy ennek a látványnak valahol örülnöm kellene, de mégis az előbbiek kerekednek felül.

Hatalmas, pirospozsgás arcú, túlcsorduló örömöt és némi önteltséget sugárzó Mikulás, amint egy kólásüvegből kortyol. A piros szín dominál – a Mikulás/Télapó és a Coca Cola márkája egybecsúszik.

A reklám elég régi, sokszor lehetett látni különféle verzióit nagyjából a kétezres évektől kezdődően, de talán még korábban is. Tévéreklámok formájában is sugározták, természetesen a rénszarvasos, szános változatban, csengőszóval és minden karácsonyi készülődés-sztereotípiával. Ezekben a pillanatokban kezdtem megundorodni minden, a téli ünnepkörhöz kapcsolódó reklámtól, óriáspannótól, plakáttól, kirakattól és társaitól

Az elmúlt évtizedben figyeltem meg – talán többen is vagyunk így –, hogy minden évben egyre hamarabb kezdődik el a bevásárlóközpontokban, plázákban és általában véve a városok utcáin a karácsonyi hajcihő. Mintha minden évben saját magunkat akarnánk túllicitálni – röhejessé téve mindennek az arculatát az agyonbarokkosított díszítéssel.

A fényinstallációk egyre nagyobbak, villódzóbbak, egyre komplexebb formákat öltenek, a nagyáruházak egyre nagyobb területét foglalják el a karácsonyfadíszek, műfenyők, égősorok és a többi lakberendezési kellék, amelyeket csak az év bizonyos időszakában lehet használni, mert az mégis hogy nézne ki, ha fenyős-angyalkás-gömbös takaróval terítenénk le a kanapét júliusban, vagy mikulásos abroszon tálalnánk áprilisban. És még sorolhatnám a sok felesleges szemetet, ami semmi más, csak pazarlás, a végtelen műanyaghegyeket gyarapítandó.

Mert kinek kell a combközépig érő plasztikmikulás vagy arany csillámporral bevont szarvas, vagy egy újabb fehér-piros-zöld fenyős bögre az „elcsendesedéshez”, „készülődéshez”, „ráhangolódáshoz”, és főként a „bekuckózáshoz”? Ha az elmúlt két hónap alatt nem voltunk torkig már a sütőtökös édességekhez adott fűszerkeverékkel (pumpkin spice mindennel is) meg a fekete-narancs színkombinációval a halloweenezés után, akkor itt az ideje szembenézni azzal, hogy tulajdonképpen tökmindegy,

Az első Black Friday-esemény Romániában 2011-ben volt, november 27-re esett – emlékszem is rá, nem is értettem akkoriban, mi ez. A fekete péntek jelensége, mint tudjuk, az amerikai történelemben keresendő: a hálaadás ünnepét (thanksgiving) követő első péntek megnevezése. Mivel a hálaadás az Egyesült Államokban november negyedik csütörtökére esik, a fekete péntek november 23-29. közé esik, és pár évtizede a karácsonyi bevásárlási szezon kezdetét jelenti. Ugyanakkor számos eseményre használták a kifejezést, az első az 1869-es pénzügyi válság idején bukkant fel, amikor negatív eseményként jelölték meg fekete színnel, de a mostani jelentéséhez sokkal közelebb áll az 1965-ből származó fogalmi használata: a philadelphiai rendőrség nevezte így a hálaadást követő pénteket, a hatalmas forgalmi dugókkal, a városban boltokhoz siető embertömegekkel járó bevásárlási lázat. Közvetetten – a fenti példával ellentétben – a kereskedők a könyvelésben hagyományosan fekete színnel jelölték a nyereséget, a veszteséget pedig pirossal.

ahol, bár kevesebb pénzből ugyan, de az emberek szintén szeretnek fogyasztani és vásárolni, meg megmutatni, hogy ők is tudnak ilyet, ők sem maradnak le a villogásról – de legalábbis örülnek egy-egy jó dealnek, árleszállításnak, főleg ha azt megelőzően megtakarították rá a pénzüket.

A fekete péntek a bevásárlás ünnepe, ha mondhatjuk így. Mondhatnánk, ha minden ünnep és csoda csak három napig tartana, ahogy a mesében… csakhogy a fekete péntek először fekete hétté, majd lassan hónappá nőtte ki magát, és egyre korábban kezdődött. Itthon nincs hálaadás-ünnep, van viszont számtalan webshop és áruház, ami nyilvánvalóan nyereségre feni a fogát, de a felhalmozódott árutól is meg akar ilyenkor szabadulni, így minden kacatot és kütyüt megpróbál értékesíteni.

A román piacon egyre hamarabb köszönt be a feketepénteki árleszállítás-sorozat,

Az idén vettem észre, hogy az egyik népszerű nagyáruház polcain sokkal hamarabb kipakolták a fent említett karácsonyi szajrét, miközben a feketepéntekezés javában zajlott mindenhol másutt. El se merem képzelni, hogy az online rendelésektől leterhelt futárszolgálatok alkalmazottjai micsoda káoszban és zűrzavarban kénytelenek dolgozni, a maguk és a vásárlók (főleg azoknak, akiknek a csomagjuk elkallódott valahol és napokig, hetekig kering) nem kis „örömére”.

A csilivili káoszban fogant vásárlási lázra az is rátesz egy lapáttal – minimum ugyanolyan undort keltve –, hogy az őrületig viszi minden bolt, bevásárlóközpont és pláza a karácsonyi zenék maximum hangerőn bőgetését. Bemegyünk egy plázába, ahol egyféle zene szól, befordulunk odabent egy butikba, ott egy másik, a nagyáruházban pedig egy harmadik féle karácsonyi lejátszási lista bombázza a betévedő fülét.

Az agyunk a zenét emocionálisan dolgozza fel, nem racionálisan, így a közérzetünkre való hatása – nevezetesen az, hogy a tizedjére hallott, kicifrázott nyekergésbe ojtott karácsonyi dal konkrétan idegessé tesz – valós jelenség. Ha bennünket így érint, elképzelhetjük, mit élhetnek át azok, akik az említett helyeken dolgoznak nap mint nap.

Hosszas prédikációt lehetne tartani arról, hogy a szeretet ünnepe(i) így meg úgy, hogy a konzumerizmus megfojtja az igazi ünnepi hangulatot, és mekkora környezeti hatása van a sok felesleges tárgynak, vagy hogy a pénz az isten, a vallás meg a hit sehol… de álszentség volna. Egyvalami biztos: több csend kéne.