Történetek a kereszt alól

Régebb a húsvét elsősorban a locsolásról szólt. Számomra legalábbis. Aztán egy ideig már arról sem. Az alternatív életformáknak hódolván, mi sem tetszett másabbnak, mint hogy ne is vegyek tudomást róla. Nem is vettem észre, hogy süppedt bele a legmélyebb-magasabb keresztény ünnep a hétköznapok egymásutánjába. De

Erre nem vagyok büszke, de így történt, nincs mit szépíteni rajta. Egy ideje szépen, lassan lépegetek vissza, ha szabad így fogalmaznom, abba a tájba, ahol elválik egymástól a hétköznapi, illetve az ünnepi tér. Ahol például Kolozsvár főtere hétköznap egyféleképpen van, vasárnap tájékán pedig kivirágzik, a templom felől sugárirányban. Nincs szó itt semmiféle racionális (bele)magyarázatról arra vonatkozóan, hogy például húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor, vízkeresztkor stb. így kell látni a teret, így kell viselkedni. Ellenkezőleg: akkor sikerül ezt a fajta létérzést megélnem (mert hogy nem megy ám gombnyomásra),

Na és ha sikerül, akkor másképp figyelek a körülöttem levő kisebb-nagyobb világokra is. Igen, ezúttal relevánsnak érzem a napjainkban enyhén szólva túlhasznált, túlértelmezett, túlhangsúlyozott érzékenységet. Az történik, hogy amennyiben az embernek sikerül beengednie az ünnep eksztázisát (közkeletű szóval élve, hangulatát) a lelkébe (vagy elméjébe, ki hova), mintha a legkisebb világrezdülésekre is érzékeny (értelemszerűen láthatatlan) érzékszervei jönnének létre. Egyszerűbben:

A fentieket azért meséltem el, hogy valamilyen módon bevezessem, miért érintettek olyan mélyen azok az apró történetek (röpke egymásutánban három is), amelyeknek tanúja lehettem az idei húsvét ünnepi tájában.

Az első történet ahhoz kapcsolódik, amit mindannyian szeretünk (vagy nem): a húsvéti készülődésről van szó. Van Kolozsváron egy szódásbódé. Nem kettő, nem sok. Egy. Valahol a vonatállomáson túl, a Kerekdomb tövében. Ilyen vasépítményeket ma már nemigen látni: a város igyekszik elrejteni a bodegás arcát. Nos,

Bájos keveréke Gelsominának (Fellini Országúton című filmjéből) és Madame Hortense-nek (Cacoyannis Zorba, a görögjéből). Tiszteletet parancsoló látvány, ahogy nap mint nap rendületlenül töltögeti a szódavizes palackokat. Néha olyan sok kuncsaftja van, hogy az ember egyik nap odaadja neki az üres palackokat, aztán másnap lehet utánuk menni. Most is így történt, különösen, hogy a magyar meg a román húsvét ugyanarra a napra esett. Elnézést kért, megköszönte a türelmem. Van a hölgyben valami nehezen megmagyarázható elegancia: mintha egy koros grófnő állna abban a lepattant bódéban.

És másnap ott voltam, pontban, amikor ígértem. Később jöttem rá egy másik apróságra is: a késés nem volt opció, bár mehettem volna bármikor, nyitvatartás idején. Tehát, ott voltam, csengettem, a hölgy néha nem tartózkodik a bódéban, ilyenkor csengetni kell. Kis idő múlva megérkezett, köszöntöttük egymást, majd elkezdte adogatni a tele palackokat a bódé kis ablakán át, közben szabadkozott: rosszul mérte fel a helyzetet, akkora volt a forgalom, hogy elfogyott a szén-dioxid. Ezért az egyik palackomból hiányzik egy pohárnyi víz, mutatta is. Bocsássak meg neki, de azt a palackot nem adhatja ide, mert nem jól végezte a dolgát. Mondom, egy pohár víz nem a világ.

Egy palack megtöltésének ára négy lej. Próbáltam győzködni, ám váratlanul elárasztott az ünnepi eksztázis (lásd, hangulat). Ott, akkor egy apró csoda történt. Nem magyarázni, érvelni, erősködni kell, csak hagyni, hogy hasson. És bevésni az emlékezetbe. Hogy így jó, így szép és így helyes. Elvettem a palackot, áldott ünnepet kívántunk egymásnak, aztán elindultam. Picit ragyogott körülöttünk minden.

A másik történetbe Désen csöppentem bele, ahova húsvét szombatján autóztam el. Lírai riportot készítendő utaztam oda: bebarangoltam a várost, a temetőt, a dombokról fel meg lekanyargó utcákat, a végére hagyva (ha már húsvét) a Páduai Szent Antalról elnevezett ferences templomot és kolostort. A főtéri homlokzat tövében egy kapualjon át juthat az ember a hosszúkás udvarra.

A templomban eltöltött hosszabbacska idő után kisétáltam a fényre (épp hétágra sütött a nap). Akkor tűnt fel, hogy az udvart a szomszédos telektől elválasztó falon a kálvária jelenetei sorakoznak szépen, fehérre meszelt domborművek formájában. Előttük egy pöpec ezüstmetál Mercedes kabrió állt. Két kálvária-jelenet közt pedig egy apróbb tábla, miszerint tilos a parkolás. Az összkép annyira bizarr volt, hogy váratlanul eltelt a szívem azzal a fajta ellenállhatatlanul feltörő érzéssel, amelyet Bernini Szent Teréz extázisa című szobrával szoktam összekötni. A korlátlan szabadságot, vagyont, nyugati szelet árasztó luxusautó, Jézus Krisztus keresztútja, illetve a zabolátlan emberi érzésvilágban némi rendet fenntartani igyekvő táblácska… úgy éreztem, ismét csudát látok. Mert

Azt üzente, hogy lám, az arrogáns és ostoba sötétség, illetve az egyszerű, tiszta szépség keverékéből létrejöhet valamiféle harmónia. Ha máshol nem, a szemlélő lelkében. És ez is valami.

A harmadik történet részese ugyanaznap este lettem. Jó pár éve igyekszem elmenni a húsvéti misékre, na meg a körmenetekre.

a nyáj, élén a pásztorral elhagyta a templomot és a gyertyák fényében tett egy kört Kolozsvár főterén. Jó ideig nem fogtam fel, hogy passzív tiltakozó felvonulásként is működött, az elnyomó román diktatúra ellen.

Ám aztán jött a sajátos román demokrácia, a szabadság képzete, a mallok, a lebegő határok, és a húsvéti körmenet szép, bizonyos értelemben egzotikus, drónnal filmezhető, szelfis látványossággá szelídült. Legalábbis így gondoltam én, már az alternatívkodó korszakom után. Látványkörmenetekre minek menni, akár kulturális keresztényként is. Aztán a pandémia ránk erőszakolt bezártságát követően picit megváltoztattam a nézőpontot: ahogy a kálvária elé parkolt Mercánban is fellelhető az emberi szépség,

Ezért aztán engedtem, hogy a zakatoló ráció éji bogara zúgva nekimenjen a falnak, nagyot koppanjon s picit elhallgasson. És biza, nem bántam meg. Leülni a padba, ott még nem tartok. Csendben megállok az egyik oszlop tövében és hagyom, hogy a rituálé, az áhítat, a misztérium átjárjon.

Pontosan így történt minden ezen a húsvétszombati misén is. A sötétbe boruló templom zsongása, amely csak utalt arra, hogy sok lélek gyűlt össze a homályban, a gyertyák fénye, a misét celebráló papok hangja, a szakralitás gótikus ívei szelíden hátukra vettek s

Jobbra tőlem, balra tőlem, előttem, mindenütt emberek. És eljött a pillanat, mikor a pap felszólította az egybegyűlteket, köszöntsék egymást a béke jelével. Balra fordultam, megszorítottam egy fiatalember kezét (végig figyelt, gyertyájának fényét óvta-dédelgette), magyarul szóltam hozzá, ő meg románul válaszolt. Egy pillanatig meghökkentem, magamban persze. Aztán jobbra fordultam, megszorítottam egy hatalmas, hosszú hajú, szakállas férfi kezét (többnyire lehajtott fejjel állt, összekulcsolta kezeit óriás mellkasa előtt, meg is csodáltam a karján levő rengeteg fesztiválbelépőt), szóltam hozzá, ő meg angolul válaszolt.

(Van ilyen egyébként, de nem itt és nem ekkor.) Hanem az, hogy itt, együtt, felemeltük a szívünket. Ki-ki a magáét, persze, a maga módján. De valahol fent, a boltozat alatt, fölött, esetleg benne összeértek az emelkedések. És ez is egy apró csoda volt.

Az ünnep elmúlt, a mindennapok szürke függönye visszaereszkedett, újra nyakunkon a stressz, az élet folyamatos feszültsége… ám ha ilyen (vagy ehhez hasonló) történetek fényét visszük magunkban tovább, akkor már nem is olyan szörnyű. És ki tudja, talán a hit is sarjadni kezd, mint a búza.