… végtelenül szomorú volt, hogy lám, milyen ez a nép, pedig ő csak jót akar, csak azt akarja, hogy a nép jól éljen, azt akarja, hogy Románia otthon legyen minden polgára számára… de ez a kurva nép!
Képünk illusztráció, a Tengr.ai szöveg-alapú képgeneráló segítségével készült.
Könyörgök, nyájas Olvasók, ne kérdezzék, miért álmodtam éppen Marcel Ciolacu miniszterelnök úrral a minap. Az álmok furcsa dolgok: van, aki egyszarvúval, van, aki Napóleonnal álmodik, sőt, olyan is van, aki saját magát álmodja egyszarvúnak vagy épp Napóleonnak. Persze, lehetne azt mondani, hogy azért, mert naponta nézem, látom, mit tesz vagy nem tesz Marcel Ciolacu úr.
És nyilván egészen mást is lehetne mondani: azért kerülhetett sor az álombéli találkára, mert felelős állam- és szavazópolgárként igenis érdekel, adott esetben aggaszt az ország sorsa és – mivel nemigen van alkalmam a román miniszterelnökkel élőben, ha tetszik, az életben kvaterkázni – jó nagy adag polgári öntudattal kihasználtam az onirikus lehetőséget.
De mindegy is, mi volt az álom oka, a lényeg az, hogy egyszer csak ott álltam egy garniszálló valamelyik emeleti szobájának nyitott ajtajában (aki olvasta Mándy Iván apa-regényeit, pontosan tudja, miféle szállók ezek, miféle hangulat lengi be őket).
ráadásul úgy, hogy nem veszi őt körül testőrök, újságírók, munkatársak, talpnyalók, barátok és ellenségek siserahada. Ciolacu úr egyedül volt abban a szegényes, vagon alakú szállodaszobában. A keskeny ágy szélén ült, arcát kezébe temetve. Időnként halkan felnyögött, így: Vájváj! Vagy: Tulájdoamnyé! Vagy: Ájgyépulámjá! Az álombéli vak is láthatta: ez az ember nagyon búnak eresztette a fejét. Na és ilyenkor mit tehet az érző lelkű állampolgár?
(gondoljunk csak a fejlett Nyugat kedves kéréseire meg a globális geopolitikai feszültségekre) és megpróbálja vigasztalni, nyugtatgatni. Akkor is, ha nem rá szavazott a választásokon. Leültem hát a nyögdécselő kormányfő mellé, átöleltem a vállát (férfibarátságos mozdulat, régi dolog, kérem, ne kötözködjön ezzel senki, és különben is, a szeretet a legnagyobb erő a világon, mondják) és biztattam, engedje, hadd menjen, máris könnyebb lesz, ha kibeszéli magából a nyavalyát, ami a lelkét facsargatja.
Ciolacu úr rám nézett (álmomban vizenyőskék szemei voltak), mintha könny csillant volna meg a szemében, ajkai finoman remegtek… aztán nem, nem sírta el magát, mert ilyet miniszterelnök nem tesz, akkor sem, ha egy állampolgára társaságában üldögél egy garniszálló emeleti szobájában, és akkor sem, ha mindez az illető állampolgár álmában történik. Hanem aztán megszólalt.
Miniszterelnök úr, mondja ki, csak bátran (Ha ő tegez, én azért mégsem tegezhetem, gondoltam). Ingyen evett a parlamentben, vagyis az én költségemre? Elsikkasztotta az államkasszát? Jön a DNA? Beolvasztották a „dák” sisakot? Mégis eladta Erdélyt a magyaroknak, ahogy Ionopot államelnök úr megjósolta? Beszéljen, uram!
Váj, Joanyé, ha csak az lenne. Na, láttam már, nagyon nagy a baj. Putyin? Trump? A NATO? Mi nyomja a lelkét, miniszterelnök úr, a Dumnyezó szerelmére? Úgy szakadt föl a miniszterelnökből a szó, mint öreg dohányosokból reggelente a slájm: a nép!
Hátrahőköltem. Hát… mégis… ellopták a népet, ahogy az a magyar költő írta? Nem, nem, ingatta a fejét. Lerogytam egy székre. Akkor… kivándorolt mind a 18 vagy hány millió trikolór honpolgár? Nem, nem, ingatta a fejét.
Hosszan, vizenyős-kéken nézett maga elé, rám, ki az ablakon, a zsebére, aztán megint rám. És váratlanul kifakadt: hogy az a csecset nyomorgató devla csapjon bele ebbe a népbe! Elsápadtam. Ilyet egy miniszterelnök… de, ilyet mond egy miniszterelnök, vágott bele gondolataimba a miniszterelnök.
Mert ez a nép, ez a román nép… akinek adtam munkát, adtam kenyeret, adtam miccset, adtam sört, adtam manelét, adtam mallt, adtam világbajnok sebességű internetet meg 5G-t, adtam egy valag szabadnapot, mehessen szelfizni, amerre lát, adtam hozzá Schengent is, menjen akadály nélkül, adtam neki autópályákat, hadd fusson négy sávon, oké, darabokban, de akkor is, én adtam, ahogy az iskolákba is én szereltettem be a budit, ne kelljen kimenjenek a jövő szavazópolgárai a kert végibe, mint nekem… érted, Joanyé, ez a nép, akiért én feláldoztam a testem, a lelkem, az üdvösségem, mert hej, de sokat kellett mutyizni, hogy kerüljön miccs meg sör az asztalra…
Falfehéren álltam ott, mint egy gipszöntvény. Mert igaza volt ennek a Marcelnek. Aki az álmomban egy szomorú garnilakó, ám reálcivilben miniszterelnök. A nép tényleg ott hagyta, mint kutya a szarát. Ami az ő szemszögéből árulásnak tűnhet, biza. Hiszen ő nem szarként képzelte el magát a saját álmaiban, amit a népnek nevezett nagyobb testű kutya ott hagy, hanem kéznek, amely eteti ama ebet, és amelyet ama eb nem fog megharapni. Na de ezt nem mondtam el Marcel barátomnak (aki így kiönti a lelkét nekem, az már barát, nem?), hanem csak megöleltem. Mert a szeretet a legnagyobb erő.
A legnagyobb baj az, Joanyé, folytatta Marcel az érzelmes zárójel után, hogy nincs megoldásom. Nézd meg, egyik felmérést végezzük a másik után, és mindig az jön ki, hogy erre a nyavalyás pojácára, erre a Kölinre szavaznak (vö. Călin Georgescu –
Na, ennyi egy álomba azért belefér…) Hogy nézne ki ez a Kölin a Cotroceni-palotában, most mondd meg?! Hát, még Ionopot Iohannis úrnál is hülyébben nézne ki, bólintottam. Arról nem is beszélve, hogy ha ő lesz az elnök, előfordulhat, hogy minket, magyarokat (akik sajnos mégsem vagyunk öt-, de már másfél millióan sem) pofozni fognak az utcán egyes ügybuzgóbb román patrióták.
Marcel szomorúan nézett rám. Aztán folytatta. De ha teszem azt, megzsírozzuk, és a demokráciára konkrétan ráhányva megint kigolyózzuk Kölint a választási versenyből… akkor ez a Dzsórdzse (George Simionra gondolt itt Marcel) meg ez a Viktor (Ponta) kerülne helyzetbe, nem a mi drága jó Krinünk (vö. Crin Antonescu).
Né, Márcsel, azért hadd kérdezzem meg, szóltam közbe kicsit bosszúsan, megfeledkezve váratlanul a szeretet erejéről: tényleg ennyire nincs káderetek? Már megbocsáss, de ez a Krin egy pojáca. Pont olyan, mint Kölin vagy Dzsórdzse vagy Viktor vagy az összes többi kókler, akiket ez a ti politikai elitképző gépetek kivetett magából.
Még akkor is, ha olyan fiatal, mint ez a Románia? És ja, ugye tudod, hogy te is ebbe a bandába tartozol? Ugye, barátok vagyunk, és aki barát, az őszinte!
Marcel csak bámult rám hosszan. Majd válaszra nyitotta a száját, ott, abban a keskeny, sötét, szegényes vagonszobában, de nem röppentek fel hangok az ajkairól. Ismét megöleltem. Na, ugye, hogy jobban érzed magad most, hogy feltártad a lelked és szembenéztél a valósággal? Hatalmasat sóhajtott, aztán megszólalt, suttogva, szemei ide-oda ugráltak közben, szinte rémülten.
Te… Joanyé… Mondd, suttogtam vissza. Mi lenne, ha… úgy harapdálta az ajkait, mintha rágógumit rágna… mi lenne, ha… Leültem mellé az ágyra. Mondd ki, Márcselem. Lemondanál? Elmennél a Lidlbe feltöltőnek? A fejét rázta, szinte eszelősen. Mi lenne, ha… láttam rajta, hogy fizikai fájdalmat okoz neki a beszéd. Csaptam egy isteneset a hátára. Majdnem orra esett, de kibukott a száján a fojtogató mondat:
Ebben a pillanatban felébredtem. Csorgott rólam a víz. Még sötét volt, odakint hideg, téli hajnal. Fényt kapcsoltam, felültem az ágyban… és megpillantottam Marcel Ciolacu miniszterelnököt. Az ágyam szélén ült, arcát kezébe temetve.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
… a Román Nemzeti Banknak két milliárd euróba került eddig Simion mester győzelme… és a napi politikai káoszon túl: annyi drogot kapcsoltak le Nagyváradon, hogy attól egy T-Rex is kifeküdne.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.