Nincs neki. Nincs gyereke neki

Merthiszen. Harmincegy. Harmincnégy. Harminchét. Úristen, mindjárt negyven, és még mindig nem. Pedighát. Férj, tíz éve, kifejezetten szép férfi. Jól kereső. Otthonülő. Néha még a barátnőkkel is szóba áll, ha jönnek. Nemcsak morran egyet, majd elvonul a legbelső szobába a laptoppal és a látogatás legvégén bújik elő unott, gyűrött, szótlan unalommal. Mosolyogni is szokott, és nincs külön konyhaszéke, fotelja, bárhová képes leülni a lakásban. Egyszóval nem mindennapi férj. És a lakás sem az egyébként. Felújított blokk, tágas, beépített konyha, három szoba. Két embernek. Ugyan már. Ha szétszélednek, alig találkoznak. Mit nem adna sok, gyermekes család ennyi térért! Itt aztán volna hely a játékoknak. Ők pedig...eh, sehol semmi.

Persze még lehet. Juliska néni is negyvenesen szülte a tizediket. És volt az a nő a szomszédban, na, az negyvenkettő volt az elsőnél, igaz az az egy lett neki, de azzal is milyen boldog azért. Azelőtt boldogtalan volt, de aztán rögtön boldog lett. Ahogy meglett neki az a kis tündér.

Kérdezik tőle minduntalan, hogy nem hiányzik-e. Egy királylány, egy trónörökös. Vagy leginkább kettő. A gyerekzsivaj, a futkározás a kávézóasztal körül. Ilyenkor hebeg. Olyan a kérdés, mint amit az egykéknek szoktak feltenni, hogy nem hiányzik-e a testvér. Csak a megtapasztalt tud hiányozni, ami már volt és talán újra lehetne. Ami sosem volt, az nem hiányzik, azután csak vágyódni lehet.

Családi összejövetelekkor elcsendesedik a társaság, ha belép. Pállik a sajnálat (lesajnálás?) a szemekben, van valami erőlködés a mosolyok mögött. Másképp csörren az étkészlet, feszengőn csikordulnak székek. Gyűröttebbek lesznek a szalvéták az asztalon. Üresen kong a levesestál, csorbul a nagy húsvágó kés éle. Tompulnak a szavak is, távolról szólnak, óvatosan, kerülgetőn. Csörgedeznek a Téma körül. Hogy nincs neki. Hogy miért nincs neki. Hogy mikor lesz neki. Szegény ő. Szegény férje. Szegények.

Persze lehet még. Juliska néni is. És az a nő a szomszédban.

A régi barátok valahogy elmaradoztak. Előbb formálisakká lettek az összejövetelek, túlszervezettek, aztán ritkulni kezdtek. És hosszú, ismeretlen szövegekké dagadtak a kimondatlan mondatok. Pedig ő annyira igyekezett. Neki mindig jó volt, ő mindig jól volt. Nem panaszkodott, tényleg nem. Alkalmazkodott az időpontokhoz, az állandó újraszervezésekhez, a késésekhez. Ráér neki akkor, ha már Bandika is aluszik, Balázska is aluszik, Zsófika meg pláné, a kis bagoly. Az ő gondjai igazán nem gondok ehhez képest. Vigyáz a gyerekre is, persze, bármikor, ha nem dolgozik, rugalmas neki. A programja neki. Mert nincs gyereke neki.

Végigcsinálta a gyerekzsúrokat is, mert a barátok. Egyébként tényleg nagyon klasszak a kicsik. A szülők ebből nem sokat láttak, a zsúrokon legalábbis, csak bekiabáltak olykor, de egyébként úgy tűnt, unják a gyerekeket. Különösen a másokéit. Csak ültek és boroztak a konyhában. Igyekeztek elkerülni minden plusz mozdulatot. Csak ülni és békében lenni, ennyire vágytak. Ha valamiért fel kellett állniuk, mérgesen fújtattak, és szidták a csemetéket. Erőfeszítéseiket szóban mondták el. Hogy milyen nehéz. Rendszerint egészen hosszan, odafigyelőn hallgatta. Amikor már sűrű, gomolygó felhőbe fogták a pelenkákról, hisztikről, nemalvásokról, óvó- és tanítónőkről, étkeztetési nehézségekről, lusta és érdektelen férfiakról szóló mondatfoszlányok, bement a gyerekekhez. Üdítő társaság volt, örültek neki, rögtön kérdezgették, játszani kezdtek vele. Egészen felélénkült. Hallotta odakintről, hogy neki még van türelme ehhez. Azért, mert nincs neki.

Mert igen, könnyű neki. Ezért a háromszobás lakás, hát soha nem kellett megvennie egy pár gyerekcipőt. És ezért a nyugalma, a gondolatai. A munkája. A mozgékonysága. Ó, az alakja is igen. Könnyű reggel kocogni, ha éjjel alszik az ember. (Egyébként tényleg könnyebb.) Könnyű odafigyelni arra, hogy mit eszik, ha nem kell egy családra főzni mindennap. Könnyű kirándulni, könnyű utazni, könnyű olvasni, színházba járni, házaséletet élni, bevásárolni és kivásárolni, bepakolni és kipakolni, hallgatni és meghallgatni, kivinni és behozni, dolgozni és nem dolgozni, rámutatni és kimutatni, sőt, még bemutatni is. Igen, könnyű, minden könnyű, ó, ha nincs gyerek, élet sincs, érzés sincs, test sincs, létezés sincs, mert ami van, az szinte észre sem vehető.

Éppen ezért észrevétlen maradt, amikor nem ment el a következő gyerekzsúrra, amikor már nem telefonált rendszeresen a barátoknak, aztán már rendszertelenül sem, mert mindig csak ő tette, amikor önként a mosogatást választotta a családi összejöveteleken, amelyek ritkulni kezdtek, amióta nem szervezte őket. És észrevétlen maradt akkor is, amikor egy csillaghullós augusztusi estén csöndes egyetértésben megbeszélték a férjével, hogy az élet szép. Igen, ilyen egyszerűen. Fogták egymás kezét, ők szokták még, aztán jött ez a mondat. Közben meg a Perszeidák is.

És itt a vége, kissé befejezetlenül. Nem sokat tudnak róla a régiek, ritkán találkoznak vele. Mindenki várja, hogy legyen valami. De semmi. Az mondják, elvan. Elfoglalja magát. Hiszen csak magával kell törődnie. Valahogy olyan befele forduló lett egy ideje. Mert nincs neki. Gyereke nincs neki.