Nem szól(t) ránk a házmester… avagy miért szól(t) másképp az Illés zenekar Erdélyben?

Induljunk el messzebbről. A múlt század nyolcvanas évek nappali sötétjében mindenszentek estéje különleges pillanat volt. Itt nálunk, Erdélyben, legalábbis. Fénybe borultak a temetők szerte a vidéken, szinte egy emberként vonult mindenki a sírkertekbe… persze, egyrészt azért, hogy a halottaik fölött megálljanak egy gondolat erejéig (és azt is számba vegyék, hogy szaporodik a túl- s fogy az evilági nép), de azért is, hogy a gyertyafényben egymás szemébe nézzenek. Mert az egyébként

Saját értelmezésemben azért nem, mert bármekkora ateistának nevezte magát a házmesteri párt- és karhatalmi apparátus, a halottakkal nem mert ujjat húzni, jó ortodox zsigeri alapon.

Ki nem hagytuk volna a világítást, mi, pelyhező állú kamaszok. Naná, annak is örültünk, hogy a Házsongárd tövében nugátot, cukorvattát lehetett kapni. Na de tarisznyáinkban (ez volt a tarisznyás korszak sokunk számára, ha értettük az üzenetét, ha nem) ott lapultak a könyvek, esetleg kézzel másolt szövegek: Dsida, Kós, Szilágyi Domokos, Ady, Petőfi, Arany, József Attila satöbbi. És a gyertyagyújtás örve alatt, kicsit arrébb, a félárnyékba húzódva olvastuk a verseket, egyéb szövegek részleteit, miközben azt képzeltük magunkról, hogy

Ez a fajta lázadó attitűd akkor tört ketté (legalábbis bennem), mikor egy alkalommal kitaláltuk: a Mátyás-szoborhoz is kellene gyertyát vinni, hiszen ő is meghalt, sír híján pedig a szobor is megteszi. Végrehajtottuk az akciót, engem elkapott a milícia, bevittek az őrsre, megfenyegettek, hogy kirúgatnak az iskolából, javítóintézetbe kerülök, aztán elbocsátó szép üzenetként felpofoztak és hazaengedtek. Semmiség ahhoz képest, amit a diktatúra sokakkal – például a dobrudzsai Măcin településre kényszerüdültetésre küldött és megnyomorított keresztapámmal, gróf Teleki Ernővel – tett.

Amiben viszont továbbra is részt vettem: a különböző burzsoá, dekadens nyugati folyóiratok szubverzív szállítása egy adott A pontból egy adott B pontba. 1989-ben történt, alig pár nappal a forradalom kitörése előtt előtt, hogy biológia órán voltam (orvosi egyetemre készültem, apám magánórákra járatott). A tanár úr az óra végén a kezembe nyomta a Der Spiegel című (akkoriban) nyugatnémet hetilap egyik számát (benne egy hosszú szöveggel a Ceaușescu-féle falurombolásról). Vidd haza, fiam, de óvatosan, mondta. Hát vittem. És a Széchenyi téren beleütköztem a rendőrkordonba (akkoriban már folyamatos rendőri jelenlét volt a városban). És valóban egy hajszál híján múlt a lebukás. Ha nem rántom elő a tarisznyából a biológiai rajzaimat s nem kezdem nagy hévvel magyarázni a milicista altisztnek az idegrendszer felépítését, ott helyben letartóztattak volna, amilyen idegállapotok akkor uralkodtak.

Érzésem szerint az, hogy sokak számára az Illés együttes (és a Fonográf zenekar) basszusgitárosának halálhíre nem több annál, ami: szomorú hír. Biza, 81 éves volt, szép életet élt, Isten nyugossza! Mások számára viszont kicsit megállt az idő. Ahogy 2005-ben (Pásztori Zoltán dobos halálának éve) és 2007-ben is (Illés Lajos billentyűs, zenekar-alapító halálának éve).

Számunkra, akik akkoriban, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kamaszodtunk bele az életbe, az Illés együttes többek közt éppen azt jelentette, amit Szörényi Szabolcs énekel a Kéglidal refrénjében: Nem szól ránk a házmester! Hallgattuk a zenekar nótáit (aztán később másokat is, a Fonográf-dalokat, a Szörényi- meg a Bródy-szólóalbumot, a Kőműves Kelement, na és persze, az István a királyt), és

Emlékszem, szó szerint elhűltünk, amikor azt olvastuk a moziműsorban, hogy a Győzelem mozi műsorra tűzi Koltay Gábor 1982-es A koncert című Illés-filmjét. Néztük egymást: mi van itt, kavics került a rendszerbe, ez valami átverés? Nem volt az. Így történt, hogy

Első alkalommal előre vettünk jegyet és gyakorlatilag rátapadtunk a vászonra (fel se tűnt, hogy a Nemzeti dalt például kivágtak, a román–magyar szocialista barátság jegyében), utána viszont végig az utolsó sorban ültünk és eleinte félénken, aztán egyre bátrabban énekeltük a dalokat. Persze, bennünk volt a félsz, hogy mi van, ha valaki ugrasztja a rendőrt, ezért végül a kora délutáni vetítésekre ültünk be (naivan, persze), mert háromkor a kutya se volt a teremben, nem hogy a diktatúra.

Van Kenéz Ferencnek egy nagyon fontos műve, a Kolozsvár-oratórium. Az a főcíme, hogy Szabadnak lenni mit jelent? A válasz értelemszerűen koronként változik. Akkor, a kommunista diktatúra nappali sötétjében, sokunk számára, akik azokban az években kamaszodtunk bele a világba, az Illés együttes dalai jelentették: szabadnak lenni.

Szörényi Szabolccsal útra kelt egy kicsi abból a szabadságból. Vagy, elegánsabban: valaki, valami útra vált belőlünk. És hogy egy másik akkorról fontos bárdot is megidézzek: a jobbik részünk.