Klaus Johannist a román politikai elittel szembeni protesztszavazatok emelték az államfői tisztségbe. A váratlan eredmény szociológiai értelmezései mögül azonban hiányzanak azok az elemzések, amelyek a román politikai kultúra és hagyomány körülményei felől is megmagyaráznák a 2014. novemberi államfőválasztás kimenetelét.
A román politika egyik kulturális sajátossága a politikai táborok alacsony blokkrelevanciája, vagyis az, hogy a köztük levő viszonyokat, a koalíciókötések lehetőségeit – a tömbökké alakulást – csak nagyon kis mértékben határozza meg az ideológiai távolság/közelség. A politikai versenyt sokkal inkább
az újraelosztási pozíciókért folyó harc
újradramatizálásának az egyéni politikai képességei szabják meg, a politika erőteljes perszonalizációja (amelyet az különböztet meg – méghozza: lényegbevágóan – a magyar politika Körösényi András által megállapított vezéresedésétől, hogy ez utóbbi magas blokkrelevancia mellett alakult ki).
Victor Ponta két évvel ezelőtti sikerstratégiáját, a 2012-es választások megnyerését az ellenségképzésnek az a sikeres politikai dramaturgiája határozta meg, amellyel Traian Băsescu államfői döntéseit tette meg minden közéleti zavar magyarázó okává. Sikerét a román politikai kultúra logomániája tette lehetővé: a politikai élet nyugaton is ismert bulvárosodását itt a politikai ellenfelek folyamatos és bőbeszédű egymást becsmérlése tette sajátossá.
Klaus Johannis a politikai harcnak ebből a román paradigmájából lépett ki, ez tette őt
„rendszeren kívülivé” a román választók szemében,
miközben a román Nemzeti Liberális Párt újdonsült elnökeként kellően „integrált” szereplője is lett a román politikai életnek.
Ezt a „kint is–bent is” meghatározottságot nagyon is jól kiegészítette szász származása. Ugyanis egy másik kulturális paradigma is jelen van a román közgondolkodásban, amelyet valamiféle hagyományos, de ugyanakkor
rejtett németbarátságnak nevezhetnénk.
Több történelmi mozzanat is alakítója volt ennek: I. Hohenzollern Károly szerepe a modern Románia megteremtésében (Románia első alkotmányos monarchája volt, az alkotmány az 1831-es belga alkotmány mintájára készült), a szászok 1918-as szászmedgyesi népgyűlésen kinyilvánított akarata Erdély Romániához való csatolására nézve, de akár a szászság és az erdélyi románság összehangzó Habsburg-pártisága a XIX. század során.
Az első Hohenzollern-uralkodó az ország élén: I. Károly román király
A romániai németség szerepének az idealizációja azonban túlmegy e történelmi klisék szituatív használatán, s amint erre néhány román kommentár is rámutatott, benne már szinte egy
öngyarmatosító gesztus pillantható meg. Az
„önmagukat kolonizáló kultúrák” fogalmát a bolgár Alekszandar Kjoszev határozta meg; szerinte a kelet-európai kis kultúrák
az Idegent – különösen a nyugatit – univerzálisan értékesnek,
ám elérhetetlennek tartják, és az iránta érzett vágyakozás egyszerre válik hol traumatikus élménnyé, hol konstruktív késztetéssé, a történelmi pillanattól függően.
A rendszerváltás előtt és az azt közvetlenül követő, első időszakban az erdélyi szászság öröksége a románság számára inkább a nyugati kultúra iránti vágyakozás traumatizáló oldalát jelenítette meg: a megörökölt szász városokkal, a tulajdonukba került „idegennel” szembeni zavarodottságot. Ezen változtatott Klaus Johannis politikai pályája, akinek nagyszebeni polgármestersége az immár 95%-ban román lakosságú várost az európai erőforrásokra alapozó, európai típusú városfejlődés román példabeszédévé, s ekként Románia europaizálódásának egyik mintájává avatta.
A szász város korábban „idegen” városképe immár
helyreállított román örökségként
kezdte mutatni az Európa felé haladás lehetőségét. Ekként Klaus Johannis a szász urbanizáció román örökségesítésének, patrimonizációjának az ágense volt, elvégezte a már alig létező szász jelennek és részben muzeifikált múltnak a román nemzeti örökségbe való bekapcsolását. Ha történeti léptékkel mérjük ezt, akkor szász szempontból tragikus utómunka, de a román nemzetépítés szempontjából egy rendkívül jelentős feladat jutott neki: a román államnemzet-építés első olyan lépésének a megalapozása, amely kilépés a román államterület szimbolikus birtoklásának tisztán etnikus felfogásából.
Paul Philippi, a Német Demokrata Fórum alapító elnöke
Johannis szerepe a szász tragikum feloldásában akkor válik igazán érthetővé, ha áttekintjük a Német Demokrata Fórumnak, a romániai német kisebbség politikai képviseletének a pályaívét megalakulásától egészen addig, amikor Klaus Johannis töltötte be elnöki székét (2002-2013 között). A Fórum alapító elnöke, Paul Philippi professzor
politikai vízióját még az íratlan erdélyi alkotmány határozta meg:
Erdélyben nem kisebbségek, hanem államalkotó népek élnek,
a románok, a magyarok és a németek, és az ők politikai-államszervezési örökségét figyelembe kell vennie Romániának.
Philippi szerint Erdély politikai modellje már a kora középkor kezdetén föderalisztikus irányt vett, történeti fejlődését az a sajátos „szerződésesség” alakította, amely a magyar királyok és a különböző etnikai közösségek között létrejött. E „szerződések” teremtették meg a tartomány középkori hatalmi rendszerének alapját, és végül a XV. században az Unio trium nationum név alatt Erdély íratlan alkotmányaként foglalódtak össze. Ebből a föderatív berendezkedésből a románok csupán azért maradtak ki, mert nemességük a Nagy Lajos király által 1350-ben elrendelt egységesítési intézkedések nyomán asszimilálódott. Philippi itt nagyon határozottan fogalmaz:
„egyetlen etnikai közösség sem vádolható
az erdélyi románok, s ennek következtében az egész Erdély hátrányos helyzetbe kerüléséért”.
Mindazonáltal Erdély középkori föderalizmusának esélyei a modernizálódásra az 1848-as forradalom eseményeitől kezdődően egyre csökkentek, de tradícióként 1918-20-ig egyértelműen fennmaradtak. Ez a politikai hagyomány jelenik meg az erdélyi románság első politikai kiáltványában, a Supplex Libellus Valachorumban (1791), amelyben a románoknak a többi erdélyi renddel és natioval való egyenlő jogállását kérték. És ez a hagyomány maradt fenn a Gyulafehérvári Határozatok sokat idézett III/1-es pontjában is. Vagyis Erdély az a potenciális (állami, majd államon belüli) keret, amelyben egyenlő népek együttélését kell rendezni.
Ma viszont Erdély föderalisztikus hagyományai nem csupán hogy nem érvényesülnek, de még politikai reflexió tárgyává sem válhatnak: minden olyan kezdeményezés, amely e politikai hagyományra hivatkozik,
az elszakadás, a területi szecesszió gyanúját kelti.
A Német Demokrata Fórum első elnökének politikai vízióját tehát e föderalisztikus hagyomány felélesztésének az esélye alakította, amely az 1990-es évek elején nem csupán Erdély magyarságának és németségének az alkotmányos népként való elismerését jelenthette volna (ezekben az években fogadták el Románia új alkotmányát is), hanem Románia identitásának az átalakítását is. Mert ha Románia saját területének legitim örökösévé kíván előlépni, akkor – írta Philippi – nem tekinthet el Erdély föderalisztikus hagyományaitól: a nyitottság e hagyománnyal szemben minden bizonnyal megkönnyítené, hogy az ország lakóinak politikai közössége erősebbé váljon.
Klaus Johannis, a Német Demokrata Fórum 2013-ban leköszönő elnöke számára ez a vízió azonban már semmit sem jelent. Többről van itt szó, mint egy tradíció zárójelbe tételéről, ami – tekintettel a szászok teljes kivándorlására – akár logikusnak is tűnhetne. Johannis megnyilvánulásai inkább
a tradíció tudatos megtagadásának tűnnek.
Erdély föderalisztikus hagyománya ugyanis tovább élhetne egy olyan regionalizációs reformban, amely egyrészt tekintettel van Erdély középkorban kialakult belső etnoregionális szerkezetére (amelyet a középkori natiok egymás mellett élése alakított ki), másrészt – e régiók szintjén – létrehozná azokat a kulturális autonómiákat és nyelvhasználati rezsimeket (helyi hivatalos nyelveket), amelyek inspiráló modelljei Nyugat-Európában vannak, politikai motivációi pedig az előbb vázolt erdélyi hagyományban és azt a bizonyos mértékben továbbéltető regionális társadalmakban rejlenek. Ez lehetne az íratlan „erdélyi alkotmány” beillesztésének a módja a megreformált román államszerkezetbe.
Amikor két román államférfi találkozik: Klaus Johannis államelnök és I. (Hohenzollern-Sigmaringen) Mihály, Románia utolsó királya
Azonban Klaus Johannis politikai víziója a román fejedelemségek 1859-es cuza-i egyesítésekor átvett
francia centralizált állammodell „európaibbá” tétele.
A választási kampány alatt megjelent, politikai krédóját összefoglaló,
Lépésről lépésre című
könyvében kifejti, hogy a regionalizáció „nem lehet etnikai alapú”, mert az – olvasatában – nem erősíti az államot és a politikai közösséget.
Ezzel viszont állást foglalt abban az – Európa politikai karakterét is érintő – vitában, hogy minek tekintendők az egyes államon belüli politikai régiók: a társadalom hagyományos, organikus tényezőkkel is magyarázható tagoltságából adódó és önkormányzattal felruházott területi közösségeinek-e, avagy az államhatalom területi működését hatékonyabbá tevő kormányzati eszközöknek.
Az előbbi megközelítés a kereszténydemokrácia szemléletével rokon, amely szerint az állam és az egyén között politikailag is létezniük kell olyan közösségi formáknak, amelyek alapvetően – politikai természetük ellenére – a társadalom „államot megelőző” adottságaiból származnak. Az utóbbi viszont a jakobinus állammodell uniós keretekben való „újrafogalmazását” jelenti: az állam infrastrukturális hatalmát növeli, tekintet nélkül társadalma történelmi tagoltságára és nyelvi, kulturális sokszínűségére.
Caius Dobrescu román író egyik
cikkében Klaus Johannis megválasztásának abban tulajdonít történelmi jelentőséget, hogy ezáltal
a szász republikanizmus, vagyis a szászok önkormányzati kultúrája
emelkedik a román állampolitikai minták szintjére. Ennek jelentőségét az ország számára – írja Dobrescu – Johannis nagyszebeni polgármesterségének a teljesítménye bizonyította. Csakhogy a „szász republikanizmus” (amelyen a szász városok több évszázados önkormányzatiságának tradícióját, valamint a Szász Univerzitás parlamentáris tradícióit kell értenünk) (ön)kormányzási hagyományként még feléleszthető volt a XXI. századi, immár román nagyvárossá vált Nagyszebenben, azonban a román állam egészét „átalakító” szász republikanizmust meglehetősen nehéz végiggondolni. Az önkormányzás mint tradíció és kultúra nem csupán egy kormányzási technika áthagyományozását jelenti, hanem az önkormányzott közösség valamilyen folytonosságát is.
A republikánus érzelem az erényes közösséggel és a politikai intézményi renddel való – hagyományokon és tapasztalatokon alapuló – azonosulás érzelme. A mai román állam azonban nem ilyen lojalitásra épít, hanem
a román állameszme egyszerre jakobinus és etnikus voltával
való azonosulást követeli meg, még akkor is, ha ezt a „köztársaság” nevében teszi. Viszont az erdélyi föderalisztikus (önkormányzati) hagyomány, mely a kollektív szabadság öröklött intézményi rendjét, annak tapasztalatait helyezi előtérbe, nem egyeztethető össze az előbbi képzeteivel.
Klaus Johannis máramarosi román népviseletbe öltözött gyerekekkel
Jól példázza mindezt Klaus Johannisnak az erdélyi magyar közvéleményt borzoló egyik nyilatkozata:
„És mi van, ha német vagyok? Román vagyok, román állampolgár.
Ez az én hazám. Ahogyan Nagyszeben a városom, ugyanúgy ez az ország a hazám”. Az, ahogy nagyszebeni patriotizmusát egyből a román állam iránti lojalitássá szélesíti, méltán vált ki ellenérzéseket az erdélyi magyarokban. Az erdélyi magyarok vagy Székelyföld területi közössége az erdélyi hagyományt saját politikai közössége megalapozásaként gondolja, és ez eltér attól, amit Johannis az erdélyiség címkéje alatt képvisel.
A civilizációs örökségét a román államnak közösségi integráció nélkül átadó szászság és az erdélyi magyarság (különösen pedig: a Székelyföld) mozgalmi energiákat is mozgósító politikai törekvése – az hogy közjogi intézményként illeszkedjen a román államszerkezetbe – e pillanatban
két, egymásnak ellentmondó stratégiát is jelent.
Kétségtelen, hogy a román nemzetállam a szász hagyománynak azt az integrációját pártolja, amely nem követeli meg a nemzetállam jelenlegi közjogi szerkezetének az átalakítását, szemben a magyarság törekvéseiben jelen levő „erdélyi alkotmányos” – és ekként: önkormányzati – hagyományokkal. A magyarok a szabadság kollektív formájának azt az eszméjét viszik (még) tovább, amelyről a maradék szászság, Johannis képviseletében lemondani kényszerült.
(A Mos Maiorum blogban megjelent írás átdolgozott változata)