Majd a gép megcsinálja – avagy a kitartás újkori értelmetlenségéről

Minap a közösségi média (Facebook) elém tolt egy (amúgy régebbi) cikket, aminek ez volt a címe: 6 év és 720 ezer fotó után kapta el a tökéletes pillanatot a fotós.

A rövid írás egy skót fotósról szólt, akinek ilyen sok próbálkozás után végre sikerült elkészítenie álmai képét egy jégmadárról. A kép pontosan azt a pillanatot örökíti meg, amikor az apró halakkal táplálkozó madár alábukni készül zsákmányáért a vízbe, a csőre hegye már érintkezik is a víztükörrel, de a víz felületi feszültsége még nem törik meg, nincsenek fodrok, hullámok a felszínén, így a madár tökéletesen visszatükröződik rajta.

Csőre hegyénél összenőtt madáriker, mitikus lény születik a képen, megkettőzött valóság – megkettőzött illúzió, a másodperc töredékének kimerevedése, amit oly sok próbálkozással sikerült csak elkapni.

A fotós utólagos számításai szerint mintegy 4200 órát töltött lesben, miközben várta azt a bizonyos tökéletes pillanatot. Elmondása szerint nemcsak a megfelelő helyen, és a megfelelő szögben kellett lennie, ráadásul éppen a megfelelő pillanatban megnyomnia az exponáló gombot, de „a madárnak is tökéletesen kellett tennie a dolgát”.

Mire jön Józsika, és kommentben odanyögi, hogy ő egyszerűen csinált volna egy videót az egészről, majd abból egy képernyőmentést a megfelelő pillanatról, oszt jóvan. Minek is próbálnánk meg bármiben is jók lenni manapság, ha a gép úgyis megcsinál helyettünk mindent jobban és sokkal gyorsabban?

Tulajdonképpen a videót sem kell már elkészíteni a képernyőmentéshez: ki lehet hagyni az utolsó kapcsot is a valósággal, hiszen ott van a deepfake technológia (erről korábban itt írtunk), azzal a semmiből is le lehet gyártatni a kívánt képet a megfelelő instrukciók megadásával.

Nem is arról, mennyire el tud rontani mindenféle sikerélményt néhány frusztrált kommentelő a neten. (Tulajdonképpen a technológiai fejlődés legkárosabb hozadékát éppen abban látom, hogy lehetővé tette, hogy bárhonnan elérjen hozzánk a gyűlölet, a lekezelés. De erről sem akarok írni.)

A 2001: Űrodüsszeia jut eszembe, pusztán azért, mert elég gyakran eszembe szokott jutni a 2001: Űrodüsszeia. Ez az a film ugyebár, amely a Terminátornál és minden hozzá hasonló alkotásnál hamarabb veti fel a problémát: mi van, ha a technológia, az intelligens számítógép, a mesterséges intelligencia (nevezzük, aminek akarjuk) egy adott ponton az ember ellen fordul.

Logikus ugyanis a feltevés, hogy ahogy a gép egyre komplexebb gondolkodásra lesz képes, a lehetőségei, kapacitása pedig egyre inkább meghaladják az emberi agyét, előbb-utóbb eljut (az amúgy szintén logikus) következtetésre, hogy

Erre a következtetésre jut el a filmbéli intelligens számítógép, a HAL 9000-es, a Discovery One nevű bolygóközi űrhajó fedélzeti számítógépe is, amely azzal kérkedik, hogy ez a számítógéptípus még sohasem hibázott. Logikus hát, hogy a hibákért csakis az ember lehet felelős. Részben ezért, részben pedig azért, mert rájön, hogy ki akarják kapcsolni, HAL a Discovery One legénysége ellen fordul, és közülük négyet (három hibernált és egy éber űrhajóst) el is intéz, mire a főhős, David Bowman végre le tudja állítani.

Sok értelmező szerint a film egyik alapkérdése éppen az,

Mi van akkor, ha az evolúció csúcsterméke nem az ember, hanem az általa létrehozott intelligens gép, amely minden tekintetben ügyesebb, gyorsabb és pontosabb, mint a „teremtője”, ezért aztán kiiktatja azt (az embert).

Ezt a kérdést egy olyan, 1968-as film boncolgatja, aminek a létrehozásában sem számítógépes effekteket, sem mesterséges intelligenciát nem vetettek be (hiszen ezek akkor még csak teoretikusan léteztek), mégis olyan lélegzetelállító képekkel mutatja be a fenséges és végtelen űr veszélyeit, hogy az a mai napig meghatározza azt, ahogyan a világűrről gondolkodunk (ahogyan vizuálisan elképzeljük), és ahogyan azt a kortárs filmek megjelenítik.

Időtlen remekmű – szokták mondani az ilyenre.

A film társ-forgatókönyvírója, Arthur C. Clarke elmondta egyszer, hogy elég nagy baj az, ha valaki teljesen megérti a 2001: Űrodüsszeiát, hiszen ők (Stanley Kubrick rendezővel, a film másik forgatókönyvírójával)

A film egyébként a Holdra szállás előtt egy évvel mutatja be (az emberiség teljes metaforikus fejlődéstörténete mellett többek között) azt, hogyan találnak tudósok az akkor még jövőbeli 2001-ben a Hold felszínén egy szabályos alakú, fekete monolitot, amely nagy erejű jelet bocsát ki a Jupiter irányába (ekkor indul el a Jupiter felé a Discovery One, hogy kiderítse, kiknek szól az üzenet). Részben ebben gyökerezik az összeesküvés-elmélet, amely szerint az ember valójában sosem járt a Holdon, az egész csak egy megrendezett jelenet volt, amelyhez többek között az Űrodüsszeia díszleteit használták fel…

Talán csak a csőrük hegyénél összenőtt, mitologikus jégmadárikrekről akartam írni, amelyek ellentétes irányuknál fogva immár semerre sem tudnak többé elmozdulni.

Ott maradnak örökre a pillanatban…