Lăzărescu úr Ön is, kedves Olvasó, aki ebben a rendszerben nap mint nap meghal

Nem szeretem a listákat. Tudják, a világ száz legjobb regénye. A 20. századi magyar irodalom 10 legjobb verse. Satöbbi. Azért nem szeretem a listákat, mert az összeállítók olyan abszolút hatalmat tulajdonítanak maguknak (ezért is szoktak szaporán tagadni, hogy á, ez csak egy lista a sok közül, szubjektív stb.), amellyel nem rendelkeznek.

Szeretem a listákat. Tudják, a filmtörténet száz legjobb filmje. A 21. századi magyar nőirodalom 10 legjobb feminista verse. Azért szeretem a listákat, mert egyrészt tükrözik az őket létrehozók gondolkodásmódját (-ficamait), ízlésvilágát, mentális állapotát. Aztán azért is szeretem őket, mert ebben a nagy kreatív zajban, amikor szinte bárki lehet költő, író, művész – a kilencvenes évek közepe táján nevetve mondtam a kocsmában, hogy

szóval ebben a nagy tolongásban azért segítenek eligazodni. Szóval listapárti vagyok lényegében, ha mindent összevetek.

A saját listáim persze sokkal szigorúbbak. Mivel nem hatalomvágyból születnek, és a saját műveltségemet se szeretném fitogtatni, a mentális állapotok tükrözéséről nem is beszélve. Na de hogy a listára térjek: a román filmtörténetben (is) sok remek film van. Viszont korszakosan fontos film kevés.

Két ilyen román filmről tudok. Az egyiket 1968-ban készítette egy akkor 35 éves fiatalember, bizonyos Lucian Pintilie. A helyszíni szemle (Reconstituirea) című filmet éppen akkor forgatták, amikor a dicsőséges Varsói Szerződés csapatai dicsőségesen bevonultak Csehszlovákiába, hogy őszbe csavarják a Prágai Tavaszt. A film a kommunista diktatúra (és általánosabb értelemben bármilyen diktatúra) borzalmas természetének pontos rajzát adja:

Akkor is, ha a konkrét résztvevők, hajlítók többsége esendő, mindennapi ember, akik nem eredendően rosszak. A gyilkos ösztön a kommunista diktatúra lelkének szerves része.

A másik film 37 évvel később készült, már a 21. században. Vagyis időközben megdöntötték a kommunista diktatúrát, lezajlott a Victor Stănculescu által elképzelt és Ion Iliescu által irányított neokommunista időszak, de lejárt már Adrian Năstase miniszterelnöksége is (aki elmozdította a domináns hazai politikai irányvonalat a szociáldemokrácia irányába).

Szinte egy éve Traian Băsescu a Románia nevű csecsemőállam elnöke, a miniszterelnök pedig a gazdag és szexi és korrupt motoros, Călin Popescu-Tăriceanu. Szintén egy éve, 2004-ben történt, hogy az ország a NATO tagja lett, továbbá akkoriban szinte biztos volt már, hogy EU-tagállam is lesz (ez 2007-ben következett be). Még továbbá Románia igen jól teljesített az ukrajnai Eurovízión, és sikerült aláírni Amerikával egy katonai egyezményt, mely szerint az ország megengedi, hogy amerikai csapatok állomásozzanak a területén… szóval igazán senki sem volt borúlátó, ami a jövőt illeti. Ebben a környezetben készült el a román filmtörténet következő, évszázados fontosságú filmje,

A városlakó nép oroszlánrésze blokkban lakik. Ki összkomfortosban, ki garzonban, amennyire telik. Van már Pepsi, Samsung, Jacobs, hosszú Kent, Whiskas, ami belefér. Ezt hozta a demokrácia, többek között. Felszámolták a hírhedt zárt városokat, mindenki ott lakhat, ahol akar. És ahol tud. A film főszereplője, a beszélő nevű Lăzărescu Dante Remus úr Bukarestben lakik, egy blokkban. (Tudják, a Dante Alighieri nevű úr írta annak idején az Isteni színjáték című gigantikus elbeszélő költeményt, amelynek mindmáig legnépszerűbb része a pokoljáró road movie.) Azért írtam, hogy

Mi történik? Maga az élet, mondhatni (ezért válik Puiu filmje igazán fontossá). A 62 éves Lăzărescu úr átlagosan tölti átlagos estéjét: a macskáival bakalódik a blokklakásban, iszogat, a testvérével veszekszik, mint Ön, nyájas Olvasó, vagy én, aki ezt a szöveget írom. Aztán mentőt hív. Mert fáj a feje. Meg a hasa. Fekéllyel operálták korábban. A mentő aztán (később, jóval később) meg is érkezik. Egy mindenbe belefáradt nővér kezelésbe veszi Lăzărescu urat, majd viszik is, be a kórházba.

Puiu kamerája nem csinál költészetet a történetből, nem esztétizál, valóban azt látjuk a vásznon, amit egy korabeli kórházban. Pontosabban négyben. Ugyanis négy kórházat (pokolkört, ha tetszik) jár meg Lăzărescu úr a román egészségügyi rendszer alvilágában. A végén pedig nem hal meg. Előkészítik az életmentő műtétre. Levetkőztetik, leborotválják a koponyáját (agyműtétre van szüksége), fekszik a hordágyon és vár. (Igaz, irdatlan májrákja is van, de attól még élhet kicsit.)

Puiu filmjének korszakosan fontos üzenete a következő:

Ti is már a film közepén meg vagytok halva. (Elnézést a pongyola fogalmazásért, de az élet néha már csak ilyen pongyolán kegyetlen.) A végtelenül cinikus, arrogáns, agresszív, nemtörődöm, kegyetlen rendszer körülbelül a harmadik kórháznál megöli Lăzărescu urat. Holott még dobog a szíve, lélegzik, bevizel, igyekszik elmondani, amit az agyában levő vérömleny enged. De ez senkit sem érdekel. Konkrétan: a film legellenszenvesebb orvosát csak az érdekli, hogy alá tudja-e írni Lăzărescu úr a saját felelősségű nyilatkozatot, ami a műtéthez kell.

És nem csak azért, ami a vásznon Lăzărescu úrral történt. Hanem azért is, mert újra meg újra rádöbbentem: az a rendszer (állam, politikai elit, közigazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, kultúra, intézményvezetés, egyház, egyetemi maffia stb.), amelyet az orvostársadalom formájában Cristi Puiu 2005-ben megidézett, a film 20 éves születésnapján, 2025-ben is tökéletesen ugyanolyan. Az az államvezetés, amelynek egyetlen sikeres intézkedése 2025-ben, a saját maga által összehozott költségvetési krach nyomán, hogy minden terhet a nép nyakába tolt, közben egyetlen kurva reformot sem képes végrehajtani, ami magát a rendszert javítaná,

Az a városvezetés, amely semmibe veszi a saját adófizető polgárait, csak azért, mert a nagy számok fényében megteheti, pontosan ugyanolyan, mint Puiu világának orvostársadalma. Az a bírói közösség, aki a jelen helyzetben államot játszik az államban, ami a speciális nyugdíjak reformját illeti, pontosan ugyanolyan, mint Puiu világának orvostársadalma. És a sort nagyon hosszan tudnám folytatni.

És a két és fél óra vége fele az embernek már hányingere van, közel jár a pánikrohamhoz. Hogy akkor most mindjárt vége ennek a szikár, ultrarealista stílusben elkészített filmnek (ami, könyörgöm, mégis film, sikolt valami a nézőben, film, vagyis nem az élet!), aztán fel kell állni a kényelmes moziszékről és ki kell menni a rohadt nagybetűs Életbe, ami…

És a néző alig kap levegőt, hiszen rájön (jó eseteben), hogy talán már ő is halott. Zombiként éli a napjait a kortárs Románia poklában.

És ez még a jobbik eset. Mert ha rájövünk a bajra, akkor talán a feltámadásra is van lehetőség. Az igazán nagy baj az, ha esetleg rá se jövünk. És megyünk tovább, holtan.