Járulékos történetek a Kolozsvári Magyar Napokról

Kolozsvár szívében, a Bánffy-palota udvarán ülök, egyedül egy billegő lábú asztalnál, persze, hogy billeg, ez egy múzeum udvara, nem kocsmaterasz. Vagyis hogy de, most éppen az, de nem egyszerű kocsmaterasz, hanem fesztiválhelyszín. Rendkívüli tér, rendkívüli idő.

Éppen zajlanak a Kolozsvári Magyar Napok, de még csak most kezd felpörögni az egyhetes fesztivál, kora este van, az igazi beindulás csak úgy pénteken következik, akkor szabadulnak fel igazán az emberek, hiszen kezdődik a hétvége, és megérkeznek azok is, akik nem itt élnek, de ezekben a napokban szeretnek itt lenni.

Szóval ülök egyedül a Bánffyban egy hideg sör társaságában, nézelődöm, nézem az embereket, ráérősen jönnek-mennek, könnyű nyári öltözetben, lazán. Összetalálkoznak, ölelkeznek, nevetgélnek. Vesznek egy pohár sört, egy fröccsöt, leülnek az asztalokhoz, csevegnek, majd továbbsétálnak a Matyi-térre, a Farkas-utcába, benéznek egy-egy rendezvényre, koncertre.

Elnézem, ahogy a szépen vasalt nyári vászonnadrágban, fehér ingben éppen megérkező hetvenes úr – nevezzük Lajos bácsinak –, és a fehér csipkekalapot viselő, diszkréten és ízlésesen sminkelt neje – mondjuk Irénke néni – belépnek a múzeumudvarra, kicsit tétován megállnak és körülnéznek, majd leülnek egy üres asztalhoz, Lajos bácsi pedig a pulthoz megy valami frissítőért. Béke van. Ilyen a béke, a nagy kánikulák utáni esték simogató nyugalma. Ilyenek az emberek az augusztusi nyárestében.

„A mocskos kurva komcsi anyádat, te hitvány sorosista, globalista nemzetáruló! Dögölj meg!” – írta Lajos bácsi a Facebookra alig másfél órával ezelőtt, monostori lakásukban, amikor Irénke néni elkészültére várva még benézett néhány kommentszekcióba, ahol igen aktív szokott lenni. Lajos bácsi ezt válaszként írta egy hozzászólásra, amelynek szerzője azt ecsetelte hosszasan, hogy Lajos bácsi, a mocskos szőröstalpú román, jobban tette volna, ha meg sem születik, ahelyett hogy most belepofázna a magyarországiak életébe, a hitvány, alávaló kormánycsicska seggnyalója.

Annak a kommentnek a szerzője – harminc éve Kolozsvárról elköltözött, a Magyar Napokra mindig hazalátogató ötvenes nő, jelenleg egy budapesti cég eladási igazgatója, Ildikó –, épp a Lajos bácsiék asztala mellett ül két barátjával. Nagyon jól érzik magukat, épp azon gondolkodnak, hogy vajon kérjenek-e egy harmadik rozéfröccsöt a nemsokára kezdődő dzsesszkoncert előtt. Az első kettő igencsak jól esett, de kicsit meg is bizsergette az agyukat, ezért úgy döntenek, hogy a harmadikat majd később, a megnyíló Borutcában koccintják el, addig járnak egyet a Farkas-utcában.

Távoztukban egyikük táskáját lesodorják a széktámláról, Lajos bácsi gálánsan felveszi és mosolyogva nyújtja oda. Köszönöm szépen, nagyon kedves – mosolyog vissza rá a táska gazdája Milyen cuki pár, ezért is szeretem a Magyar Napokat, hogy ilyen embereket lehet látni – mondja társainak, miközben a kijárat felé tartanak.

Persze nem ismerik fel egymást, mivel a facebookos kommentcsaták hevében az egymás állásait nehéztüzérséggel sorozó háborúzó feleknek nem mindig van idejük lecsekkolni egymás profilját, De ha megtették volna, sem ismerték volna fel egymást, Lajos bácsi fotója ugyanis rossz szögből, rossz fényviszonyok között készült és homályos, Ildikó profilképe pedig a macskáját ábrázolja.

„Á, szia, hogy vagy?” – a kisfia kezét fogó harmincas apa, Z. felderülő arccal köszön oda rég nem látott ismerősének, ahogy átlósan áthaladnak a Főtéren, az esti nótagálára készülődő színpad előtt. A másik férfi, P. a Borutcából tart a Bánffyba, kezében borospohár, benne valami Takler rizling. Ilyenkor, a Magyar Napok idején nyugodtan lehet itallal a kézben járkálni a helyszínek között, hiszen a Főtért is sörcsapok övezik, a rendőrség a rendezvényeken kívül is elnézi a köztéri fogyasztást. Ennek ellenére senki nem mászkál négykézláb az utcákon.

Évfolyamtársak voltak az egyetemen, jóban vannak, de nem közeli barátok. Mindketten Kolozsváron élnek, ám a mindennapi életük beosztása úgy alakult, hogy hosszú hónapokig elkerülik egymást a városban. Viszont valahányszor találkoznak, megállnak néhány szót váltani. Kölcsönösen megkérdezik, kinek hogy mennek a dolgai, család, gyerekek, ilyesmi. Ahogy szokás. Aztán mennek tovább.

P. követi a világ dolgait, persze aktív a közösségi médiában is, nem sokat posztol, de rendszeresen ír hozzászólásokat. Tegnap egy cikk alatt összebalhézott egy Maxwell Teodor álnevű trollal, aki könyörtelenül beleáll mindenkibe, aki nem ért egyet vele. A troll éles eszű vitatkozó, rendesen meg tudja forgatni az ellenséget, hogy aztán a végén szabályosan kivégezze, megalázóan, durván. De tegnap P. nem hagyta magát, módszeresen csapta ki az érveit az asztalra, válaszolt, és viszontérvelt. A hosszú kommentpárbaj végén sem hagyta magát, amikor a troll mocskolódó személyeskedésbe kezdett, visszavágott. Megszámolta, ötvenegy kommentet írtak ketten egy mérsékelten érdekes cikk alá.

„Milyen kedves, értelmes ember ez a Z., lehet, hogy gyakrabban kellene találkoznunk” – gondolja P., miután elválnak a Főtéren és ellenkező irányokba mennek tovább.

Narrátor (Morgan Freeman hangján): P. nem tudja, hogy a szimpatikus Z., a kisgyereke kezét fogó harmincas apa nem más, mint Maxwell Teodor, a könyörtelen troll, aki imádja a közösségi médiában porrá alázni azokat, akik nem értenek egyet vele.

A politikus ruganyos léptekkel érkezik meg az esemény helyszínére, tíz perc múlva itt fog harmadmagával beszélgetni az ország, a nemzet és a világ dolgairól. A politikus imád nyilvánosan szerepelni, hallani a saját hangját, gyakran eljátszik az orgánumával, ahogy a mondanivalója befogadását elősegítendő a tekintetével megállapodik egy-egy érdeklődve figyelő nézőn.

Besétál a széksorok között, látja, hogy azonnal felismerik, érzi magán a tiszteletteljes pillantásokat. Jól néz ki, teljes mai öltözetét Milánóban vásárolta két hete, amikor észak-olasz körutat tettek a családi nyaraláson.

„Jó napot kívánok!” – mosolyog rá egy idősebb néni, megilletődve a nagy ember látványától. Kedvesen visszaköszön neki, a kezét nyújtja, megkérdezi, hogy tetszik lenni. Az emelvény sarkánál fogadják, két másik, könnyű nyári eleganciába öltözött férfi nyújtja a kezét, mosolyognak, azzal az ugyeleszpénz-mosollyal. Ők most egyenrangúak, egymás mellett ülnek ki nemsokára a színpadra. Áttekintenek, elemeznek, hangsúlyoznak, kidomborítanak.

Az idősebb néni közelebb húzódik a színpadhoz, az első sorban talál egy üres széket, gyorsan elfoglalja, ölében a retiküljével, kicsire összecsukható esernyő és ásványvizes palack nyaka kandikál ki belőle. Mosolyog a szeme, láthatóan megtisztelve érzi magát az előbbi találkozástól, hogy egy ilyen nagy emberrel váltott néhány szót.

A politikus rutinosan, elegánsan, tökéletes hanghordozással válaszol a kérdésekre, virtuóz huszárvágásokkal irányítja a beszélgetést a saját mondanivalója medrébe. Igen jól szerepel, türelmesen meghallgatja a beszélgetés végén elhangzó, akadozva, pontatlanul feltett közönség-kérdéseket, szép kerek, meggyőző mondatokban válaszol, visszakérdezve, hogy a kedves hölgy vagy a tisztelt úr megfelelő választ kapott-e a kérdésére.

Aztán az esemény után elkoccint egy pohár bort a VIP-asztalnál ülve, este kedélyesen megy haza a szállására. Nézi a telefonján, már megjelentek az első tudósítások a beszélgetésről, a közösségi médiában is nyoma van. Jók a fotók is. Belenéz a kommentekbe is, ő nem fél az emberek véleményétől, mindig mondja kollégáinak, akik szerint kommenteket soha nem szabad olvasni.

„Mocskos gazember politikusok! Hazudtok reggeltől estig, dögölnétek meg mind!!!” – olvassa. Ő nem fél az emberek véleményétől. Pörgetné tovább, de aztán újra elolvassa. Valahogy ismerős a kommentelő apró fotója, ami felcsigázza a kíváncsiságát, megnyitja hát a profilját, majd a profilképét. Igen, ez az az idősebb hölgy, akinek érkezésekor köszönt, és aki majdhogynem rajongva nézte az első sorból a szereplését.

Hát kezét csókolom… – mormolja, tölt magának egy pohár vizet és hosszasan bámul kifelé a hotelszoba ablakából a kolozsvári éjszakába.