Hogyan tájékozódunk, mihez kezdünk az okostelefonunk nélkül?

Ön tud még hagyományos térképet olvasni? A fiatal generációk már nem nagyon – legalábbis azt rebesgetik.

Ami nem meglepő, hiszen sosem voltak rászorulva.

Egyetlen percig sem kellett soha gondolkodniuk, hogy hogyan jutnak el A-ból B-be, hiszen az algoritmus megoldotta helyettük a problémát. Manapság már az is egyre inkább elszokott a GPS nélküli tájékozódástól, aki még az általánosan elterjedt internet és az okostelefonok kora előtt cseperedett fel – mint e sorok írója.

Az ember olyankor döbben rá erre leginkább, amikor váratlanul, teszem azt éppen egy budapesti utazás alkalmával adja be a kulcsot a telefonja, amint ez e sorok szerzőjével is megtörtént nemrégiben.

Korábban még az „offline világban” – ami a mai tinédzsereknek valahogy úgy hangozhat, mint a múlt század végén „a világháború előtt” kifejezés –, a budapesti utazások alkalmával általában bementem egy szálloda recepciójára, és kértem egy ingyen elvihető kis reklámtérképet, amivel legalább a szálloda körüli negyedekben el lehet tájékozódni.

Miután beadtam a tönkrement telefont egy szervizbe, ahol kiderült, hogy időbe telik, amíg rendbe hozzák, valahogy úgy éreztem magam, mint aki véletlenül visszament az időben, és nem nagyon érti, mi zajlik körülötte. Rádöbbentem, hogy a technológia engem is annyira kényelmessé tett, hogy e kényelem elvesztése esetén nem érzem már magam túl komfortosan.

Úgy is mondhatnám, hogy az algoritmus online térképéről – mert sokszor már fel sem nézünk a telefonból, amikor egy új helyszínt keresünk – hirtelen visszacsöppentem a valóságos világba.

egy utcányi, abból is csak a kanyarig terjedő rész, meg az a keskeny égdarab, ami az épületek közé belátszik. Az ember így, az online térből kiszakadva már nem tudja előre, hogy milyen utcák következnek majd előtte, mennyi van még addig, amíg elér az általa keresett címhez.

Az ilyesmit az online térből kiszakadva csak akkor tudhatja meg, ha megszólít valakit, és megkérdi: tessék mondani, merre találom az XY utcát.

Az egyének, akiket megszólítunk, ilyenkor meglepődnek, esetleg gyanakodva méregetni kezdenek.

Aztán vagy útba igazítanak, mert éppen tudják, merre van XY utca vagy maguk is a telefonjuk után kotorásznak a zsebükben, mert a saját városukban sem igen tudnak már anélkül tájékozódni. Esetleg vállat vonnak és faképnél hagynak.

Ám az ember, aki az imént még elveszettnek hitte magát, rövidesen rájön, hogy a telefonja nélkül sincs elveszve. Némi kérdezősködés, egy kis keresgélés után mégiscsak megtalál mindent, amit keres.

így, hogy valóban nézem a várost, viszonyítási pontokat keresve, és nem csak a telefonom képernyőjét bámulom, hogy lássam, merre mutat a nyíl, melyik virtuális saroknál kell bekanyarodnom jobbra vagy balra.

Miközben az is feltűnt, hogy mennyivel több időm van így, hogy nem foglalja le minden szabad percemet az online világ. Ha leültem egy padra vagy beültem egy kávézóba, nem a Facebook-algoritmus határozta meg a gondolataimat, hanem a saját képzeletem.

Az igazi világot szemléltem, azt a keveset, utcányit, félutcányit, amennyit beláttam belőle ahelyett, hogy a beláthatatlan határokat feszegető online „világ” folytonosan fenyegető veszélyei riogattak volna.

Elnéztem az épületeket, a járókelőket – akik közül sokan észre sem vettek, hiszen nagyrészt a telefonjuk képernyőjébe meredtek –, és eldöntöttem, hogy

Este a frissen beszerzett antikváriumi könyvből Catullust és Vergiliust olvastam a zagyva hírsaláták, meg a parttalan Facebook-viták helyett, és másnap szívből örültem neki, amikor a szervizben azzal fogadtak, hogy várnom kell még egy napot, mire a telefonomat visszakapom.

Amikor arra voltam kíváncsi, lesz-e eső, nem az időjárás-előrejelző applikációt böngésztem, hanem egyszerűen felnéztem az égre, és beleszimatoltam a levegőbe: vajon érezni-e már az esőszagot.

Ebédnél Frici Papa Kifőzdéjében szinte már szánakozva néztem a szomszéd asztalnál ülő spanyol turistákat, akik egész idő alatt alig szóltak egymáshoz, mert mindegyikük a telefonja kijelzőjét bámulta.

Sok tanulsága volt ennek az utazásnak, a legfontosabb mind közül az, hogy mennyire kiszolgáltatjuk magunkat a technológiának, és mennyire feladjuk lassanként teljesen az önálló gondolkodást. Hányszor előfordul, hogy a GPS-t vakon követve inkább kerülőúton érjük el a célt, csak mert a Google Maps nem ismeri fel a rövidítésül szolgáló sikátort.

Hányszor megyünk el (sokszor menetiránnyal ellentétesen) az útba igazító köztéri tábla mellett, csak mert elfelejtünk felpillantani a telefonunkból. És mennyire nem jegyezzük meg a város kis szeletét, ahol aznap jártunk, csak mert a GPS holnap is a segítségünkre lesz.

Lassan az alapvető túlélési ösztöneinket, az alapvető tájékozódási képességünket is elveszítjük. Az a mérhetetlen emberi butaság, és az ebből generálódó agresszió, amely az online térben nap, mint nap szembejön velünk, és amely hihetetlen társadalmi katasztrófához fog vezetni, alapvetően mind erre vezethető vissza: a technológia, ami arra lett kitalálva, hogy segítse az életünket, végső soron az emberi agy elcsökevényesedéséhez fog vezetni, és nem javítja, hanem rontja a túlélési esélyeinket.

Az jutott eszembe, hogy a gépek ember ellen fordulása korántsem olyan látványosan fog lezajlani, ahogy azt a Terminátorban láttuk.

Már most ezt teszik.

Minden egyes alkalommal, amikor nem kell a saját agyunkat használnunk egy probléma megoldására, mert az algoritmus helyettünk gondolkodik, ahhoz járulunk hozzá önként és dalolva, hogy egyre inkább megfogyatkozzanak a túlélési esélyeink, hogy egyre inkább elbutuljunk.

A hibrid háborúk, az állami alkalmazásban lévő hekkerek világában sohasem tudhatjuk, ki és mikor fogja megbénítani az internetet, csak hogy káoszt teremtsen, sebezhetővé tegye az ellenségesnek kikiáltott területeket.

Persze ne fessük az ördögöt a falra…

De azért jobb, ha megtartjuk azt a keveset a túlélési ösztöneinkből, amit az internet, az okostelefon még nem vett el tőlünk. Mert végső soron olyan korban élünk amikor már attól kell védelmeznünk magunkat, ami a kényelmünk kedvéért lett kitalálva: a technológia ellen.