Hogyan közlekedjünk és hogyan nyomjunk egy petákot valaki markába?

Kezdjük úgy, mint a mesében. Például egy Móra Ferenc-mesében. Hogyaszongya: Nevenincsen túl, Nekeresden innen, a kettőnek éppen a fele útján esik Csicser. (Kolozsvár – de lehetne az bárhol.) Nagyon csinos falu (város) annak, aki sohase látott másikat. Télen sáros ugyan, de nyáron poros: igaz, hogy a házak teteje csak szalmából (pléhből, cserépből) van, de azt legalább könnyebb elhordani a szélnek.

Amilyen szemrevaló (?) a falu (város), olyan beleillők a lakói. Mezítláb (kitaposott edzőcipőben) járnak, hogy a csizmájuk ne kopogjon (esetleg sáros legyen az ész nélkül pocsolyába hajtó sofőröktől), csurgásba állnak az eső elől (a mindenhol fedett buszmegállókban), rostával mérik a vizet, megaszalják a havat (olyat rég nem láttak). Fát nem ültetnek az udvarra, hogy le ne essen róla a gyerek, aratáskor pedig megállítják a toronyórát (a primăriáét), hogy mentől tovább tartson a nap.

Ezekből is látni való, hogy milyen okos emberek a csicseriek (kolozsváriak).

De legjobban megtetszik a következő történetből, amelyik örök emlékezet okáért föl van írva e sorok írójának emlékezetébe – sőt, mondhatnám, sosem tudok szabadulni tőle, ahányszor megtapasztalom, és minden alkalommal fölmegy a pumpám a kéménybe.

Nevezetesen a sok szép modernizált és mindenhol fedett buszmegállókban ácsingózván az ember előre legyártja magának a stratégiákat, hogyan is kellene tulajdonképpen egy buszra fölszállni. Merthogy: érkezik a busz, a tömeg elindul. Neki az ajtóknak. Ilyenkor kétféle ember van: az, aki megáll az ajtó mellett, és megvárja, ameddig a leszállók leszállnak, meg az, aki megáll, mint borjú az újkapu előtt és onnan nem mozdul, jöhet bármi – szélvihar, mentőautó, tornádó, jégeső, ő akkor is beáll a leszállók elé és cövekel. Vagy adott esetben nekimegy a tömegnek, beront közéjük, és csörtet a busz legtávolabb eső, még szabad széke felé, amit előzetesen kinézett magának cövekelés közben.

Ha sikerült valahogy fölszállni, akkor szembesülünk a következő típussal, aki megfogta az első korlátot, és ott cövekel. Lépnénk az első kerékülésektől arrébb, látjuk, hogy a belső térben szellősebb,

de mint a mesében, itt is útonállókkal kell megküzdenünk.

Óvatosan rákérdezünk (románul), hogy szíveskedne-e arrébb menni. A cövek azonban korlátjába kapaszkodva bömböli, hogy esne ki a szemünk, hogy ő bizony nem tud arrébb menni, és mégis hova gondoltuk. Ilyenkor újbóli stratégiákkal kell operálnunk: 1. szólunk a cöveknek, hogy nézzen hátra, és oda. 2. visszapofázunk (nem célszerű) 3. szó nélkül meglökdössük (nem téve benne kárt) és hátrébb megyünk. Ebben a pillanatban a cövek rájön, hogy bizonyisten volt hely, egy megállóval arrébb pedig úgy foglalja el a helyét újabb cövekelési szándékkal, mintha legalábbis ő találta volna ki a busz üres tereit.

Innen magunknak kell figyelnünk arra, hogy leszállásnál mit teszünk, ugyanis most szemből fog érkezni a cövekhad. Egy mélységi felderítő pontosságával kell fölmérnünk a terepet, az esetleges extra megbújók, a cövekek mögött cövekelők is bejöhetnek a képbe. Határozottságunkat és leszállni vágyásunkat vagy erőteljes lépésekkel nyomatékosítjuk, ellenkező esetben a vă rog stați la o parte katonai jelszavát alkalmazzuk, és így talán sikerül leszállni.

Ha leszálltunk, akkor nagy valószínűséggel betérünk előbb-utóbb egy üzletbe. Például a Sorába, a Centralba, a Bigbe, az Unicarmba, az Oncosba vagy a többi külföldi áruházlánc valamelyik képviseletébe.

És akkor jön a Ki Tudja Gyorsabban Kapkodni Az Árut A Kasszánál elnevezésű verseny.

Ahol a kedves vásárló (mi) és a kedves kasszás(nő) (ők) azon versengenek, hogy melyikünk tudja fürgébben dobálni és tologatni (hajítani) az árut (főleg a tojást, a sörösüveget, a tejszínhabos tortaszeletet kartondobozban, a tejfölt, a befőttet). Itt az egyik versenyzőnek saját magával is versenyeznie kell, hogy a kasszagépet követő lejtőn a hengereknél a harmadik kezével kapja el a legördülő árut. Mert természetesen az egyik kezében a táskája van, a másikban pedig a pénztárcája. Vagy az egyik kezében a táskája a csuklóján, egy másik szatyor (punga) mellett, plusz a pénztárcája, és a másik kezében a bankkártyája. Esetleg: az egyik kezén és csuklóján a táskája, a szatyra, a kezében a pénztárcája, és a másik kezében a pénz, amit a kasszásnak odanyújt.

És itt következik a Bildungsroman kulcsfontosságú mozzanata: a visszajáró. Felnövéstörténetünk két szereplőjének evolúciója a visszajáró visszaadásában csúcsosodik ki, azaz képes-e a kasszás megfelelően a kezünkbe nyomni azt a nyomorult petákot (ahogy Móra Ferenc mondaná: a markába nyomta a petákot), illetve mi képesek vagyunk-e türelemmel viseltetni a kasszás iránt, ha mégsem megfelelően történik az akció.

Általában egyik sem sikerül, csak látszólag jő el a megnyugvás (tekintve, hogy az első és a harmadik kezünk még mindig foglalt). A kasszás ugyanis a protestáló, látványos módon fölfelé fordított tenyerünkbe először nem az aprópénzt teszi, hanem a nyugtát (bont), rá a csúszós egylejeseket, majd rá az azokról lecsúszó érméket (petákokat).

Így most már a negyedik kezünkkel sikerülhet a pénzeket a pénztárca különböző rekeszeibe tuszkolni,

a nyugtát valamelyik taknyos papír zsebkendőkkel, gyújtóval, gesztenyével és galacsinná gyúrt alufóliával megtömött zsebünkbe süllyeszteni, a pénztárcát becsukni, eltenni a táskánkba, a harmadik és negyedik kezünket visszahúzni a testünkbe, a táskánkat vállunkra vetni, és az első kezünkben boldogan himbálni a szatyrot.

Ahogy Móra Ferenc mondaná: ott olvastam én is, s ahogy én elolvastam, elolvashatja más is.