Hogy szeresselek, te december 1.?

1990-ben, a diadalmas rendszerváltás után a román parlament összeült, hogy megvitassa, mi legyen az új, posztkommunista (a biztonság kedvéért álljanak itt a posztkommunista köré kívánkozó időzőjelek: „”) Románia nemzeti ünnepe. Mert még a Ion Iliescu elvtárs úr vezette kriptokommunista Nemzetmegmentési Front (FSN) is érezte, hogy

Bár önmagában nem volt baj vele, hiszen a komcsiknak sok közük nem volt a naphoz, amikor 1944-ben Mihály király letartózttatta Ion Antonescu marsallt és kiléptette Romániát a náci Németországgal meglévő szövetségből. Csakhogy a komcsik csavartak egyet a dolgon, és nagy antikapitalista és antiimperialista lázadássá kozmetikázták az eseményt. Na hiszen, majd pont egy király…

Pedig 1861 és 1866 közt január 24. volt az akkori ország nemzeti napja (Moldva és Havasalföld egyesülésének emlékére). Aztán 1869 és 1947 közt (kis megszakítással) május 10. volt a piros betűs nemzeti ünnepnap. A független Románia ideájával még csak-csak kibékültek volna Iliescu úrék, a monarchia napja azonban megakadt a torkukon. De akár június 8-ra is eshetett volna a választás: ez volt, ugye, a restauráció napja, jeles ünnepnap annak idején, de itt is beleköpött a levesbe egy koronás fő, a zűrös előéletű II. Károly király.

A formálódó demokratikus ellenzék (liberálisok és parasztpártiak) előállt az ötlettel:

amely aztán országossá terebélyesedett és végül elsöpörte a nacionálkommunista diktatúrát. Ez se tetszett a kriptokommunistáknak. Annál is inkább, mert ahhoz dátumhoz Tőkés Lászlónak is köze volt (magyar, juj!), közben meglett a marosvásárhelyi fekete március, majd a júniusi nagy bányászjárás, szóval az Iliescu-bandának nagyon nem volt ínyére valami demokratikus, nyitottságot, toleranciát, összefogást is sugalló, azaz mindenkinek fekvő nemzeti nap. Nem:

Így esett a választásuk december 1-ére, amivel jó nagy pofont adtak a romániai magyar közösségnek (a miheztartás végett, Európa legnagyobb, autonómiával nem rendelkező kisebbsége).

Azóta tehát a román többség minden évben megünnepli Erdély, a Bánság, Partium és Máramaros egyesülését a Román Királysággal. És mi, magyarok (mert a szászoknak, sváboknak, szerbeknek, cseheknek, ukránoknak már nincs hangjuk) minden évben magyarázhatjuk, hogy hahó,

De a tolerancia és a békés egymás mellett élés nevében nektek is el kellene fogadnotok, hogy ez a nap számunkra minden, csak nem ünnep, hiszen azóta egy önmagát egységes és oszthatatlan nemzetállamként meghatározó alakulat határai között élünk, amely természetéből fakadóan ellenségként, jobb esetben gyanakvással tekint ránk, a gyulafehérvári (román) ígéretekre fittyet hány, a közösségként való fennmaradásunk garanciájaként működő területi autonómiáról pedig hallani sem akar.

Mindezek mellett azt mondom, hogy a magam december elsejei kisebbségi szomorúsága ellenére

Na nem úgy, ahogy Verestóy Attila szenátor úr örült Adrian Năstase, Medgyessy Péter, Kovács László és Göncz Árpád oldalán a budapesti Kempinski szállodában 2002. december elsején, amikor pezsgővel koccintottak arra, hogy… szóval nem úgy. Azoknak a román embereknek az örömével tudok azonosulni, akiknek ez a nap fontos. Mert az ő, identitásukat, közösségi érzésük megélését erősíti ez a nap. És nyilván bízom abban, hogy

Igaz, december elsejével ellentétben a március 15-i ünnepnap történései nem sértik román polgártársaim érzéseit.

Na de visszatérve december 1-re: tény, hogy 1918-ban jól átvertek minket a románok. Viszont nem tudom, hány többségi polgártársam gondol bele, hogy amikor felhőtlenül ünnepel, tulajdonképpen mire is koccint. Tessék:

Jókora közhely, hogy Románia három nagy történelmi régiója közül Erdély volt az, amely lényegileg a nyugati kultúrához és civilizációhoz tartozott. Mégpedig az osztrák–magyar monarchiához való kapcsolódás okán. Ennek tudható be az is, hogy Moldva északi része, pontosabban Bukovina is európai arculattal bír, a déli részhez képest. Havasalföld viszont, nos, teljesen más világ.

Ami tehát 1918-ban történt, nem egyéb, mint

Persze, nem tudhatjuk (és irreleváns is, mint minden alternatív történelmi forgatókönyv), mi történt volna, ha 1945 után nem borít be mindent az internacionalista, majd nacionálkommunizmus életellenes televénye. Azt azonban tudjuk, látjuk, hogy egyrészt a valóságot tudomásul venni nem akaró ideológiavezérelt gondolkodás ma is itt van: Románia, mint államalakulat egyszerűen képtelen elfogadni, hogy

odakint, terepen, pontosabban Erdély bizonyos részein és a Székelyföldön ez egyszerűen nem igaz. Még mindig nem, hiába tettek meg minden tőlük telhetőt a különböző rezsimek, hogy igaz legyen.

Másrészt, többek közt éppen azért, mert 1918. december elsején az az 1228 küldött úgy döntött, lecsatlakoztatják Erdélyt az Occident Expresszről,

Ezért fordulhat elő az, hogy az országot irányító elit soraiban annyi a tolvaj, csaló, plagizátor, diplomahamisító, smekker. Én a románok helyében halálra lennék rémülve. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy köztünk ne lennének smekkerek, ahogy azt sem, hogy a civilizáltnak nevezett Nyugaton ne lennének smekkerek. Vannak. Azt akarom mondani, hogy a román elit smekkerei kritikus tömeget alkotnak. Amely minduntalan

Ilyen körülmények közt valóban nehéz – a tolerancia jegyében – felállva tapsolni december elsejének, a románok nemzeti ünnepének. Akkor is, ha történetesen nem december elsején lenne. Amikor az ország védelmi miniszteréről, aki egyébként egy önmagát progresszívként meghatározó párt tagja (és nem kriptokommunista ivadék, legalábbis tudtommal), kiderül, hogy hazudik az önéletrajzában. Amikor a Kolozsvárt igazi multikulti paradicsomnak kikiáltó, Emil Boc úr vezette polgármesteri hivatal kultúráért felelős ügyosztálya élén

Amikor az ország egyik volt elnöke (Klaus Ionopotchivanoc Iohannisra gondolok) egyszerűen megtagadja az állam felé felhalmozott adósságának visszafizetését. Amikor az ország egyik volt miniszterelnöke (Adrian Năstase úrra gondolok) nyakon lövi magát (persze ügyesen, nehogy már belehaljon), hogy megússza a sittet. És a sort nagyon, de nagyon hosszan lehetne folytatni.

Azt mondhatnám, afféle jó tanácsként: kedves Románia,

Amire akárki furcsán nézhet rám. Hát né, Románia NATO- és EU-tag, stratégiai szövetséges, olyan szépen bólogat a nemzetközi fórumokon, hogy öröm nézni. Mi kéne még? Igen, de ezt is amolyan balkáni-fanarióta módon teszi. Vízió és határozott érdekképviselet nélkül. Smekkerként. Erről kellene lemondani. Ha lehet. És akkor együtt örülhetnénk a román nemzeti ünnepnek. Mert akkor mi is a magunkénak éreznénk, ha nem is a történelmi pillanatot, a jelen valóságát. Így akár szeretni is tudnálak, édes december 1.