Gasztronómiai tűnődések a pláza gyorséttermi részlegén

Szoktam néha gyorséttermi ételeket enni. Nincsenek elvi kifogásaim az ilyen étkek ellen, de mégsem vásárolok túl gyakran ezeken a helyeken.

Szeretek sütni-főzni, elég gyakran csinálom is otthon, de soha nem a Michelin-csillagos szféra vonz, hanem az étel összerakásának, az alkotóelemek összeszervezésének folyamata, végül az elkészült fogások ízvilága. Szeretem a főzős tévéműsorokat is, YouTube-on is szoktam keresni, nézni ilyen videókat. Inspirál és lenyűgöz, hogy nagy tudású séfek vagy otthon főzőcskéző emberek milyen élvezettel, gonddal és örömmel készítik el azt az ételt, ami gyakran igen egyszerű, mondhatni banális.

Holott egy leves megfőzésében van egy majdhogynem mágikus dimenzió is.

Ahogy az ember meghámozza a leveszöldséget, összerakja a hozzávalókat, ahogy száll az illatos gőz, és végül befogadja (nem csak megeszi, hanem igen, befogadja) a kész ételt – ez egy varázslatos folyamat, amelynek végcélja ugyan a gyomor, de közben áthalad az érzékszerveken, az elmén és a lelken is. Aki szeret otthon főzni, pontosan tudja, miről beszélek.

Az éttermi fogásokat – ha megütik a szintet –, másképpen élvezem. Vendéglőben általában az otthoniaktól eltérő vagy azokhoz hasonlító összetevőket, elkészítési módokat, ízeket és textúrákat szoktam keresni, és nagyon tudok örülni, ha olyan fogás kerül elém, amiben nem a hipermarketben vásárolt olcsó alapanyag köszön vissza, mint ahogy elég sok itthoni étteremben tapasztalható.

A néha, elég ritkán becsúszó gyorséttermi étel nálam általában szükségmegoldás. Elég nehezen tudnék most hirtelenjében olyan gyorséttermi fogást mondani, amit kifejezetten azért vennék, mert annyira finom lenne. Ami rosszabb: a gyorséttermi ételekben nem érzek semmiféle mágikusat.

Sokan imádják az ilyen sült csirkét, sült krumplit, szószt vagy burgert. Mindig el szoktam nézegetni, főleg ha mallok, plázák gyorséttermi részén járok, mennyien falják, milyen buzgalommal, élvezettel eszik a fastfood-ételt. Nem ítélem el őket, mindenki azt eszik, amit éppen akar és szeret, a kereslet-kínálat törvényeit is csak totalitárius eszközökkel lehetne felülírni. És persze azt sem vallom, hogy a hagyományos feltétlenül jobb, mint az újabb, mivel

Kelet-Európában gyakran a szegénység és a nyomorúság étkei minősültek át hagyományossá

és a hozzájuk való merev ragaszkodás is csak valamilyen értelmetlen vaskalaposság eredménye.

De az, hogy mennyire felkészületlenül zúdult rá a konzumerizmus a posztszocialista kelet-európai társadalmakra, a gasztronómia területén is nagyon megmutatkozik. Mert a plázák gyorséttermi részlegén szorgosan táplálkozó embertömeg nem csak azért eszik, hogy ne legyen éhes, hanem kulturálisan is átlényegül. Roppant jól és frappánsan megfogalmazta ezt a Bëlga zenekar egy régebbi, hivatalosan nem megjelent dalában:

[embed]

[/embed]

A kelet-európai társadalom azért is fogyasztja a mekit vagy a káefcét, mert ezzel „nyugativá” válik és ebben a vélt minőségében aztán hosszasan gyönyörködhet.

Ez a jelenség egyébként a kényszeres túlfogyasztásban, a márkaőrületben és egyéb hasonló viselkedésekben is tetten érhető, nézzünk csak szét a közutakon: Romániában rengeteg a felső kategóriás nagy autó, az Audi, a BMW, a Mercedes, mert nálunk ezek a márkák sugározzák a túlvezérelt Nyugat-életérzést, amiben a vezetőjük lubickoltatni szeretné egóját.

Gyakran eszembe jut gyorséttermi közegben, hogy a főzőműsorok és YouTube-videók Michelin-csillagos séfjei nem győzik hangsúlyozni: főzni csak egyszerűen és az éppen elérhető friss szezonális alapanyagokból érdemes, ők maguk is úgy tesznek, hogy kilépnek a kertbe vagy a piacra és azt főzik, amit ott éppen találnak. Ez a filozófia pedig arra is vonatkozik, hogy tavasszal együnk zöldhagymát és hónapos retket, nyár elején földi epret és cseresznyét, nyár végén paradicsomot és barackot, télen pedig savanyú káposztát és fekete retket, vagyis idényzöldséget, ami éppen akkor terem. És nincs értelme februárban egyiptomi epret, decemberben török paradicsomot, minden nap kaliforniai avokádót és brazil sárgadinnyét venni a boltban. Ez egy nagyon logikus, a helyi természet ciklusaival is teljes mértékben összhangban levő gondolat.

Csak hát az ember manapság kimegy a piacra és lassan nem talál helyi termelőt, mert a zöldség- és gyümölcs-nagykereskedők mindent elárasztanak a semmilyen ízű, kényszer-nevelt termékeikkel. A helyi termelők közül is sokan hagyták veszni az őseiktől örökölt autochton fajtákat, vetőmagokat és gazdaságossági okokból inkább a laboratóriumban kikísérletezett hibrid magot, palántát vetik és ültetik.

És az mindig eszembe jut, hogy

Erdélyben, Romániában mennyire gazdag ízvilág alakult ki (a mindenféle, balkáni, ottomán, cigány, zsidó, szláv kulturális és gasztronómiai hatások, ugye),

hogy itt vannak nekünk a nagyszerű fűszereink, a petrezselyem, a kapor, a tárkony, a zeller, a lestyán, a csombor, a kakukkfű, és hogy ezekkel és a kerti zöldségekkel, a helyi tejtermékekkel és hússal micsoda ételeket lehet készíteni.

Nem csak az ikonná vált ételekre, például a töltött káposztára, túrós puliszkára vagy miccsre kell gondolni, bár ezek finomsága is nehezen tagadható. Hanem hogy egy erdélyi csorba, egy nyári kerti zöldségleves, egy radóci csorba, egy tárkonyos krumplileves vagy zöldbableves, egy töltött paprika vagy akár egy darab házi füstölt szalonna mennyire gazdag és mély élményt tud nyújtani – nem csak gasztronómiait, hanem az otthon és a kultúra, az otthonos kultúra művelésével és megélésével kapcsolatos örömöt is, hiszen ebben benne van a kertünk, a nagyanyánk konyhája, a táj, a domboldal és a nyári alkonyat vagy a téli szürkület is – mi magunk.

Szóval sok szempontból érthető a gyorsétterem népszerűsége, és ismét: amire kereslet van, arra kínálat is létezik. Az a sajnálatos, hogy egy fantáziátlan és igen szűk ízspektrumon mozgó, univerzális fastfood-kínálat mennyire durván meggyengíthet egy igen gazdag helyi gasztronómiát. Az olaszok, a spanyolok, a franciák bezzeg ragaszkodnak a saját gasztrokultúrájukhoz, nálunk ez valahogyan nem annyira megy. Pedig milyen szív- és gyomormelengető lenne egy hatalmas, erdélyi házi leveseket és csorbákat kínáló pult a mirelit krumplit és pálmaolajban gyorssütött csirkét ontó gyorséttermi lánc boltja mellett a mallban…

Érdekes, hogy például az Egyesült Államokban, ahonnan a gyorséttermi kultúra kirajzott és elárasztotta a világot, mekkora becsben tartják a helyi vagy regionális konyhát vagy a különböző népek gasztronómiáját, és a McDonald’s-ok, Wendy’s-ek és Burger King-ek mellett virágoznak az autentikus mexikói, olasz, kínai, arab vagy akár magyar éttermek és kifőzdék is.

Nem tartanám ördögtől valónak, ha a romániai közoktatásban a lokális gasztronómiát is tanítanák,

a diákok pedig az iskolai laboratórium-konyhában meg is főznék az ételeket. A magam részéről szívesen adnám hozzá az alapanyagot is (tenném a gyerek táskájába a zellert és petrezselymet), ha esetleg az iskolának nem lenne erre pénze. Mivel a gasztronómiánk ugyanúgy a kultúránk része, mint az irodalmunk vagy a képzőművészetünk.