Erdély a magasban

Az emberiség történetében számos sorsforduló azonosítható. Ezek egyike minden kétséget kizáróan az a hétköznapi banális pillanat volt, amikor egy esős, hideg reggelen arra ébredtünk, hogy szűkös a barlang, nem bírjuk elviselni egymás bűzét, és a mamutszalonna is annak jut, aki jobban bánik a pattintott kőbaltával, vagy csontbaltával.

Ilyenkor két opció állt a kőkorszaki szakik előtt: az egész társaság tágasabb barlangot keresett, vagy a közösség egy részének felmondták az albérletet, és közölték velük, hogy ennyi volt a törzsközösség.

Utóbbi fejlemény organikus módon konfliktust szült, ami létszámtól függően kisebb-nagyobb csetepatékkal járt, ám minden esetben az lett a végkifejlet, hogy a száműzöttek odébb álltak, vagy az őket száműzni kívánók húzták a rövidebbet, és némi fizikai meggyőzés hatására jobbnak látták új barlangok felé venni az irányt.

Az emberiség létszámának növekedése azt is eredményezte, hogy egyre kevesebb volt az üresen álló barlang, ezért azokért is egyre elszántabb harc dúlt, míg végül hagytuk a fenébe az egész barlanglakósdit és elkezdtünk kezdetleges hajlékokat építeni.

ehhez pedig szükség van történelmi előképekre, olyan ideákra, amelyeket hitelesnek tartunk, és amelyeket miért ne, meghaladni kívánunk. Az új korszakokat eredményező tömegakarat legtöbbször a fizikai erőszak formájában nyilvánult meg.

A háborúk, a forradalmak végigkísérik az emberiség történelmét, amelynek egyik legdrámaibb jelensége amikor egy közösség úgy kereste a történelem sodrában a saját jövőjét, hogy ugyanazért a szimbolikus otthonért más közösségekkel vívott küzdelmet. Legyen az barlang, település, vár, vármegye, fejedelemség, ország, a mi és a ti versenyfutása az adott területért nem volt más, mint az önazonosságért és sok esetben a túlélésért folytatott verseny.

Arról szólt, hogy ki írja be magát először és végérvényesen a térbe, ki ruházza fel szimbólumokkal, s ki lesz képes örökérvényűnek láttatni saját narratíváját. Az Erdélyért folytatott román–magyar versenyfutás is értelmezhető e vezérfonál mentén. Az évszázados múltra visszatekintő küzdelem rendkívül alaposan dokumentált, ezért eleve úgy mentem Romsics Ignác történésznek, az MTA rendes tagjának a Versenyfutás Erdélyért című kolozsvári előadására, hogy tudtam, nagy újdonság nem várható ebben a kérdésben.

Ugyan az Erdély birtoklásáért folytatott, mára nyugvópontra jutott küzdelem a kollektív emlékezet szintjén továbbra is hullámokat vet, ezért is prognosztizálható volt, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület előadóterme zsúfolásig lesz tömve. Arra is nagy tétben lehetett volna fogadni, hogy a hallgatóság soraiban elvétve akadnak fiatalok, akik az év ezen időszakában inkább egyébbel ütik el az idejüket.

akinek a neve kérdéskörtől, témától függetlenül közönségcsalogató. Ha Kolozsváron van, látni kell. Az Erdélyért folytatott román–magyar versengés történelmi ívének zanzásított verzióját kaptuk a jól ismert állomásokkal: a románok betelepülése a 12-13. században, a magyarok által vívott háborúk miatti demográfiai változások a románság javára, a rendi és vallási indentitások kora, a nemzeti öntudatra ébredés kora és azok előzményei, a román–magyar közeledési kísérletek, a román nép érdekérvényesítő törekvései a dualizmus idején, a magyarok megmaradásért folytatott küzdelmei 1920 után, a két világégés és azok nagyhatalmak általi rendezései. Újdonságot tehát dőreség lett volna várni, viszont ez a bő egyórás tömör, lendületes összefoglaló alkalmat adott arra, hogy egy másfajta olvasat felől közelítsek a témához.

A jelenlegi romániai román és magyar közösség ezt a váltófutást már a lelátókról nézi, de a történelmi-atlétikai szám nem egyszerűen politikai és katonai események láncolata, hanem olyan mély ontológiai tapasztalat, amely mindkét nemzet identitásának egyik tartóoszlopává vált.

hidat képezett Kelet és Nyugat, a latin és ortodox, a római és bizánci világ között, ugyanakkor többetnikumú, többvallású jellegéből fakadóan állandó konfliktusgóc is volt. A magyar és román nemzeti önértelmezés legfontosabb színtere is, amelynek a magyar dimenzióit értelemszerűen nem szükséges fejtegetni, ahogy az Erdély fontosságára vonatkozó román történelmi perspektíva is világos mindenki számára.

A magyar narratívában Erdély a régi szabadság, az egykori nagyság terepe, ősi, szimbolikus helyszín, ahol a fejedelemség aranykora a modern nemzeti öntudat egyik előképe lett. A román narratívában ezzel szemben Erdély a román őshaza, ahol a nép többsége évszázadokig alárendelt helyzetben volt, s ahol a 19. századi nemzeti felszabadítás eszméje vezetett a nagy román állam létrejöttéhez.

Erdélyben így két történelmi tapasztalat ütközött és ütközik a mai napig, szubjektív valóságok fonódnak össze benne, amelyek mindennap emlékeztetnek arra, hogy a történelmi tér nem pusztán geopolitikai entitás, hanem emlékből és emlékezetekből, mítoszokból és identitásokból szőtt sűrű háló, amelyet az itt élő közösségek újra és újra a saját képükre gyúrnak, miközben az ezeket hordozó románok és a magyarok együtt és/vagy egymás mellett élnek.

– írja a jeles angol filozófus, Michael Oakeshott. Azaz minden generáció eltérően értékeli a már letűnt korszakokat. Magyar szempontból mára a versenyfutás nem arról szól, hogy kié a terület, hol húzódnak a határok, hanem arról, hogy megmaradunk-e benne magyarként.

A trianoni békeszerződés vagy diktátum – kinek, mi – óta ezzel vagyunk itt elfoglalva, és egy ilyen előadás után óhatatlanul is felmerül a kérdés: vajon elérkezik-e, és ha igen, mikor jön el az a pillanat, amikor identitásunkat biztonságban tudva egy közös célvonalat is kijelölhetünk Erdély történetében? Ugyanis, aki érdeklődik a történelem iránt, történészi munkákat olvas, mértékadó szakembereket követ, hallgat, az amellett, hogy törekedik a múlt valamilyen megismerésére, elsősorban a jelen kérdéseire keresi a választ.

Romsics tanár úr több ízben is hangsúlyozta, hogy az Erdélyért való futam eredményét a nagyhatalmak, a nagyhatalmi politika nagyon erősen befolyásolta, számos esetben eldöntötte. A hétfői előadás végén tudatosítottam, hogy romániai idő szerint az esti órákban fogadja Donald Trump amerikai elnök a Fehér Házban Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt és az őt elkísérő európai állam- és kormányfőket.

Szimbolikus napra esett az előadás. Mi, Erdélyért futók épphogy kiszabadultunk a történelemből, egy országgal odébb nagyhatalmi bábáskodás mellett élnek versenyfutó, sorsfordító, történelmi időket.