Érezhetünk-e nosztalgiát valami iránt, amit sosem éltünk át?

Nem éltem a nyolcvanas években – talán lehet, jobb is, hogy nem a múlt század múlt rendszerébe születtem bele. Ennek ellenére nagyon kedvelem a nyolcvanas éveket – s még mielőtt valaki az eszeveszett romániai diktatúrára, a falurombolásokra, a cenzúrára, az éhezésre, nélkülözésre gondolna – természetesen nem a romániai utolsó előtti huszadik századi évtizedre gondolok, hanem egy másikra.

Erre az érzésvilágra két idegen szó is vonatkozik. Az egyik a német Sehnsucht, amely egy mély vágyakozást jelent valami megfogalmazhatatlan, elérhetetlen dolog iránt. Ez nem csupán múltbéli történés vagy kézzelfogható valami kapcsán keletkezik, hanem egy idealizált, képzeletbeli, a maga valójában sosem igazán átélt dolog is lehet a célpontja. A második a saudade, amely egy portugál szó: ebben sokkal több a melankólia, a szomorkás vágyakozás, ugyancsak elérhetetlen vagy meg sem történt dolgok iránt – a portugál ajkúak ezt életérzéssé is formálták.

Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus. Aki pedig sosem tett ilyet, magára vesse az első… no, ne vessen semmit, hiszen ez nem önkövező verseny, a valóság meg úgyis a legnagyobb kő.

míg a nyolcvanas évek popkultúrája iránti nosztalgia a nyugati világban már a kilencvenes évek elején elkezdődött, addig a „posztdecembrista” romániai világba csak fokozatosan érkezett meg ez a bombasztikus évtized a maga összetéveszthetetlen látvány- és hangzásvilágával. Valószínűleg egy olyan világba kellett megérkeznie, ahol annyira éles és sorsfordító referenciapontként hivatkozunk még mindig 1989-re, hogy azok is magukévá tették, akik nem élték át, esetleg olyan kicsik voltak még, hogy fel se tudták fogni, mi történik. Nem tudunk nem szabadulni e kettősségtől.

filmről filmre, lemezről lemezre, ruhadarabról ruhadarabra, fotóról fotóra, dizájnról dizájnra, hogy visszaszerezzük az ellopott, soha igazán meg nem történhetett éveinket: azokat, amelyek akár jók is lehettek volna, de legalábbis kiegyensúlyozottabbak. Nem félelemmel, bizonytalansággal, olykor reménytelenséggel teliek. Innovatívak és kreatívak, kiteljesedésre buzdítóak.

Azok számára, akik éltek a romániai nyolcvanas években, tudják: ha megérinti őket valami a szabad világ utólagos megismerésében, akkor nincs visszaút, az ellopott gyermek- és tinédzserkort vissza kell valahogy szerezni. Úgy, a maga idealizáltságában. Nem jó és nem rossz: utólagos, azoknak is, akik nem éltek akkor.

A nyolcvanasévek-mánia (és a retrómánia) persze nem csak erre a régióra korlátozódik, hiszen azokban is nosztalgiát ébreszt, akik nem egy megbogozott szájú világban nőttek fel, hanem ők maguk lehettek aktív és alakító résztvevői ennek a (pop)kultúrának.

Ki hány énekest, dalszerzőt ismer fel a képről? Eláruljuk, hogy a csoportfotó az angol Prince's Trust Rock Gala koncerteseményéhez köthető, és 1986-ból származik.

Ránézünk egy korabeli divatfotóra és egyből tudjuk, mikor készültek a nagy válltömésekkel, színes és érdekes textúrájú anyagokból készült ruhadarabok, statement-ékszerek. A dauerőrület, a jó minőségű farmerek, erőltetettségtől mentes, néhány „ecsetvonásból” kirajzolódó elegancia. Meg persze csomó csillámporos giccs, vad színek és furcsa találmányok, elnagyolt, olykor formaérzéket mellőző tárgyak. Üvegtégla, porcelán, virágok, neonfények és fehér redőny, alkonyatban száguldó nyitott, lapos autók, széles műszerfalak, digitális forradalom. A szintetizátor hangja.

A kilencvenes években eltöltött gyerekkorom meghatározó hangjai voltak az autó hátsó ülésén hallgatott ’80s slágerek (kazettáról, aztán cédéről, de persze rádióból is) úgynevezett „gated reverb” dobhangjai, amelyek úgy szóltak, mint arénában a visszhang, mégis volt ott valami megengedő puhaság.

Ez kivétel nélkül minden zenei műfajban jelen volt, és még nagyon rövid ideig a kilencvenes évek legelején is hallható maradt, bár aztán leszoktak róla. A masszív, ütős hangulatért felelős ritmusok fényes, dúr hangnemekkel egészültek ki, amelyek a felemelő progressziók révén lélektanilag örömöt és optimizmust idéztek elő – még akkor is, ha valami szívszaggató ballada jött. A háttérben volt valami megnyugtató, a zenei-érzelmi tónus a fiatalsághoz és a gondtalan időkhöz, a szabadsághoz, a szerelemhez, a lázadáshoz kötődött, az analóg és korai digitális szintetizátorok buja, álomszerű textúrákat hoztak létre.

Vagy olyanok voltak, mintha saját filmes emlékekhez lettek volna igazítva, az életet szinte mitikus magasságokba emelve – nem csoda,

magas minőségű produceri munkák és tökéletességig csiszolt hangzás hagyta el a sávokat és a keverőpultot. Mindez pedig a kulturális telítettséghez vezetett, a média erőteljesen kihasználta, ekkor kezdődött az MTV-boom.

Csak épp nem Romániában. A nyugati világ a nyolcvanas években a háborúk utáni fellendülés és szilárd alapokra helyezett jóléti állami berendezkedések miatt a középosztály révén fel tudott emelkedni, felesleges bevételeik is lettek, így megváltoztak a fogyasztási szokások is, és a kereslet megugrott egy csomó olyan tárgy iránt, mint például a walkman.

A szabadpiaci berendezkedés – thatcherizmus és a „balsors, akit Reagan tép” – felélénkítette azt a fajta individualizmust, amely a személyes ambíciókra összpontosított, ez pedig visszatükröződött a ragyogó, fogyasztásra ösztönző álomdömpingben. A technológiai optimizmus, a fejlődés és a modernitás soundtrackjeiben visszaköszöntek a futurista, fémes elektronikus hangzások.

A legfontosabb különbség a romániai és a nyugati 80-as évek között az, hogy míg az egyik a túlélésről szólt, addig a másik az önkifejezésről, a kettő pedig nagyon nehezen tudja fedni egymást, mert nyelvileg, érzelmileg más regiszterekben szólalnak meg. A szubverzió démona ugyan megszállta az akkor keleti blokk, az ex-szovjet vagy ex-jugoszláv országok művészeti szcénáit, de a fogyasztói infrastruktúra, az elszigeteltség, a csináld-magad pótlólagosságok, a csempészet, az allegóriára épülő kimondatlanságok, a kulturális megkésettség és elszigeteltség nem hagyta a kibontakozást.

A mélysötét cenzúra meghúzta a vonalat az italo discónál, a francia popnál és a sanzonnál, a klasszikus zenét, a jazzt elengedte, és a folkból valamennyit áteresztett. Volt még ABBA, Boney M, Demis Roussos és Modern Talking. Meg Corina Chiriac, Margareta Pâslaru és Dan Spătaru. A kevés és megtűrt rock és pop, a kísérletező kedv írmagjában kiirtása, ha visszatekintünk, mai napig érződik, hallatszik a dallamokon. Az összehangolt professzionalizációt másképp képzelte el és hajtotta végre a rendszer, s amit átengedett, azt a politikai tartalomtól mentességre hivatkozva engedte át, a langymeleg minőségtelenségben lötyögtetett hazai alkotók számára nem tudott körülményeket teremteni.

Miért vágyakozunk az iránt, amit nem élhettünk meg? Mert egy egyszerűbb, nyugodtabb, szabadabb, elmélyültebb világot feltételez. Mi lett volna, ha? Nem tudjuk. Mint ahogy most nem biztos, hogy tudjuk, mi van, mert ránk telepszik a nosztalgia, hogy betölthessen egy űrt, segítsen evickélni a szürke zónákban. Nem tudjuk, de akarjuk.