Egészségbiztosítási kártyát szeretne? Látogasson el a nyolcvanas évek Romániájába!

Ismerjük jól a többé-kevésbé régi mondásokat. Ép testben ép lélek. Fő az egészség! Mindegy, mi jön, csak egészség legyen. Eb az élet egészség nélkül. Kinek szűkös bora, elesége, annak jó az egészsége. Adjon Isten egészséget, magyarok közt egyességet. És még tudnám folytatni anélkül, hogy belebetegednék. Ami a fentiekből kikövetkeztethető: az egészség fontos. Sőt, alapvetően az. És nem csak azok számára, akik már tudják, milyen az, amikor épp nincs. Mármint egészség. (Erre is vannak bölcs mondások. Akkor drága az egészség, amikor meglep a betegség. Az egészség ízét a betegség adja.) Hanem azok számára is, akik történetesen makkegészségesek (vagy épp nem betegek). Az ilyen emberek boldogan szaladgálnak dolguk után. Viszont előfordulnak olyan esetek, amikor valamilyen papír, esetleg kártya kell, hogy ha véletlenül mégis bekopogtatna valami nyavalya, például, amikor épp külföldön tartózkodik a makkegészséges erdélyi, közelebbről kolozsvári polgár, legyen neki a kezében az eszköz, amely bizonyos egészségügyi szolgáltatásokat biztosít neki. És ezzel meg is érkeztem jelen írás témájához. Egy ilyen eszközről, konkrétan az európai egészségbiztosítási kártyáról lesz szó.

Meg – amint a címben is utaltam rá – egy rendkívül izgalmas időutazásról.

Tessék jól hátradőlni, kössék be a biztonsági öveket… ja, az idegesebb természetűek vegyenek magukhoz egy üveg pálinkát (mert nyugtatót csak receptre adnak, ahhoz meg egy másik kártya kell, ami ugyanoda vezet, a bürokratikus ügyintézés mioritikus poklába)… afféle egészségügyi biztosítási B-tervként. Tehát, az alaphelyzet a következő: a leányom osztálykirándulásra megy. Lengyelországba. Szép! A szülők nagy örömmel beleegyeztek. Milyen szép dolog is ez a demokrácia meg szabadság meg sarkig nyitott határok, jutott eszembe. Bezzeg, amikor én voltam tizedikes… persze, akkor is volt osztálykirándulás, csak nem Lengyelországba, hanem a zsuki kukoricaföldekre. Szóval, nem volt régen minden jobb azért. Na de vissza a jelenbe (az időugrást azért vezettem be az imént, hogy szokja a nyájas Olvasó, mert még lesz belőle). Mi kell egy lengyelországi osztálykiránduláshoz? Szervezés, pénz, no meg iratok. Lengyelország jelen pillanatban baráti uniós állam, semmi gond, elég a személyi igazolvány. Na és itt lép színre az egészség. Pontosabban az európai egészségbiztosítási kártya. Mert ez is kell. Ne firtassuk, miért. Kell, sőt, adott – sürgősségi – esetben hasznos is lehet. No, kedves szülő, rajta, tessék beszerezni azt a kis műanyag lapocskát, nem olyan nagy ügy. Csupán három darab papírt kell benyújtani annak érdekében, hogy az egészségügyi biztosító akcióba lendüljön. Ráadásul ingyen! Na jó,

jövedelmünk adófertályának tetemes része épp az egészségügyi kasszában landol,

szóval nem egészen ingyen. Mondom a három papírt: egy kérvény, amelyben a kérvényező kérvényez, egy másolat a célszemély (jelen esetben a leányom) személyi igazolványának másolata, továbbá egy papír, amely igazolja, hogy az ifjú hölgy ebbe meg ebbe az iskolába jár. Na, hát ez tényleg nem nagy ügy, gondoltam. Személyi másolat megvan, az iskolai igazolást adta az iskola, a kérvényt szintén, ügyesen kitöltöttem. Megy ez, mint a karikacsapás! Felugrottam az internetre, bepötyögtem, hogy európai egészségügyi kártya, máris jött a találat, hogy természetesen, online lehet intézni az ügyet… ha az ember bukaresti. Ha viszont az adófizető állampolgár vidéki, falusi, periféria-lakó, mint én, akkor fogja ügyesen a három fecnijét, sétáljon el vele a helyi egészségbiztosítóhoz és a fizikai valóság kemény talaján intézze a dolgot. Ezen a ponton eszembe villant Emil Boc kolozsvári városbíró (és egyéb városházi előkelőségek) önelégült mosolya, amikor arról nyilatkozgat (elég sűrűn), milyen csodálatosan fejlett és okos és intelligens és szép és univerzális város ez a Cluj-Napoca Kolozsvár. Ahol a közbudiban is van dugasz az okostelefonnak, az okoskuka kis túlzással ráköszön az emberre, ha elmegy mellette, no és hamarosan a tyúkketrecbe is bevezetik a kábeles internetet. Csak épp

az egyik alapvetően fontos emberi állapot, az egészség nem intézhető online,

legalábbis ami az adminisztrációt illeti. Jó. Fogtam a papírokat és olyan délelőtt fél tízkor elmentem az intézménybe. Nem, rosszul mondom. Az intézményhez. Mert nem kellett bemenni. Az európai egészségbiztosítási kártya körüli bürokráciát az intézmény (egy ijesztő, szocreál épület, az ember belebetegszik, ha csak ránéz) hátsó bejáratán megközelíthető irodában bonyolítják. Azért írom, hogy megközelíthető, mert mire odaértem, bemenni nem lehetett, csak megközelíteni. A sok várakozó ember igen dekoratív élősövényt képzett a bejárat körül. Azért írom, hogy dekoratív, mert sűrűn káromkodó, a rendszert anyázó élősövénnyel jó ideje nem találkoztam. Odaléptem valakihez, megkérdeztem, mi a teendő. Mondta, vegyek szépen rendszámot. Mert itt rend van, hogy az a… És azt hol kell venni, kérdeztem. Szépen megkerüli az épületet, bemegy a másik oldalon és ott. No, ez már tetszett! Kezdtem magam egy abszurd drámában érezni. Megkerültem az épületet, bementem a másik oldalon, érdeklődtem a kapus hölgynél, hol a rendkiszámoló gép. Megvolt! Csak épp elromlott egy része. Kérdeztem, hogy de én pont azt a gombot kéne megnyomjam, ami elromlott, mit tegyek hát. A hölgy nevetve legyintett: mindegy, nyomja meg valamelyiket, jó lesz. És erre a mondatra lezuhantam az abszurd drámamélybe. Mert torkon ragadott a szorongás: mi van, ha mégsem mindegy, beállok a dekoratív élősövénybe, végigszidom a rendszert, míg odaérek az ajtó elé, ahol kiderül, hogy azzal a számmal én mindent elintézhetek, az európai egészségügyi kártyán kívül. A biztonság kedvéért – az erdélyi ember a Mariana-árokban is feltalálja magát – megnyomtam mindkét működő gombot. És ki is csusszant a két rendszám. A szemem sarkából a kapus hölgyre sandítottam: nem nézett felém. És akkor, biztos, ami biztos, megnyomtam a hibásnak mondott gombot is. Szinte megnyugodtam. Ez legalább nem volt átverés: valóban nem működött. Jó. Visszabaktattam a dekoratív humán élősövényhez, ahol hamarosan rájöttem, hogy az én számaim – a káromkodó, rendszerszidó emberektől begyűjtött információk alapján – körülbelül öt óra múlva jelennek meg a helyszín egyetlen korszerű eszközén: egy digitális táblán. Mosolyogtam, mint valami amatőr Buddha és eljöttem. Persze, nem végleg: azzal a szilárd elhatározással, hogy másnapra felkészülök. És másnapra felkészültem. Elemózsiát, könyvet pakoltam a hátizsákba,

mint egy kirándulni induló turista (az is voltam, múltba ránduló egészségügyi turista),

bár őszintén reméltem, hogy ha reggel nyolckor odamegyek, vagyis kerek 30 perccel kapunyitás előtt, akkor első leszek. No de nem számoltam az időutazással. Amely a nyolcvanas évek kommunista diktatúrájának sötét zónájába repített. Nem tudom, emlékszik-e a nyájas Olvasó a boltok, vagy az útlevélosztály előtti sorokra. Amikor az emberek sámlival indultak olajat venni, útlevelet kiváltani, mondjuk hajnali négykor. Mert akkor elképzelhető volt – ha ugyan nem szólt közbe a sarlós-kalapácsos sors – hogy még aznap lett is olaj, útlevél. Na, mire megérkeztem az intézményhez (és a nyolcvanas évekbe), csak 16-ik lehettem. Bizarr érzés kerített hatalmába. Kerestem az Alimentara, Aprozar feliratokat, az 1100-as, 1300-as Dácsiákat. De nem voltak sehol. Ez a program sem működött teljesen jól. Ami olajozottan működött: az európai egészségügyi kártyáéért (és egyéb szolgáltatásokért) folyamodó adófizető polgárok megalázása. Álltam ott, tizenhatodikként, a rohamosan növekvő dekoratív élősövényben. Az irodához vezető szűk folyosó és váróterem tele káromkodó, rendszerszidó vagy épp letargiásan maguk elé bámuló humanoidokkal. Egy 91 éves hölgy rosszul lett, épp elkaptam, mikor lecsúszott volna a székről. Másodmagammal kicipeltük, leültettük a padra, szóltam a kapus hölgynek (az épület másik oldalán), talán mentőt kellene hívni, cukorbeteg a hölgy, meg az sem vet jó fényt erre a csodás intézményre, hogy valaki eszméletét veszti a sorban… Azonnal cselekedett. Tudta, hogy ebből baj lehet, kemény szavak érhetik a tisztelt ház elejét. Két óra elteltével, melynek során már Ceaușescu-vicceket is meséltek kínjukban a sorban állók, váratlanul felvillant a 16-os szám az elegáns 21. századi kijelzőn. Beléptem a kommunizmus idejéből ott felejtett ajtón a kommunizmus idejéből ott felejtett irodába. Ahol két (nem a kommunizmus idejéből ott felejtett) funkcionárius funkcionált. Átadtam a papírokat: az egész másfél percbe telt, mértem az időt. Már elköszöntem volna, amikor a hölgy széles mosollyal megjegyezte:

sajnos nem működik a rendszer, az applikáció.

Ezért majd akkor vezetik be a kérelmem, amikor újraindul. De ne aggódjak… és a kezembe nyomott egy fecnit, amin egy szám állt, meg egy pecsét. Megbabonázva bámultam a relikviát. Ha lejár a procedúra, beadom a kommunizmus valamelyik múzeumába. Igaz, tulajdonképpen hamis a kincs, hiszen 2023-ból származik, a világ egyik legokosabb, legintelligensebb, legszebb, leguniverzálisabb városából… de pont úgy néz ki, mint a régiek. Jut eszembe: ezeket az ántivilágból itt ragadt intézményeket is be kéne adni a kommunizmus valamelyik múzeumába. A baj csak az, hogy ha beadnánk őket, az a szar rendszer is összeomlana, ami van. Hogy ehhez mit szól Emil Boc (meg a többi hasonló) városbíró meg a többi előkelőség, nem tudom. De felteszem, mosolyognak. Önelégülten.