Ciolacuék olyan pöpec megszorító intézkedéseket dolgoztak ki, hogy a kultúra felét sikerült kukázni

A román kormány jelenleg úgy van a költségvetéssel, mint kisnyugdíjas a konyhapénzzel: ott spórol, ahol tud. És ezt még csak véletlenül se keverjük össze azzal, hogy ott spórol, ahol kell.

Marcel Ciolacu és torzszülött kormánya egy szép hosszú megszorító intézkedéscsomagot készül elfogadni: megszüntetnének például egy rakás – amúgy is betöltetlen – közalkalmazotti állást és ezzel együtt, illetve párhuzamosan kigolyóznának egy csomó teljesen indokolatlanul kinevezett, a valóságban reális munkát aligha végző igazgatócskát, részlegvezetőcskét, tanácsadócskát, vagyis a sleppnek a kevésbé fontos részét. Mert a sleppnek a fejesek számára fontos része továbbra is úgy fog élni, mint hal a mi vizünkből összecsorgatott luxusakváriumban, erre bárki mérget vehet. Ahogy eladták, becsomagolták a dolgot, az elsőre még jól is hangzik.

„Megszüntetjük a sóhivatalokat”

– kábé ez az üzenet.

Ám a megszorító sürgősségi csomag pontjait átfutották például a múzeumok országos hálózatának képviselői is, elgondolkodtak annak várható következményein, majd kiadtak egy memorandumot, amiben közlik az urakkal, hogy ha ebben a formában fogadják el a cuccost, akkor

a hazai kulturális intézmények (nem csak múzeumok!) több mint felét is sikerül elkaszálni a nagy spórlásban.

Konkrétan, a 469 jogilag bejegyzett intézmény 61 százalékát kellene átszervezni vagy megszüntetni, a rendeletcsomagban ugyanis van egy olyan kitétel is, hogy az 50-nél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató, közpénzből fenntartott intézményeket át kell szervezni, össze kell vonni vagy meg kell szüntetni.

Ez például a székelyföldi színházak, múzeumok, táncegyüttesek nagy részére áll.

Mi több, az összesen 127 romániai színház és filharmónia között 37 olyan van, ahol 50-nél kevesebben dolgoznak, így ezek jó eséllyel mennek is a levesbe. A kulturális, irodalmi lapokról nem is beszélve, hiszen aligha van az országban akár egyetlen olyan is, ami 50-nél több alkalmazottat foglalkoztatna. Aki dolgozott már a kultúrában errefelé, az pontosan tudja, hogy ez nagyobb utópia lenne, mint az, hogy Románia a közeljövőben autópálya-nagyhatalommá avanzsál. (Spoiler: nem fog.)

A marosvásárhelyi Látó folyóirat máris megkongatta a vészharangot a Facebook-oldalán, ahol

egy petíció linkjét is megosztották 

(itt írhatja alá).

Na persze nem arról van szó, hogy a kegyelmes urak szándékosan ki akarnák iktatni a kultúrát a költségvetésből (nem érdekli őket) – mellesleg a kultúra fenntartása a mindenkori államvezetés alkotmányos kötelessége –, egyszerűen (megint) az történt, hogy a kegyelmes urak észbe kaptak, hogy nem fogják tudni tartani a Brüsszelnek annak idején eladott 4,4%-os költségvetési hiánycélt. (Ciolacu különben már azt is belengette, hogy ezt sürgősen újra akarják tárgyalni az Európai Bizottsággal.)

Így aztán elkezdődött a kapkodás meg a tűzoltás, hogy honnan lehetne lecsippenteni a költségekből, és mivel az igazi sóhivatalokat azért mégsem szüntethetik meg (hiszen akkor a parlamentben egy rohadt nagy táncházmozgalmat, esetleg piacot kellene nyitni), gyorsan összedobtak valami intézkedéscsomagnak nevezett piszkozatot a teendőkről, aztán lesz, ami lesz.

Hogy a kultúra megint az első áldozatok között szerepel, valahányszor megszorításról, spórlásról, költségvetési hiányról, válságról van szó, az szintén nem szokatlan jelenség, hiszen a kultúra luxus. Nem úgy, mint a drága autók, a titokban, „a rokonok összedobott pénzéből” épülő kacsalábon forgó palotácskák, a közpénzen megejtett méregdrága külföldi utak – hiszen mindez a politikai elit számára nélkülözhetetlen.

A kultúra viszont feláldozható luxus.

Sokan úgy is gondolják, hogy ha nem képes fenntartani magát, akkor ott rohadjon meg.

(Csak egy „apró” példa az egykori irodalomórákról: a híres Nyugat című folyóiratnak egy adott ponton állítólag nyolcszázvalahány előfizetője volt. Abból aligha tudott volna fennmaradni. De máig a magyar irodalom egyik meghatározó műhelye, amely nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Ennyi.)

Na persze most majd elkezdődik a tűzoltás tűzoltása:

a sajtóban megjelenő reakciók és a közfelháborodás után a kegyelmes urak várhatóan vakargatják majd egy kicsit a kobakjukat, majd kiadják az ügyeletes Lajosnak, hogy hozza már helyre, amit helyre kell hozni, legalább annyira, hogy ne pampogjanak ezek a művészek itten annyit. Aztán lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.

A sóhivatalok, azok megmaradnak.