Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam

Van egy film, az a címe, hogy A kocka (Cube). 1997-es kanadai sci-fi horror Vincenzo Natali rendezésében, amely kultstátuszt érdemelt ki minimalista settingjével és lélektani intenzitásával, olyannyira, hogy aztán több részt is megért.

A cselekménye röviden: egy csoport idegen felébred egy rejtélyes, hatalmas kocka alakú épület-szerkezetben, amely számtalan összekapcsolt szobából áll. Maguk sem tudják, hogy kerültek oda. Az öt különböző ember ugyanabban a szobában köt ki, ahol megismerkednek és igyekeznek megosztani egymással az addig szerzett tudásukat. Minden szoba egy kocka, amelyek közül néhány halálos csapdákkal van ellátva, a cél pedig értelemszerűen az, hogy valamiképpen kiszabaduljanak a szerkezetből.

Quentin egy kontrollmániás, agresszív, de a csapatot vezetni akaró rendőr, Leaven egy fiatal matekes diáklány, Holloway egy szabad szellemiségű, de paranoid doktornő, Worth egy pesszimista irodakukac, Rennes egy büntetett előéletű szabadulóművész, Kazan pedig egy autizmussal élő tehetséges fiatalember. Mindegyiküknek más a hozzáállása és más attribútumokat tesznek ki az „asztalra” annak érdekében, hogy megfejtsék, hogyan lehetne kiszabadulni ebből a kafkai csapdahelyzetből.

Ahogy növekszik a feszültség, a személyiségek ütköznek egymással és beköszönt a kétségbeesés, felbukkan az erőszak – a csoport fizikailag és mentálisan is elkezd szétesni.

A kocka ugyanis egy metaforikus, egzisztenciális rejtvény, amely a látszólag semmiből jövő intézményi kegyetlenség és embertelenség, az okafogyottság megtestesítője, ahol a paranoia és a bizalmatlanság tör felszínre a túlélési ösztönökkel együtt. A kockában az emberi logika mérkőzik meg a káosszal, a matematikai megoldásokat és az észszerűséget kísérlik meg használni egy látszólag logikátlan halálcsapda átvészelésére, a kontrollvesztés horrorja pedig a kiélezett helyzetekben mutatkozik meg.

Persze kérdezhetnénk, miért fontos ez most nekünk így, 2025-ben. Hát „azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam”.

Éles váltás, nemde? Nem annyira. Az elmúlt hónapokban a reálpolitikai csatározásokat és közösségi problémákat is sziklaszilárd, észszerűséget mutató stratégiákkal próbáltuk túlvészelni, több-kevesebb sikerrel, hogy azt higgyük, fellélegezhettünk.

Most meg reménykedünk, hogy nem omlik be. Éles váltás, nemde? Nem annyira. Azért nem, mert megvan nekünk is, itt Erdélyben (és Székelyföldön, és Romániában) a magunk kockája, amiből harmincöt éve próbálunk kiszabadulni az észérveinkkel, hogy a földtől eloldhassuk az eget, s a hajnal lágy szavára kipöröghessünk a napvilágra, mint a bogarak és a gyerekek. Csakhogy ez nem (mindig) sikerül.

(A szövegben József Attila Eszmélet című verséből vannak elrejtve sorok. Aki megtalálja, kiszabadul. – a szerk.)

Abban a pillanatban, hogy bekövetkezett a parajdi katasztrófa – amely a 21. századi Erdély, benne pedig a Sóvidék, Székelyföld különleges helyzetű mikrorégiójának eddigi legdrámaibb eseménye, és nem a kávéházi ideológiai elképzelések csatározásának kényszeres eseménnyé tétele, hanem egy kézzelfogható, saját bőrön érezhető tragédia –, mindannyian tudtuk, hogy olyan láncreakciót indít be, amit már láttunk számtalanszor az elmúlt évtizedek során.

A legfontosabb mindezek közül a bűnbakkeresés és a felelősök megtalálása és elszámoltatása volt. Ősi emberi reakció ez: a szorongás, a bizonytalanság és a frusztráció csökkentéséhez meg kell találni, hogy ki a hibás. Ha tudjuk, ki a hibás, akkor csökken a feszültség, erősödik a csoport kohéziója, és bekövetkezik a felelősség elhárítása, a külső körülményeket vizsgáló megkésettség. Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.

Ki a hibás azért, mert a bányába évek óta beszivárog a víz? Ki a hibás azért, mert ezt tudta, de nem tett semmit ellene? Ki a hibás azért, hogy a Korond pataka köszöni szépen teszi azt, amit tennie kell: folyik, és duzzad, ha jön az eső? Ki a hibás azért, hogy nem szólt, amikor szólnia kellett volna, és ki a hibás azért, hogy szólt, felmért, tanulmányt írt, figyelmeztetett, de mégsem hallgattak rá? Ki a hibás az egekbe nyúló bürokráciáért, a zsebeket duzzasztó és elárasztó pénzekért, és ki a hibás a teljes kommunikációs deficitért, amit a valódi leadership hiánya teremtett meg? Van-e hibás egyáltalán, vagy csak olajozottan működik egy rendszer?

A kockában van egy jelenet: Worth beismeri Quentinnek, hogy őt bérelték fel a labirintus külső részének megtervezésére. Úgy gondolja, a kockát „véletlenül” hozta létre egy bürokrácia, eredeti célját pedig már rég elfelejtették, és csak azért helyezték el benne, hogy igazolják a létezését. Holloway azzal vádolja meg Worthot, hogy egy nagyobb, gonosz kormányzati összeesküvés része, hogy a kocka valamilyen katonai-ipari kísérlet, titkos szervezet műveletének része, mert úgy véli, hogy Worth többet tud, mint amennyit elárul.

Nem tudjuk, persze – a filmből nem derül ki –, hogy tud-e valójában többet a nihilista Worth, aki mindössze annyira emlékszik kontribúciójából, hogy milyen méretűek a szobák. Aprócska hozzájárulása a helyzet kialakulásához azonban itt is láncreakciót hoz létre, és az összes félelmet a felszínre engedi: ki a hibás?

Lépjünk ki a filmbéli kockából és lépjünk vissza az erdélyi kockába. Mindenki hibás és senki sem. Apró elemei vagyunk egy rendszernek, ami a puszta létezésével termeli ki a konspirációinkat. Benne vagyunk, létezése tehát igazolt. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Mihelyt logikára vetemednénk, közbelép a természet – legyen az emberi vagy nem emberi.

Hány ilyen példát láttunk már: ki volt a felelős a Colectiv-katasztrófáért, 64 ember haláláért? Megtaláltuk-e őket? Ha megtaláltuk, miért nem találtuk meg és miért köszönik szépen, jól vannak? Ki a felelős azért, hogy olyan a CFR Romániában, amilyen, és állandóan késnek a vonatok, a vasútvonalak építése pedig stagnál? A sok közbeszerzési pályázat, építési szerződés, licit, kilométerenkénti átadás után hol van a sok autópálya? Ügynökakták. Korrupcióellenes harc. The war on drugs. Itt a rendszer és működik, olajozottan. Létezése adott. A törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.

A parajdi sóbánya katasztrófája a rendszer olajozott működésére mutat rá: a fent említett, régi reflexekkel ellátott, átláthatatlan rendszerére, és arra is, hogy mire képesek az emberek, ha hagyják őket létezni. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. A katasztrófa kellős közepén levés paradoxona: a hatodik érzékünkkel együtt cselekedni, magunktól elrendeződni a káoszban. És persze a szokásos: ahhoz, hogy elhiggyük, minden a legnagyobb rendben van, bizottságok, ellenőrző szervek, különítmények, politikai alakulatok szerveződnek, akik oltják a tüzet, és csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke.

ugyanúgy, mint a többi, korábbi, elkerülhetetlennek bizonyuló tragédiát és megoldatlan problémát. Mikroszinten ott vannak a megoldások, utólagos helyreállítási tervek és gyakorlatok. Makroszinten pedig ezek is csupán valami nagyobbnak a részei: a horrornak, amellyel nehéz szembesülni, a mondatnak, amely, ha elhangzik, beleborzongunk: ez van, és nincs mögötte semmi. Mind annyit tettünk bele, amennyit beletehettünk, és hogy ki a hibás, csupán azért pótcselekvés, hogy elterelje a figyelmünket. Részvéttel tekintünk magunkra és másokra, míg megnyílnak alattunk a tárnák, hiszen a remény pont úgy része a rendszernek, mint a nemtörődömség. Minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!

Minek? Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam.