Anticikk az antiolvasásról, az antiéletről és arról, amiben vagyunk (nyakig)

Jó napot! Figyeljen ide, mondok magának valamit. Garantálom, hogy a végén egyetért majd velem. Most éppen valamilyen képernyőn olvassa ezt a szövegelést, máshogy nem is olvashatja, mivel ez a szövegelés csak az interneten érhető el, tulajdonképpen nem is létezik, úgy, ahogy egy szövegnek léteznie kell. Elektronok keringenek a gépben, aminek a képernyőjén most olvas, azokat az elektronokat alakítja és szervezi az a gép úgy, hogy ez a szövegelés megjelenhessen a szemei előtt. Most nem megyek bele a részletekbe.

Miért? Hát nem szebb annál a nyár végi napsütés és meleg, ami hálistennek itt ragyog és vesz körül anélkül, hogy a kisujjunkat is mozdítani kellene? Maga most ül valami szobában és nézi a képernyőt. Hát mondja meg, miért nem élvezi a napsütést inkább?

Hadd kérdezzek magától valamit. Van udvara, kertje? Igen? Akkor magának mindene van. Menjen, szedje le a paradicsomot, tegnap óta biztosan megérett néhány. Szedje le és egye meg. Csak úgy, a paradicsomot, nézze, milyen szép piros, ízlelgesse. Maga ültette, gyomlálta, öntözte, gondozta, hát ez egy csoda! Élvezze! Vagy nézze meg a diófát az udvaron, van-e rajta száraz ág? Gondolja ki, hogy miként vágja le. Ne másszon fel, mert veszélyes, inkább találja ki, hogyan kötözi a lombfűrészt egy hosszú karóra, hogy elérje azt a száraz ágat. Vagy nézze meg a kutyát az udvaron, nézzen bele a szemébe, simogassa meg, hadd ugrándozzon örömében, etesse meg, vigyen neki friss vizet.

Na oda menjen ki, a virágaihoz, szedje le a száraz leveleket, egyengesse meg egy kicsit a földet a cserépben. Üljön ki egy székkel és nézzen ki a teraszról, ott van szemben az a nagy zöld lomb és az a nagy kék ég, nézegesse, amíg még nyár van! Vagy nézze, hogyan mennek dolgukra az emberek az utcán, milyen ruhát viselnek, hogyan állnak meg beszélgetni. Semmi egyebet ne csináljon, csak ezt. Nehogy azt higgye, hogy ez semmittevés!

Miért nézegetne egész nap keringő elektronokat? Olyan akar lenni, mint mi? Hát nézzen ránk, itt ülünk a képernyő másik oldalán, karikás szemekkel, görbe, fájós háttal, bemerevedett lábakkal, kiégve. Hogy nézünk ki? Olyan akar lenni, mint mi? Hát figyeljen ide, ne akarjon olyan lenni, mint mi! Nekünk nincs kertünk, nincs teraszunk, nincs kutyánk és virágunk, mi csak azokat a kurva elektronokat próbáljuk valahogy olyan irányba terelni azon az átkozott képernyőn, hogy a maga figyelmét megragadjuk valami „fontos” információval, hírrel és képpel. Meg folyton azon agyalunk itt egy nagyváros közepén, hogy mit tegyünk ki arra a képernyőre, hogy maga rákattintson és elolvassa. Csinálnánk mi ezt, ha lenne kertünk, udvarunk, teraszunk, kutyánk, paradicsomunk és virágaink? Vagy egy erdő a közelünkben? Hah!

Maga boldogabb attól, hogy tudja, mit válaszolt a segédminiszter a vicekormányfő felvetésére? Na ugye! Mi sem. Ezért nem is nagyon foglalkozunk vele. Vagy hogy ki magyarabb ma a másiknál? Hogy ki szélesebb látókörű, demokratább, befogadóbb, okosabb a másiknál? Hogy ki az, aki tudja a tutit, nem úgy, mint a másik, aki csak hiszi? Érdekel-e ez ma valakit? Megmondom én magának: senkit!

Ja érteeem! Maga kommentelni szeret. Elolvas valamit, aztán beírja alája, hogy az nem is úgy van, másképp van, és aki ilyet ír, az ostoba. Hát, mi tagadás, el kell ismerni, ez azért jól tud esni, valakit névvel, arcképpel elküldeni melegebb éghajlatra. Jól megmondani a beste gazemberének, mekkora egy hatökör. De most mondja meg őszintén, egyszer-kétszer jól esik, de utána is? Ennyi beste gazember hatökör élne közöttünk? Mi nem szeretünk kommentelni, nem is szoktunk. Mi csak ilyen szövegeléseket írunk, fájós háttal, karikás szemekkel stb., hogy aztán maguk jól bekommenteljenek alájuk. De elolvassuk a kommenteket. Mi aztán mindent elolvasunk…

Tudja maga, hogy egy komment megírása és megjelenése mekkora szén-dioxid-kibocsátással jár? De kit érdekel, ugye? A tehenek is telefingják metánnal az atmoszférát, mégis megesszük a marhahúst és megisszuk a tejet. Vajon miért írtam le ezt a bekezdést…

Hadd kérdezzek még valamit magától. Könyvet mikor olvasott utoljára? Olyan rendes, vastag könyvet. És nem tíz percig, hanem legalább két órán át. Úgy rendesen, belemélyedősen. Ugye? Mi sem. Nincs rá időnk. Egyszerűen nem tudunk két zavartalan órát beleszuszakolni a napunkba, amikor könyvet olvasunk és csak azt csináljuk. Nem cikkeket, nem bejegyzéseket, nem kommenteket, hanem könyvet. Ez azért baj, mert nekünk a szöveggyártás a munkánk, de szöveget gyártani csak akkor lehet, ha az ember rengeteget olvas is, hosszasan, zavartalanul és elmélyülve. És ez előbb-utóbb oda fog majd vezetni, hogy leépül az agyunk, s nem tudunk értelmes szövegeket gyártani, amiknek az elolvasásához maga annyira ragaszkodik. Hogy mondja? Hogy jobban tettem volna, ha inkább olvasok valamit, mint hogy megírjam ezt a süketelést… Na ja… Mondtam, hogy egyetértünk majd, maga meg én, egészen jól összemelegedünk így a végére.

Rájött, ugye, hogy az elektronpályák bámulása a színes képernyőkön nem lehet olyan fontos, hogy a napunk nagy részét ezzel töltsük? Hogy végignézzük a szomszéd mind a 76 fotóját a nyaralásáról? Hogy beszóljunk a viceminiszterelnök bejegyzése alá, hogy mekkora egy ökör? Hogy tök ismeretlenekkel hadakozzunk a kommentszekciókban és mire észbe kapunk, ezzel elment két óra az életünkből?

Mondom én magának: menjen ki a kertbe, az udvarra, a teraszra, az erdőbe. Beszélgessen az utcán. Kávézzon a szomszéddal. Kérdezze meg a gyermekét, hogy van. Adjon 50 lejt az unokájának. Menjen színházba. Olvasson könyvet. Hallgasson zenét. Éljen már egy kicsit rendesen. A maga helyében mi azt tennénk.

Most abbahagyom, mert a kolléga átküldte a szövegét, amit majd kiteszünk az oldalra, hogy maguk minél többen elolvassák. De beszélünk még, jó? Na isten áldja!