Amikor nem bírtam ki kuncogás nélkül Jeremiás siralmait

Soha nem esett olyan jól a zöldfuszulyka leves, mint azon a hajdani készületnapon, amikor Jeremiás siralmai alatt a hátamnál ülő öregasszony jókorát sózott a kankós pálcájával a koponyám hegyére.

Etikus agresszió volt, mivel előtte legalább négy alkalommal felszólított engem és az osztálytársaimat, hogy csendesebben vigadjunk, elvégre lamentáció van, de hasztalannak bizonyult minden figyelmeztetés.

Az eszkaláció nem érte el a kívánt hatást, csak fokozta a zűrzavart. Valaki röhögve felvisított, mások szemlesütve vonaglottak, úgy próbálták magukban tartani a kirobbanó kacajukat, míg én vérvörös fejjel, dermedten meredtem az oltár melletti feszületre, onnan remélve némi együttérzést.

A közjáték arra mégis jó volt, hogy kisütötte a fölös energiáinkat, csöndbe borult a padsor.

Mivel a rengeteg szemtanú miatt nem lehetett eltitkolni, a vacsoránál bűnbánóan vallottam be a történteket. Volt némi feddés, bár a szenvedéstörténetnek nem megfelelő magatartásom utólagos tudatosítása mellett nevettünk is a helyzet tragikomikumán.

Aztán megkérdezte édesanyám, éhes vagyok-e. Nagypénteken ez becsapós kérdés, különösen, hogy már jóllaktam egyszer aznap, így nem mondhattam, hogy mint a farkas. Kedvenc leveseim egyikét, zöldfuszulykát tett elém, amiért nagyon hálás voltam.

Nem sajnáltam belőle az ecetet. Talán többet is töltöttem a kelleténél, így vállalva sorsközösséget az ecettel kínált szenvedő Krisztussal,

A húsvéti vakáció utáni első hittanórán lesújtott ránk Szent Péter kardja, hármast kaptunk mindannyian a nagypénteki intermezzo miatt. Ezen a fejleményen csak évek múltán nevettünk otthon, míg a végleges feloldozást az amúgy nagyon kedves kankós pálcás anyókával való találkozás hozta el.

Az intő rosszul esett, értetlenkedve is fogadtam. A hitem ugyan nem szenvedett csorbát, de akkor ott, az emberi és az isteni igazságosság mezsgyéjén eltört bennem valami, aminek köze volt a gyermeki ártatlansághoz. A világot nyitott szívvel, bizalommal és rácsodálkozással szemlélő lurkó, akinek a cselekedeteiben nem volt számítás, mögöttes szándék, aki kíváncsi volt a szent titkokra, kíméletlenül szembesült a valósággal.

Külső szemlélő számára a nagypénteki röhögőgörcsöm mindent jelenthetett, csak azt nem, hogy áhítattal merültem el a Nagyhét misztériumában, holott a kamasz lelkem már egy ideje megtalálni vélte a transzcendenst,

Közel éreztem magam Istenhez, akkor is, amikor szívből nevettem a templomban a mellettem ülő poénján, meg voltam győződve róla, hogy Istennek is tetszett a bonmot, és már akkor sejtettem, hogy az öregasszonnyal szemben Isten nem ver bottal.

Ebbéli meggyőződésemből, hitvallásomból azóta sem engedtem, még ha a hitéletem számos metamorfózison is esett át azóta.

Nagypéntekre virradóra, amikor ezeket írom, az jár a fejemben, hogy a kétezer évvel ezelőtti megváltás, az isteni irgalom csak akkor érvényes és tökéletes, ha az ember nem tér le a saját Golgotájához vezető útról.

Krisztus önként vállalt kereszthalála abban az esetben állítja helyre az ember és az Isten közötti kapcsolatot, akkor válik valóságossá, ha az ember nem pusztán passzív haszonélvezője a keresztre feszítés misztériumának, hanem a saját szenvedéseiben, belső küzdelmeiben felismerve a megtisztulás lehetőségét, aktívan, önreflexíven cselekedve, saját, szabadon választott akaratából halad végig az így felderengő úton. Az egyetlen, nem éppen könnyen járható, kacskaringós ösvényen, amelyet a belső küzdelmek vállalása és megvívása egyenesít ki,

A zsidó-keresztény értékrend 21. századi romjai között imbolyogva, az eredendő bűn és azt elutasító, az egyéni felelősséget hangsúlyozó szabad akarat, döntőképesség, valamint a puszta hit és a cselekvés nélkülözhetetlenségének metszéspontjai között még mindig kapaszkodom abba a gyermeki pillanatba, amikor a nevetés nem a szentség hiányát, hanem a jelenlétét jelentette. Hogy az áhítat nemcsak a fenséges csöndben, hanem őszinte megnyilvánulásban, a tiszta szívből fakadó derűben is testet ölthet.

És mikor vívódjunk tudatosan minderről, ha nem Nagyhéten?

Jó ideje nem ízlik a zöldfuszulyka leves. Először arra gondoltam, hogy azért, mert a székely konyhától eltérően, Kolozsváron pityóka nélkül főzik. Megfőztem én magamnak, pityókával, ahogy azt kell, jó sok ecettel, de úgy sem ízlett. Édesanyám főztje sem az, ami egykor volt, és már Gyergyóban sem vagyok otthon. Igaz, Kolozsváron sem, de nevetni mindenhol tudok, akkor is, ha egy régmúlt Nagypénteken végleg odalett az ártatlanság.

Szemlélődő, derűs húsvétot!