A történelem berúgta az ajtót… de felebarátaim, mi ez a szájhabzó nácizás?

A múlt héten kapta magát a történelem, berúgta az ajtót és fityiszt intett Francis Fukuyama úrnak, aki azt jövendölte, hogy a történelemnek márpedig vége van, mivel az emberiség (nyilván az emberiség megvilágosodott részére gondolt a professzor úr) elérte azt az ideológiai fejlettségi szintet, ahonnan nincs tovább,

Na, hát nem így történt. Hanem úgy történt, hogy nagy valószínűség szerint éppen a történelem végének van vége. A történelem itt van, felrakta a bakancsát az asztalra, odébb rúgta az ideológiai fejlődés non plusz ultráját és igen, a liberális demokráciának is adott egy hatalmas sallert.

Nézzük, mi is történt, röviden (és a teljesség igénye nélkül): Donald Trump amerikai elnök felhívta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, másfél órát beszélgetett vele, többek közt az orosz–ukrán háború befejezéséről. Pete Hegseth amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy egy esetleges béke esetén a 14 évvel ezelőtti ukrán határok visszaállítása illúzió, na és azt is, hogy

J. D. Vance alelnök pedig egyenesen leoltotta az európai vezetőket a Müncheni Biztonsági Konferencián, amikor cenzúrával vádolta meg őket, amiért nem engedték meg, hogy a bal-, illetve jobboldali populisták részt vegyenek a konferencián.

Ja, azt is az európai orrok alá dörgölte, hogy például Romániában (és a fogadkozások szintjén Németországban is) a regnáló rend szája íze szerint érvénytelenítenek választásokat vagy zárnak ki pártokat a versenyből. (Ami, valljuk be, nem túl liberális, demokratikusnak pedig egyáltalán nem az.) Közben azt is megüzenték a tisztelt érintetteknek, hogy

Kapásból Miloš Forman Hair című filmje jutott eszembe, miközben néztem, hallgattam, olvastam a híreket. Van az a jelenet, amikor a hippigeng elmegy a gazdagokhoz, ahol épp díszvacsora van, aztán egyikük feláll az asztalra és metaforikusan körbepisil mindent és mindenkit. A díszvacsorázó dísznép pedig ott áll a csillárok alatt drága öltönyökben, ruhakölteményekben stb… és levegőért kapkod. Ugyanezt tették az európai vezetők Trump, Hegseth és Vance urak bejelentései után. Ott álltak a csillárok alatt a drága öltönyeikben, frappánsan unalmas nyakkendőikben és tökéletesen fazonírozott frizuráikkal… és levegőért kapkodtak. Hát ez hogy lehet? Ilyet nem szabad mondani. Ez megalázó! Ez vérlázító! Ez árulás! Persze,

amely atomnagyhatalom ráadásul a jó öreg kontinens szövetségese. Idő se igen van a hosszan kitartott képmutató szörnyülködésre, hiszen alaposan össze kell kapnia magát Európának: a sok konferencia és állásfoglalás és bizottságozás után most már tenni is kellene valamit, mármint azon kívül, amit eddig is tett. Szóval, főhet az európai nyakkendősök feje, hiszen úgy tűnik, a történelem nem csak, hogy nem akar bevégződni, de egy váratlan csellel elzúg a kontinens fölött. Macron elnök csipkedheti magát, tényleg itt az idő.

akik történetesen az épp feketére pofozott Európában, mi több, a kontinens keleti végein élünk, a háborús övezet szomszédságában? Három lehetőséget látok: az egyik az, hogy tudatos és felelős európai polgárokként figyeljük a történéseket és

Közben pedig menjen sízni, kirándulni, uszodába, járjunk moziba, színházba, boltba, irodalmi körre, kiállításokra, diszkóba, kinek-kinek ínye szerint. A második lehetőség is egészen tűrhető, bár némi rizikót rejt magában: sietős, folyton dolgozni, ide-oda rohanni kényszerülő európai polgárokként figyeljük a történéseket a lehetőségek szerint (értsd, amennyi időnk, energiánk jut az ilyesmire) és hallgassuk meg a profik véleményét.

Olyan 1996 körül megjósoltam (ja, volt egyetlen ilyen szellemtörténeti jellegű jóslatom), hogy 2000-re minden negyedik ember (valamilyen) művész lesz a civilizált, liberálisan demokratikus világban. Tévedtem. 2020-ra lett ez meg. Azt nem jósoltam meg, hogy 2025-re minden bokorban lesz egy Oroszország-szakértő, egy Ukrajna-szakértő, egy háborúszakértő, egy Trump-szakértő, egy woke-szakértő, egy transz-szakértő, egy (nem, három!) LGBTQ-szakértő, szóval

De akinek nincs ideje, energiája, kedve arra, hogy saját maga járjon a dolgok után (már amennyire a dolgok látszanak), képzettségével, műveltségével és józan eszével felfegyverkezve, az megteheti, hogy besétál a profi szakértők dzsungelébe és onnan tájékozódik.

Mint az a bizonyos amerikai állampolgár annak idején, amikor Donald Trumpot első alkalommal iktatták be, mint az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Félreértés ne essék, teljes mértékben együttérzek az illető állampolgárral. A nép tagjaként nem arra szavazott, hogy Trump legyen az elnök. Mivel pedig egy szabad akarattal és érzelmekkel és indulatokkal megáldott állampolgárról van szó, hát kifejezte nemtetszését. Az más kérdés, hogy muszáj-e üvölteni, mint a sakál, ha tulajdonképpen az a demokrácia zajlik a szemek előtt, amit ő is elfogad. Lehet a nüanszokon vitatkozni, tény az, hogy hála a Jóistennek, kevesebben óbégatták tele a valós tereket, mint ahányan nem.

Sajnos, szinte naponta eszembe jut az az immáron közhelyes adoma, hogy a közösségi hálók elterjedése előtt csak a családod meg esetleg a szomszédság tudta, hogy hülye vagy. Azóta pedig mindenki, aki lát az online felületeken.

Na és akkor itt térnék vissza a múlt hétre, amikor is a történelem, ugye, berúgta az ajtót, az amerikai kormányzat kiterítette a kártyáit (legalábbis azokat, amelyeket teríteni akart), Európa pedig szembetalálta magát egy igen erős és igen hatékony pofozógéppel. Az erre születő reakciók bizonyos hányada kicsit túllépte a hisztériának azt a fokát, amelyet egyetlen vállrándítással szó nélkül lehet hagyni. Mert az, hogy valaki beleüvölti az online térbe, hogy

A fenti mondatban több ellentmondás is feszül, feszít, de hát az épp idegállapotban levő polgárnak ez nem tűnik fel. Ahogy az sem tűnik fel, hogy ha Európában korlátozzák a szólásszabadságot, lábbal tiporják a demokráciát, az ugyanolyan csúnya dolog, mint ha Amerikában vagy bárhol máshol tennék.

Na de felebarátaim (akik történetesen mind értelmiségiek vagytok), mi ez a szájhabzó vakgyűlölet?

(Jelzem, mindenkinek szíve joga, hogy tetsszen, avagy ne tetsszen az, amit Trump tesz. Nekem se tetszik minden.) Hát hahó, kedves értelmiségi felebarátaim, gondolom, olvassátok néha Esterházy Péter írásait, interjúit, dolgait. És ha igen, akkor jusson eszetekbe az a közhelyszerűvé koptatott Esterházy-gondolat, miszerint „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”. Persze, megtehetitek ti is, értelmiségi felebarátaim, hogy fittyet hánytok a saját képzettségetekre, műveltségetekre, nevelésetekre, józan eszetekre

Csak akkor kérdem én, miben különböztök a tahóktól? Semmiben. És ha ez így van, akkor kérlek tisztelettel, arról a (nem) jó szokásotokról is szokjatok le, hogy lehülyézitek a népet. Mert már elnézést, ha így viselkedtek, akkor ti vagytok a hülyék, nem a nép, akárki is legyen az. Arról pedig már nem is beszélnék, hogy ha a történelmet (tudjátok, azt, amelyik épp berúgta az ajtót, felugrott az asztalra és körbepisilt mindent és mindenkit) a Jó és a Rossz harcaként fogja fel valaki, az… hát, az sajnos hülyébb, mint az évi átlag. Béke mindenkivel!