A kiskutya jó dolgában, a választópolgár rossz dolgában vész meg

Lassan minden egybevág. És ez nem fest túl rózsás jövőképet elénk.

Mert tudniillik, a történelem ciklikusan ismétli önmagát.

Ha ugyanis az emberiség méltóztatna tanulni a korábbi hibáiból (ezt könnyűszerrel megtehetné, hiszen ott az a rohadt sok történelemkönyv), akkor a történelem nem ismételné magát ciklikusan.

Ez nem jelenti azt, hogy ebben az esetben egyszer csak sikerülne felépíteni a tökéletes társadalmat, hiszen maga az ember tökéletlen, így az ember többszöröse sem lehet tökéletes. De annyit legalább elérnénk (ha tanulni méltóztatnánk a korábbi hibáinkból), hogy bár továbbra is követnénk el hibákat a történelem még előttünk álló szakaszában,

Ha az emberiség kellőképpen el akar borzadni magától, hogy ezáltal tanuljon valamicskét a hibáiból, nem kellene túl messzire mennie. Elég lenne megnézni a 20. századot. A 20. században kétféle totalitárius rendszer is óriási károkat okozott, a nácizmus és a kommunizmus.

Az embereknek tehát itt Európában, ezen belül Kelet-Európában bőven volt alkalmuk tanulni a hibáikból. Megtanulhatták volna például azt, hogy a demokrácia körülményes ugyan, macerás, választásokkal jár (azok meg egyre undorítóbb és gátlástalanabb kampányokkal, amelyek lassan de biztosan permanenssé váltak, megkeserítve a mindennapjainkat), a pártok közötti egyeztetések, huzavonák miatt a döntéshozatal is nehézkes, sokszor még egy egyszerű kormánytöbbség megalakítása is komoly kihívást jelent, amint azt most is tapasztaljuk, mindez pedig nagyon sok esetben bizonytalanságot, szorongást, a perspektíva nélküliség nyomasztó érzetét keltik a társadalomban (ami tulajdonképpen Józsika bácsi és Babi néni megszorozva néhány millióval),

Mert demokráciában például nem próbálnak meg kiirtani egész népeket, népcsoportokat, nem viszi el aput a fekete autó, csak azért, mert apu elsütött egy ropogós viccet Leninről a munkahelyén, nem súg be a szomszéd, a barát, a feleség, a férj és így tovább. A demokráciában mindenki szabadon elsüthet ropogós vicceket akár az aktuális vezetőkről is, nem kell attól tartania, hogy gödörbe lövik, mert magyar (vagy szerb, ukrán, román…) nem kerül osztályellenségként politikai börtönbe, ahol aztán módszeresen leverik a veséjét empátiahiányos smasszerek, és így tovább.

Cserébe a demokráciának megvannak a már fent említett bajai.

A 20. század rémséges diktatúrái is demokratikus választásokkal kezdődtek. Ezeken a demokratikus választásokon a rendszerint elkeseredett, kiábrándult, felháborodott nép (a nép ugyan mikor nem az?) olyan elemeket juttatott hatalomra, amely elemek többé nem akarták kiengedni enyves kis kezeik közül a hatalmat. Nem azért, mintha a hatalom hozzájuk tartozna. Nem azért, mintha a hatalom akármely emberfiához is tartozna.

És ezt ilyenkor csak erőszakkal lehet megtartani. Az emberiség, ezen belül az európai társadalom mindezt két felvonásban is láthatta a múlt században, és láthatta azt a drákói kegyetlenséget is, ami ebből következett.

Megtanulhatta volna a leckét, még itt, a híresen rossz tanuló Kelet-Európában is, hiszen alig van errefelé olyan család (ha van egyáltalán), amelyet ne érintett volna közvetlenül valamely totalitárius rendszer kegyetlensége.

Mindez három és fél évtizeddel a kommunizmus bukása után történik, nem száz vagy kétszáz évvel a kommunizmus bukása után, amikor már épp elég idő és generációváltás történt a kártékony felejtéshez. Az előző diktatúra emléke sokakban még elevenen él, ennek ellenére a társadalom 46,3 százaléka máris egykönnyen lemondana a demokráciáról.

Itt különösen a PSD (le)szereplését kell kiemelni, a szocdemek ugyanis a saját, gondosan kiépített mutyirendszerük védelme érdekében képesek voltak a széljobb AUR-ral szövetkezve megbuktatni a kormányt, amelyben ők maguk is szerepeltek, csak hogy kipöcköljék a miniszterelnöki székből a számukra oly bosszantó reformokat (is) erőltető Ilie Bolojant.

(Öröm az ürömben, hogy azóta az ő számításaik sem jöttek be, és úgy tűnik, hogy a kormánybuktató szövetségessel, az AUR-ral is alaposan összerúgták a port, a párt prominens embere, Petrișor Peiu ugyanis kijelentette, hogy ők egyáltalán nem akarnak még csak egyezkedni sem a PSD-vel, amíg a párt elnökét Sorin Grindeanunak hívják.)

Ennek eredményeképpen az országnak május eleje óta nincs teljes jogkörrel rendelkező kormánya, a politikai káosz egyre nagyobb, az árak egyre jobban elszállnak, miközben az infláció rekordokat dönt. A népe tehát egyre elkeseredettebb, egyre idegesebb, egyre türelmetlenebb.

Például a következő választáson elsöprő győzelemre segíteni a széljobb AUR-t, amelynek a vasgárdista-szimpatizáns legfőbb szövetségese, a legutóbbi elnökválasztásról kigolyózott Călin Georgescu többek között azzal kampányolt, hogy ő márpedig szívesen eltörölné a pártokat.

Talán az AUR is szívesen felszámolná a pártokat

És akkor már nem kell többé bajlódni ezzel az egész snassz demokrácia dologgal.

A történelem ciklikusan ismétli önmagát, a dolgok pedig ismét riasztóan egybevágnak. Persze lehet, hogy ennek így is kell lennie. Hátha végül az emberiség mégiscsak méltóztatik tanulni a hibáiból.