A Facebook-értelmiség magabiztos kognitív szorongásáról

Naponta több tucat olyan bejegyzés jön szembe a közösségi médiában, amelynek értelmiségi szerzője valamit nem ért (ugye: ért-elmiségi) a világ történéseiből, és emiatt rossz kedve van. Nem azért rosszkedvű, mert rájött, hogy nem ért valamit, az ugyanis meglehetősen rögös, kellemetlen, de végül valamilyen megértéshez és ennek viszonylagos komfortjához vezető út.

A rosszkedv onnan fakad, hogy a nem értés primér helyzete kényelmetlen érzésekkel tölti el. Nagyon sokan megrekednek ebben az állapotban és az egyetlen, számukra akkor természetesnek tűnő viszonyulással: moralizálással próbálják… nem meghaladni az állapotot, hanem komfortosra, magabiztosra berendezni. Hiszen élni kell valahogy egy alapesetben kényelmetlen állapotban, amit annak az érzékelése okoz, hogy nem értik eléggé a világ történéseit. Már nem értik eléggé. Nem is rosszkedv ez, hanem kognitív szorongás és pánik.

Ez pedig tragikus.

Kétezerhuszonhatban vagyunk, ez már nem a huszadik század. Egyre kevésbé értjük a saját gyorsuló jelenünket. Azért, mert minden korábbinál illékonyabb, rövidebb az a szakasz, amit a jövő és a múlt között jelennek lehet nevezni. Ez az érzés pedig megrendítő, mivel mélyen, a percepció szintjén kezdődik. Mostanában gyakran el sem jutunk a megértés luxusáig, mivel már az érzékelésben, amikor a világot a fogalmainkon keresztül megragadjuk, elakadunk. Valahogy öntudatlanul ott munkál az, hogy a fogalmaink egyre kevésbé alkalmasak erre. Érezzük, de nem tudjuk megmagyarázni. Egzisztenciálisba hajló szorongás és pánik.

Kétezerhuszonhatban vagyunk és a huszadik századi fogalmaink a jelek szerint egyre kevésbé alkalmasak a jelen értelmezésére. A második világháború utáni évtizedek arra kondicionálták a közösség, az ország, a világ sorsa iránt felelősséget érző embereket, hogy a béke, a stabilitás, a demokrácia, a méltányosság és a jobb jövő eljöhet és el is jön, ha minél többen ugyanabba az irányba munkálkodunk. Lezárult a hidegháború, megszűnt a Szovjetunió, összeomlottak a kelet-európai totalitárius rendszerek is, bővült az EU. A demokrácia-optimizmus virágzott. A kultúra-optimizmus is.

Úgy tűnt, hogy a tudás demokratizálódik, az online létezés, a valós időben összekapcsolt világ, a gyakorlatilag végtelen mennyiségben hozzáférhető tudásbázis közelebb hozza egymáshoz az embereket, akik ezáltal jobbak lesznek. Úgy tűnt, hogy „a történelem véget ért”, mivel az emberiség fejlődése a liberális demokráciával elérte az elérhető legmagasabb szintet, innen már csak apróbb optimizációk szükségesek. Ez volt az ígéret, ez volt a kollektív hit és remény. Mára kiderült, micsoda naivitás volt mindebben vakon hinni, az eljövendő, megvalósulófélben levő földi mennyországban.

A biztosnak és állandónak hitt huszadik századi világértelmező fogalmak egyre kevésbé alkalmasak a jelen leírására. Sok Facebook-értelmiségi, aki ragaszkodik hozzájuk – mit tehetne mást –, egy bemerevedett fogalmi gúzsban találja magát. Ma már egyre kevésbé lehet huszadik századi módon használni a demokrácia, a szabadság, a boldogság, a jó és a rossz fogalmát. Pedig ezek a fogalmak továbbra is érvényesek, csak ma nem elegendők.

Soha nem láttam ennyi embert félni. Ott van a temérdek Facebook-bejegyzésben a félelem, nem az az éles, bénító, hanem a tompa, feszítő háttérfélelem. Elmagyarázom, hogy mi van, de nem értem. Azonosítom és megnevezem a világ, a közösség, az egyén problémáit, kifejtem a megoldás módozatait, de közben látom, tapasztalom, hogy nem működnek. Többé nem tudom elérni, hogy az én evidenciám mások evidenciái is legyenek. És innen jön a tompa félelem. Pedig azért magyarázom el, hogy ne féljek. Megnevezem az otthonos fogalmaimmal, hogy kezelni tudjam. Fogalmi megelőző csapást mérek a valóságra. És nem működik. Ezért félek. A szétfoszló fogalmaimmal kibélelt kognitív komfortzónámban, a pánikszobámban, amit felépíteni kényszerültem.

Tudom, hogy az AUR-nak, az AfD-nek, Trumpnak, Putyinnak, az oltástagadásnak, a funkcionális analfabetizmusnak, a tudományellenességnek stb. nem kellene léteznie, mivel a felvilágosodás óta olyan irányba tereljük a világok, hogy ezek ne létezzenek. De léteznek.

Demokrácia? Meglett. Pluralizmus? Meglett. Közös európai otthon? Meglett. Jólét? Meglett. Tolerancia? Meglett. Most mégis a szemünk előtt foszlik szét és fordul át az ellentétébe minden, miközben mi ott maradunk a beteljesületlenséggel. Pedig milyen közel voltunk hozzá!

A progresszív Facebook-értelmiségi ultrakonzervatív. Kétezerhuszonhatból nézve az értelmiség progresszivitása nem más, mint egy előre kitűzött, jövőbe projektált ideológiai célrendszer megvalósítására való törekvés. Hit egy elméleti konstrukció megvalósításában. Ez foszlik szét most, amikor egyre világosabban derül ki, hogy a jövő teljesen közönyös ezen szándékok iránt. A progresszivitás fogalmi keretei nem ebben a korban alakultak ki, hanem egy olyan világban, amely már nincs többé, és amelyből nem látszott a mostani jelen (hát még a mából körvonalazódó jövő...).

A digitális világ a felvilágosodás ünnepelendő eredménye kellene, hogy legyen. Ma egy mém sokkal meghatározóbb kulturális tényező, mint a Faust vagy Az isteni színjáték. Hogyan lehet ezzel együtt élni? Most sejlenek fel annak a riasztó körvonalai, hogy egy mesterséges intelligencia jobb tudományos kutató lehet, mint egy ember, aki életének húsz-harminc-negyven évét arra szánta, hogy tudományos kutató legyen. Persze, kapaszkodhatunk még abba a fals és biztonságot adó reménybe, hogy hát de azért még nem jobb – jobb lesz anélkül, hogy ehhez az engedélyünket kérje. Most jövünk rá, keservesen, hogy talán mégsem kellett volna különválasztani a reál szféráját a humán területektől…

A moralizálás, amibe a Facebook-értelmiség szinte kötelezően belekerül, nem defektus ebben a képletben, hanem szükségszerű következmény. A félelemből táplálkozó életérzés hátborzongató éleinek tompítását szolgálja. Azt, hogy a világom továbbra is élhető legyen. Ez lényegében a vallás szférája: ami van, nem jó – inkább arról beszéljünk, hogy milyen kellene, hogy legyen. Nincsenek válaszaink (vannak, de nem jók), de közben azt is érezzük, hogy kétségbeesetten szükségünk lenne rájuk. Metafizikai horror.

A Facebook-értelmiség terápiás céllal használja a nyilvánosságot. Az igazságom kinyilatkoztatásával a kognitív-egzisztenciális félelmemet próbálom legyőzni, társakat keresni ahhoz, hogy az egyetértés biztonsága átélhető legyen. Hogy legyen továbbra is a világ. A buborékosodás sem defektus, hanem szükségszerűség.

Kezdjük elölről. Mindig. Tragikus.