„Hagyjanak békén! De miért nem csinálják már a dolgukat?”

Luca Niculescut kérte fel Nicușor Dan kormányalakításra pár napja, ő pedig már a negyedik a sorban, akit az államfő jelölt. A legtöbb emberről, akit jelölt mostanság erre a tisztségre, még életemben nem hallottam, de valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel – volt még olyan a közelmúltban, hogy Románia úgy cserélte a miniszterelnökeit, mint a bugyit. Mire megismertük volna őket, már dobni is kellett őket a szennyesbe, vagy valami hasonló. Már elnézést a hasonlatért.

Az, hogy lassan fél éve nincs teljes jogkörű kormánya Romániának, sajátos megállapításokat hoz a felszínre mind a politikum egyes szereplőinek részéről, mind pedig a választópolgár oldaláról. A minap Luca Niculescu jelölése után Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is megszólalt, mint a korábbi koalíció tagja és rendszeresen kormányon lévő politikus, a mihamarabbi kormányalakítás szorgalmazójaként azt mondta:

Kézenfekvő most Kelement idézni, nem is áll szándékomban kötözködni vele. Teljesen atipikus ez a forradalom utáni romániai demokráciában, hogy így elhúzódjanak a dolgok a kormányalakítást illetően. Úgy tűnik – persze, ez csak látszólagos, hiszen ő éppen benne van a sűrűjében –, mintha ezzel a megfogalmazással ő maga is kívülállóként szemlélné az egész hercehurcát.

A mondatban viszont érzékelhető a feszültség, ugyanis

hogy legalább a működőképesség látszatát fenntartó konszenzusra juthassanak a román pártok egymással, és a végrehajtó hatalom teljes gőzzel működhessen, a pénzek legyenek kiosztva, a kerekek pedig, ha nyikorogva is, de legalább gördüljenek. Odaadnák a fele királyságukat, ugye. Ilyenkor még egy rosszul működő kormány is jobbnak tűnik, mint egy nem működő.

Az, hogy a választópolgárnak mikor fogy el a türelme,

Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az emberek tisztában vannak azzal, hogy a politika tetemes része egy olyan színjáték, amit mindenki elfogad egy bizonyos szintig: a pártok alkudoznak, mindenki próbálja megszerezni a miniszteri pozíciókat, kommunikál (adott esetben igen erélyesen), taktikázik, szivárogtat, ultimátumokat ad stb. Ezt egy határig lehet csinálni, mert a politikusok feje felett ott lebeg, legalábbis ott kéne lebegjen egy implicit elvárás, hogy „oké, játsszátok le a játszmátokat, de a végén tessék működtetni az országot”, ugyanis a taktikázást nem lehet megkerülni, viszont az sem, hogy annak aztán funkcionális vége, eredménye is legyen.

Az egy-két hétig, maximum egy hónapig tartó alakulás és egyeztetés normálisnak tűnik, de hat hónap körül már felmerül a választópolgárban a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükség ezekre, és egy idő után az emberek nem az alkudozás tartalmát látják, hanem az inkompetenciát.

vagy a szűkebb értelemben vett populisták, szélsőségesebb pártok malmára hajtja a vizet, mint ahogy most látjuk az AUR esetében. A hosszú politikai válság nem semleges állapot, hanem éppen azokat a gombokat kezdi el nyomogatni, amelyek bekapcsolásával más szereplők a saját narratívájukat építik rá a történésekre, így a nagyon is a rendszeren belül működő AUR, bár rendszerellenesnek mutatkozik, a mainstream pártokat korruptnak és kormányzásra képtelennek mutatja be.

Az érdekesség az, hogy a választói lélektan és a radikális ellenzéki hangok ellenére a hosszú tárgyalási időszakok nem feltétlenül eredményeznek rossz politikát, egy 2024-es felmérés szerint legalábbis. Romániában eddig még nem volt ilyen, ezért nem tudhatjuk előre, hogy mi lesz – erősítheti a kivétel a szabályt –, de a hosszú koalíciós tárgyalások után létrejövő kormányok bizonyos esetekben hatékonyabban tudtak gazdasági reformokat végrehajtani.

Itt azonban most a már negyedik jelölt önmagában is azt üzeni, hogy nem egy nehéz alku van csupán folyamatban, hanem az egész politikai rendszer képtelen előállítani egy működő többséget, a román politikusok felcsattanásai között is nemegyszer szerepelt már az a mondat, hogy

A demokrácia nem feltétlenül ígéri azt igazából, hogy a politikusok mindig kompetensek lesznek (ezért nem menthetnek meg mindig a technokraták), de cserébe azt igen, hogy a rendszer végül képes döntést hozni. A választó a politikai színjátékot addig tolerálja, ameddig lát mögötte kormányzóképességet.

A populisták és szélsőségesek támogatottsága egy bizonyos mennyiségű huzavona után Európa-szerte azonban nem ugrik meg egy mágikus szám után, vagyis nincs annyi kritikus mennyiségű kormányalakítási kísérleti nap, amennyi pontosan eldöntené, hogy statisztikailag a „rendszerellenesek” népszerűbbek lesznek.

A legújabb összehasonlító elemzések szerint az úgynevezett caretaker-kormányok (ideiglenes, ügyvivő kormányok) átlagos időtartama 1945–2020 között kb. 60 nap volt 34 parlamentáris demokráciában. Egy 2026-os kutatás szerint ez az idő hosszú távon növekedett: Nyugat-Európában az 1950-es évek kb. 55 napjáról mára 80 nap környékére emelkedett. Ne feledjük azonban, hogy ez itt nem Nyugat-Európa…

Az ügyvivő kormányok elműködésének sikeresebbnek mondható példája kétségkívül Belgium, ahol a belga rendszer képes elképesztően hosszú ideig működni kormányalakítás nélkül. A 2010–11-es válság például 541 napig tartott, és Belgiumban a caretaker-kormányok összességében a kormányzási idő jelentős részét teszik ki. Hollandia és Belgium esetében a caretaker-időszakok a teljes kormányzási idő több mint 14–16%-át is elérik.

Belgiumban vagy Hollandiában nagy valószínűség szerint azért nagyobb a tolerancia az elhúzódó hercehurcákkal szemben, mert ott megvan egy alapvető intézményekbe vetett bizalom, ami meghatározza, hogy a politikai játszmák és elhúzódó tárgyalások ellenére is az intézmények legnagyobb része gördülékenyebben képes végezni a dolgát.

Romániában ez egy sajátosan paradox helyzetet hoz létre, mivel itt

Ez a kettősség egy ellentmondásos politikai örökség részeként van jelen, és elsősorban a hosszú huszadik századi teljhatalmú rendszerek okozta beidegződések miatt alakult ki: királyság, majd diktatórikus királyság, Antonescu, kommunista pártállam, Gheorghiu-Dej, Ceaușescu... majd ’89 után az Iliescu-féle utódpárti struktúrák határozták meg Románia történelmét. Így az a kép erősödött meg az emberekben, hogy az államnak erősen központosított szerepe van és ez nagyon hosszú ideig megmaradt – „valaki mindig fent van”.

Van különbség tehát aközött, hogy az állam azért működik, mert az intézmények működnek, vagy hogy az állam azért működik, mert valaki irányítja. Ha a közelebbi múltat nézzük, a kommunista állam elnyomó volt, kiszámíthatatlan, mindenütt jelen volt, és a társadalmi-gazdasági élet legfőbb szervezője is volt. Emiatt rendkívül mélyen behatolt a társadalomba, és észrevétlenül is elősegítette azt a lélektani hatást, amely bizalmatlanságot táplált az emberekben, de mégis mindig tudták, hogy „az állam ott van”.

Egy EU-elemzés például kifejezetten arról ír, hogy a kommunista Romániában két generáción keresztül kialakult a hivatalos üzenetekkel szembeni általános bizalmatlanság.

Az itteni választópolgárnak nem azért fogy el a türelme a jelenlegi válság közepén és nem azért akar erős, működő államot, mert bízik benne, hanem mert abban nem bízik, hogy a társadalom képes önmagát megszervezni. Ez végső soron újra visszarántaná a leplet arra a hallgatólagosan elfogadott színjátékra, amely megtartja a kiszámíthatóság illúzióját és a politikai centrum állandóságénak érzetét: ne szóljon bele senki az életembe, de valaki azért oldja meg a problémákat.