Miért lenne jó, ha inkább filmesek (és színészek) képviselnék Romániát a Frankfurti Könyvvásáron?

A teljes romániai irodalmi szakma elájult, az arcára bukott, és jelenleg csak könnyű levesek és főzelékek elfogyasztására képes, miután kiderült, hogy a kulturális minisztérium a nevezett szakma szervezeteivel való egyeztetés nélkül a Filmes és Kulturális Befektetések Ügynökségére (OCIF) bízta rá a 2028-as Frankfurti Könyvvásár (amelyen Románia lesz a díszvendég) ránk eső részének koordinálását.

Amelynek persze elméletileg lehet, hogy van olyan alrészlege, amely a könyvkiadás finanszírozásának ügyes-bajos dolgaihoz is konyít, ám a pépeken és krémleveseken nyammogó, idegzsábás irodalmi és könyves szakmát elnézve, ők, az érintettek erről nem értesültek.

Mielőtt azonban lemondóan erdélyi csípőnkre helyeznénk erdélyi kezeinket, miközben erdélyi fogaink között elmorzsolunk egy jóízű „azta+!%%/%!stenita%%=**!!/világnak”-ot, miközben lelkesedésünk és cselekvőkedvünk maradékát is elveszítve újfent megállapítjuk, hogy minden meg van !%%!**va,

(Megjegyzés: a továbbiakban karcos, néhol kegyetlen humor, mondhatni a téma hűvös paródiája következik, így a megélhetési megmondóemberek, az ájtatos erkölcscsőszök, az alakoskodó, fapados világmegváltók, valamint a humorérzékkel nem rendelkezők, illetve azt etikai megfontolásból nem használók jelen írást semmiképp ne olvassák tovább, mert még ne adj’ Isten elájulnak, az arcukra buknak, és hetekig csak könnyű levesek, főzelékek befogadására lesznek alkalmasak, akkor pedig a Facebook egyszerűen kiürül…)

Szóval még egyszer: mi lenne a jó abban, ha egy filmes szervezet koordinálná Románia Frankfurti Könyvvásáron való részvételét?

Az irodalmárok ugyanis (leginkább a költők!) önző lények, így elsősorban a saját érdekeik szerint intéznék a dolgokat.

A szerző tudniillik végtelenül egyszerű lény, aki csak a saját, egyéni irodalmi kánonjában hisz,

Amennyiben egy szerző egyéni, irodalmi kánonjába a sajátja mellett (jóllehet perifériára szorulva) más nevek is bekerülnek, akkor ama más nevek tulajdonosai vagy éppen ott ülnek a szerző asztalánál a kocsmában vagy komolyabb összegekkel tartozik nekik, mint OJD Böszörményinek.

Így aztán, ha találomra megkérdeznénk egy kortárs szerzőt, ki lenne a legalkalmasabb arra, hogy Romániát a díszvendégség évében egy ilyen rangos könyves seregszemlén képviselje, a válasz minden esetben röviden és velősen a következő lenne:

(No persze, ha erdélyi magyar szerzőt kérdezünk, előfordulhat, hogy csökönyösen nem mondana semmit – lásd Anthony Hopkins főszereplésével A bárányok és az erdélyi magyar írók hallgatnak c. klasszikust.)

Ez a módszer tehát csak újabb bonyodalmakhoz vezetne, hiszen ahány szerző, annyi „Én!” (sőt, a tapasztalatok szerint jóval több – a szerk.). Minden egyes szerzőt pedig mégsem küldhetünk ki a Frankfurti Könyvvásárra, hiszen akkor a romániai kocsmák kiürülnek,

Arról nem is beszélve, hogy ha minden szerző egyazon könyves seregszemlén venne részt Frankfurtban, alighanem összeverekednének, ami szintén nem tenne jót a romániai irodalom imázsának.

Ezzel szemben, ha egy filmes szervezet koordinálja a román jelenlétet a nevezett könyvvásáron, ez a probléma kiküszöbölhető lenne, hiszen egyetlen irodalmárt sem utaztatnának ki a szemlére, csakis filmeseket, akiknek esetleg megjelent egy-két könyvük is.

A filmes emberek (no meg a színészek) ráadásul a visszahúzódó, sőt sok esetben szociopata irodalmárokkal ellentétben viselkedni is jobban tudnak egy ilyen rendezvényen, hiszen életük a kamerák kereszttüzében telik (sokan meg is sebesülnek). Így aztán könnyen elképzelhető az a már-már idealista lehetőség is, hogy a Frankfurti Könyvvásárra tévedésből kiküldött filmesek (és színészek) sokkal eredményesebben, a reflektorfényben sokkal otthonosabban mozogva, és mindent egybevéve

akik csak feszengenének, rossz benyomást keltenének az úri közönségben, majd alighanem össze is verekednének olyan régi konfliktusok miatt, mint például az, hogy ki nem érdemelte meg a másik szerint azt az X irodalmi díjat, amit a sértett fél jogos tulajdonának tekintett egészen a díj eredményhirdetésének pillanatáig.

A filmesek (és a színészek) maximum filmes (meg színészes) konfliktusok miatt verekednének össze, ám egy ilyen verekedés egy könyvvásáron érdeklődésre aligha tarthat számot, ergo sokkal jobban járna a román irodalom, ha az irodalmárok helyett inkább a filmesek vernék össze egymást a Frankfurti Könyvvásáron.

Mivel egy film elkészítéséhez, még a legalacsonyabb költségvetés mellett is sok technikai felszerelés szükséges (kamerák, reflektorok, kábelek, nehezebb színészek, egyéb biszbaszok), a filmes emberek hozzá vannak szokva a cipekedéshez. Így aztán könnyűszerrel meg lehet őket kérni egy apróbb szívességre: ha már úgyis kiutaznak intézményi költségtérítés mellett a Frankfurti Könyvvásárra, vigyenek már el pár doboz könyvet is magukkal a csomagtartóban.

Ezzel szemben korunk írói (a költőkről jobb nem is beszélni!) manapság már egy tollat sem képesek magukkal cipelni, nemhogy egy könyvekkel megrakott ládát. Egójuk sem engedné meg, hogy ilyen alantas munkát végezzenek, hiszen a ládák lehúznák őket a fellegek közül, ahol alapvetően tartózkodnak, így aztán egy nehéz ládával a kezükben kevésbé tudnák tökéletesen figyelmen kívül hagyni a világot és a társadalmat, amelyben élnek, hogy inkább egy olyan világról és társadalomról írjanak nyögvenyelős műveket, amely sosem létezett, csakis a könyveik lapjain.

Arról aztán végképp nem beszélve, hogy a gyakorlott filmesek sokkal profibb szelfikkel árasztanák el a közösségi médiát a Frankfurti Könyvvásáron való részvételüket dokumentálandó,

Irodalmáraink maximum a saját könyvüket fotóznák le rossz fényviszonyok közepette, hogy aztán egy nyegle „Ez is megvolt” képaláírással tudják le a Facebookon frankfurti szereplésüket, majd halálosan megsértődjenek, amikor kiderül, hogy még az ismerőseik közül sem érti senki, hogy lényegében mi is „volt meg”.

A kulturális minisztérium döntésének tehát, mint látjuk – amellett, hogy teljességgel elhibázott, és felülbírálásra szorul –, a maga groteszk jellegében pozitív hozadékai is lehetnek.

Csak néhány javaslat: az ország komolyzene-fesztiváljait ezentúl szervezhetné a SRI, hiszen a kék szemű fiúknak köztudottan éles a hallásuk.

Az államkincstárat rábízhatnánk a bűvészszövetségre, ők legalább hazudhatnák azt, hogy eredetileg volt ott valami, csak eltüntették (bár lényegében a politikusok is ugyanígy jártak el).

Emellett a politikát rábízhatnánk a kecskére, az országot pedig a káposztára.

Egy olyan világban, ahol mindenki folyamatosan a másik dolgáról okoskodik, már igazán fel sem tűnne az egész senkinek.