Tavasz a Tatuin bolygón, azaz Erdélyben (FOTÓK)

Luke Skywalker valahol az ismert világ peremén, a Tatuin bolygón éldegélt, míg aztán egy mágikus napon elindult a galaktikus pályán. Mi itt Erdélyben élünk, amely bizonyos értelemben szintén az ismert világ végvári peremén terül el. És néha (lásd a fenti képet) nagyon emlékeztet a Tatuinra. Főleg, amikor a szikrázó tavaszi napfény elömlik a földek fölött, például Harasztos környékén. Ebben az erdélyi faluban jártunk virágvasárnap környékén. Ahol a mostanság itt-ott lefitymált Jókai Mór is megfordult annak idején, sőt, remek novellát is írt az Isten-hegyi székely leányról, méghozzá olyan fantasztikusan megformált, sokrétű nőalakokkal, hogy a mai kifinomult olvasó is megnyalja a tíz ujját olvasás közben. Harasztos neve a harasztból származik, amely régen a kocsányos tölgy másik neve volt. Hatalmas tölgyeseket nem láttunk, pitoreszk sakktábla-földeket annál többet. Az utolsó népszámlálás adatai szerint magyar többségű faluba berobbant a kikelet, mindenütt végzik a tavaszi munkálatokat.  

A temetődombot sárga virágtakaró borítja. De ha arra jár az ember, inkább csodálja a védett tavaszi héricset, fényképezze, rajzolja, filmezze, de ne szedje le. Úgy és ott szép, ahogy és ahol van.   Ha az ember hátrébb lép, ezt látja: alul a tavalyi fű szürkéje még a tél rongyait idézi, de a sárga héricspettyek már szaggatják szanaszét, a keresztek pedig az ég azúrja felé nyújtóznak, ahonnan zuhog, zuhog az éltető fény.   A bűbájos tavaszi napfényben úgy tűnik, még a régi, mohos sírkő is virágba borul. Mint a természet, a föld mélye is várja a rendes feltámadást.   A temetődombról lenézve jól látszik a falu három templomának égbe fúródó tornya. Jellegzetes erdélyi kép ez: jól megfér egymás mellett (többnyire) a katolikus, református és ortodox felekezet.   A nyitnikékes fény kicsalta a gyermekeket az udvarra, utcára. Lendül a hinta az ég felé, akár a templomi fohász.   Nagy fekete macska (talán tudósé, talán nem) követi tekintetével a hinta ívét. Egyszer fent, egyszer lent, tegnap tél, ma tavasz, töpreng a bölcs állat a világ hullámzása fölött.   A szorgos gazdák új ruhát adtak a kerti madárijesztőkre, no meg új cédét a markukba. A hírek szerint a seregélyek a raptől kapnak idegbajt, a varjak a manelétől, a verebeknek meg mindegy.   Jártunkban-keltünkben helyenként lélegzetállító kompozíciókba akadunk. A harasztosiak tisztelik a múltat. A régi faajtót, ablakot nem dobják ki, inkább köréjük építik az új falat. Meg az új kerítést. Igaz, kinyitni az ajtót nem nagyon lehet, viszont csodaszép.   Az erdélyi (magyar) ember szívét mindig megdobogtatja, amikor egy utcán sétálva szembetalálja magát Erdély zászlajával. Persze, a kikelet itt van. Hogy Erdélynek eljön-e a maga autonóm tavasza, az egyelőre még a jövő titka.   Egy másik szürreális csendélet a kikeleti verőfényben. A sétálónak eszébe villan a híres kép: egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon. Talán nem is olyan szürreális ez, ebben a megvilágításban.   Amint az várható, kicsit odébb a román identitás markáns (bár kicsit kifakult) szimbóluma is megjelenik. Így megy ez Erdélyben, még ha itt a kutya történetesen harap is. Annak viszont örültünk, hogy Harasztos egét nem borítja el az erdélyi falvakban a nagy egyesülés 100 éves évfordulója alkalmából szétszórt óriástrikolórok egyike.   Mintegy tavaszi végszóként, Harasztos egy másik gyönyörű korai virággal búcsúzott tőlünk. Nem merünk megesküdni arra, hogy mezei vagy éppen fekete kökörcsin integetett, a másik szorgos hely gazda, a méh pedig nem volt hajlandó elárulni a titkot. Annyit azonban megüzent a világnak (állítólag a cinkétől tanulta a dalt): nyitnikék, nyitnikék!