Málló kőoltárok és adventi csönd az Isten háta mögött (FOTÓK)

Az ember már csak ilyen: meg nem állna az ismert világ széléig. Hiszen csak utazni kell, már ha van rá pénz, paripa, mert ejsze, fegyver nem kell hozzá az egyszerű halandónak. Igen ám, de mi történik, ha történetesen világjárvány állja el az utat? És még moziba, színházba, vendéglőbe, kocsmába sem igazán mehetünk? Ilyenkor nem árt elgondolkodni azon, hol is van az a bizonyos ismert világ széle. Van, akinek messzebb, aztán akad olyan is, akinek közelebb. Mint például nekem, kolozsvári polgárnak. Korábban (most már őszintén megvallom, némi gőg volt az oka), ha tehettem, a lehető legmesszebb akartam menni onnan, ahol élek. Mert ott az új, a más, a szebb, a jobb. Nos, a világjárvány megtanított arra, hogy csak körül kell néznem a házam hazám táján. Erdélyről beszélek, persze.

Így találtam rá arra a helyre is, amelyet önök közül sokan biztos már régóta ismernek. Az a neve, hogy La Pleșe, és a beszámoló szerint Kolozs megyében rejtőzik. Magyar nevét nem találtam, a pleș szó viszont kopaszt, tart jelent, jelen esetben olyan helyet, ahol nemigen van növényzet. Első ránézésre a szilágysági Sárkányok kertjére emlékeztet. És csak 43 kilométerre van Kolozsvártól. No, hát akkor arrafelé fordítom a szekér rúdját: ezt megnézem magamnak!

Az idő éppen többnyire napos volt (bizarr egy télelő), amikor nekivágtam. Tulajdonképpen irtó könnyű az Isten háta mögé kerülni: az ember elindul Zilah felé, türelmesen végigaraszol a Bácsi úton jó ideje megszokott forgalmi dugón, aztán ereszd, egészen az egeresi elágazásig, szépen letér, elhúz Magyarvista mellett, aztán Egeresen (a faluban, nem a gyártelepnek nevezett romhalmaznál) jobbra kanyarodik, felmászik a dombra, aztán lecsorog és máris ott van Ferencbányán, ahol csinos tábla jelzi, hogy balra tessék, ha Dankra akar menni. Végig aszfaltozott, jól járható az út, tehát ezzel gond nincs. A kis nyereg környékén, a falu előtt leparkoltam és irány a rejtőzködő kőtemplom. Mert igazából templom ez a hely. Akkora csönd van, mint az égben áhítat idején. Egy-egy kutya ugatása felszalad a lejtőn, de más nemigen zavarja az ide térő nyugalmát. Az egyik oldalon az erdő álldogál, mint kis helyen sok jó hívő, akik többek közt azon töprengenek, vajon mikor érkezik el az ő idejük, értsd, mikor omlik még egyet az erózió rágta domboldal, mikor dőlnek reccsenő sóhajjal a völgybe le. A másik oldalon pedig a homokkő oltárok, pulpitusok, szószékek tömkelege, a domboldal egész hosszában. És igen, ezen a helyen valóban mindenki lehet pap, akármilyen kicsi, mégpedig saját lelkének jó pásztora. Leírni nemigen lehet az érzést: oda kell menni, télen, nyáron, hóban, hőben, és akkor kiderül.

Az ember kikecmereg a fák közül, odajárul az oltár elé, magába mélyed, aztán, ha játszi-áhítatos kedve úgy hozza, felmegy valamelyik szószékre és hirdeti az igét, többnyire saját magának, esetleg egy-egy arra szálló fenyőrigónak (téli vendég), ölyvnek. Arra azért nem is zárójelben  figyelmeztetek bárkit, hogy nem korzó ez a hely: elkel a jó bakancs, esetleg egy hegymászó bot is, ha valaki kedveli a műfajt, a ruházatra érzékenyek pedig acélozzák meg a szívüket: agyagos, sáros világ ez, odahaza valószínűleg mosásba kerül a hacuka.

A bármikor megcsuszamodható dombtetőn álló fák tudják: jobb, ha megkapaszkodnak. Soha sehol ennyi bizarr, csodálatos alakzatot nem láttam egy talpalatnyinak nevezhető területen. Ez a fa lasszót készített, jobb híján saját magából. A nehezebb időkre.

Ennél szebb ajándékot nem is adhatott az Oltárdomb így karácsony környékén, ahogy ezt a kopasz, suvadó oldalt magamban elneveztem. A lombok leszálltak a földre, mint odavetett magra gyűlő verebek, csermelyként csordogál a kavics, a homok a völgynek, mállik, enyészik itt szinte minden, és akkor... ez a fenyő. Az egyetlen a meredély szélén. Valószínűleg nem éri meg a matuzsálemi kort. De talán nem is ez a szerepe: hanem az üzenet, amit életében hordoz.

A lassan elmúló év fakó leplei alatt az élet persze, él, mindenütt, ameddig a szem ellát, mert élni akar, ugye. Érdemes néha lelassulni, közel hajolni, hallgatni, ahogy a mohaoszlopok oldalán száncsengővé fagy egy-egy vízcsepp.

És mekkora volt a meglepetés, amikor még ezen a helyen is szembementem a, nos, nem éppen tatárlakai, de mindenképpen emberi nyelvemlékekkel. Erről, úgy látszik, évezredek óta nem tud leszokni az ember. Persze, a barlangrajzok már a világörökség részei. Lehet, hogy 1000 év múlva, a Szeretlek, Mari! is az lesz. Isten segedelmével.

De ha az ember szétnéz, más „nyelvemlékeket” is talál. Miről mesél egy az emberfej nagyságú fagömb? Nem értek a fák nyelvén, egy dendrológus professzor biztos percek alatt megmagyarázná, tudományosan. Számomra viszont inkább az élet örök, fájdalmas szépségéről szól.

Az egész domboldal (jó pár száz méter) tele van ilyen és ehhez hasonló... asztalokkal, oltárokkal, miniszfinxekkel, ki-ki nevezze kedve szerint. Az ember fogja magát, és (ha nincs túl hideg) szépen leül valahová, lenéz a völgybe és máris beköltözik a lelkébe az adventi várakozás, vagy egyszerűen csak a béke.

Esetleg halkan elbeszélgethet a kő alól előbújó gyűrűs tuskógombákkal, amelyek dacolnak a hellyel (tuskónak a kő nem nagyon nevezhető), de a harapós időjárással is.

Vagy faggatni kezdheti ezt a kisnövésű szfinxet. Feltehetően a kerek világ minden nyelvén tud. Leginkább titokzatosan hallgatni, de ha az embernek van kellő türelme, akkor a kő dala is hallhatóvá válik.

A domboldali áhítat után lecsorogtam a völgybe. Dank utcái kihaltak voltak. Levitézlett vagy éppen felmagasztosult liberális, szociáldemokrata, AUR-os jelöltek választási plakátjait borzolta a szél. Magyar jelölt képét nem láttam. Talán azért, mert sok értelme nincs. Sose volt a falunak sok magyar lakója. Eredetileg görög-katolikus temploma az adatok szerint 1740-ben épült Nagysebesen, ahonnan 1862-ben szállították át Dankba, atán később ortodoxszá vedlett. Most épp felújítás alatt áll. Hogy mióta? A lánghajú pópa szerint régóta. Hogy meddig? Nem tudja. A templomkapu meg a fája kint hever a sárban, az utca másik oldalán. A pópa szerint jelenleg 35 lélek lakja a falut. Nem sok. De most ilyen elvándorlós időket élünk, mondja. Pedig laktak itt több százan is, teszem hozzá gondolatban, amikor még... ja, Trianon előtt, amikor beindult a szénbányászat a környéken. Volt itt még belga nagyvállalat is. Apropó, gyarmatosítás. Most csend van.

És enyészet. A templommal szemben álló ház leégett. Az épen maradt ablakkeret előtt ágaskodó, félig fagyott kecskerágó olyan így, mint egy csendélet. Biza, az élet csendben él tovább. Olyan szépen, hogy az már fáj.