Apám 1922-ben született Nagyváradon. Vagyis egy olyan helyen, amelyet úgy kivágtak Magyarországból, ahogy engem a szülész főorvos úr anyám hasából. Császármetszéssel. És ugyanazzal a mozdulattal oda is fércelték egy poszt-trianoni utódállamhoz.
Apámnak nem volt szüksége román igazolványra. Azt már nagyapám kijárta. Ő ugyanis még Nagyváradon született. Vagyis Magyarországon.
Húsz évvel se később viszont ismét fordult a sors kockája és apám az idegennek, elnyomónak és területtolvajnak kikiáltott Magyarország polgáraként vonult be az idegen, elnyomó és területtolvaj hadseregbe. De nem volt szerencséje. Az Úzvölgyében (micsoda véletlen) fülön csípte a felszabadító szovjet üdvhadsereg.
És elhajtották. Előbb gyalog, aztán teherautón, aztán vonaton. Egy elosztótáborba került. Ahol persze frissen, ropogósan fogadták a hírek, hogy innen biza nagyon, de nagyon messze lehet kerülni. És nem biztos, hogy menettérti lesz a jegy. Apám megírta nagyapámnak, mi történt.
Nagyapám kalapgyáros volt. Értett az üzlethez. Meg vívóbajnok. A küzdelemhez is értett. Még párbajozott is Nagyváradon. Vagyis Magyarországon. A családi legendárium szerint egy hölgy becsületén esett apró foltért. És győzött. Szóval gentleman volt. Ilyen tudással és tartással érthető, hogy szót tudott érteni a poszt-trianoni utódállam nagyváradi uraival. (A kommunistákkal már nem tudott szót érteni. Azok nem voltak gentlemanek.) Pedig szinte semmit sem tudott románul. Amikor például Bukarestbe ment a maga edzette vívócsapattal, valaki évődve megkérdezte tőle, mit is fog csinálni, hiszen az Románia, ott mindenki románul beszél. Ezt válaszolta: Egyszerű. Amikor haza akarok jönni, megnézem, mi van felírva a vonatra. És ahol azt látom, koboríre, ott felszállok. Koboríre ezt jelenti: leszállás. Szóval, beszélt a utódállami urakkal, aztán megírta apámnak, tartsa nyitva a szemét, mert az elosztótáborból még haza lehet kerülni. Csak résen kell lenni.
A maga részéről apám nem értett az üzlethez. Viszont jobb vívó volt, mint nagyapám. Jobban értett a küzdelemhez. Résen volt tehát. De ezt a csatát elvesztette. Nem segített se a jó szó, se a jó pénz. Ám akkor befutott egy nyerő tipp. A következőt kellett tenni: amikor megkérdezik tőle, hogy miféle, ne mondja azt, hogy magyar. Mondja azt, hogy román. És máris szállhat fel a vonatra. Ahol azt írja, koboríre. Apám elgondolkodott a dolgon.
Aztán eljött a pillanat. Megkérdezték apámtól, miféle. És lehet, hogy ült benne valaki, aki azt akarta mondani, hogy román. Mert édes az otthon, és nem olyan nehéz kimondani egy árva szócskát. De ezt a csatát megnyerte. Az a másik valaki, aki szintén ott ült benne. Nem mondta ki az árva szócskát. És következett a három és fél éves edzőtábor a dicsőséges Szovjetunióban. Ahol aztán küzdhetett, életre-halálra, például azért, hogy valamivel később én is megszülethessek, a poszt-trianoni utódállamban, persze. És még később megírhassam ezt a történetet. Ugyanott. Trianon 100 éves évfordulóján.
Hogy miért? Mert mindig ez jut eszembe, amikor azt látom, hogy ó, nem kell Trianonról írni. Ó, felejtsük már el a múltat. Ó, Trianon nem is számít. Talán nem is volt. Mert persze, lehet ilyeneket mondani. Csak ez pont olyan, mintha apám akkor, ott, az elosztótáborban kimondta volna azt az árva szócskát. Hogy román.