Gyerekkoromban azt hittem, hogy a szigeteken törpék laknak. Vagy gyerekek.

Talán ezért volt meglepő még így felnőttfejjel is, amikor nemrégiben egy 12 éve Tenerifén élő magyar, egy bizonyos Áron arról tájékoztatott, hogy a sziget eredeti őslakói, a guancsok bizony elég tagbaszakadt krapekok voltak 2,1–2,2 méter körüli magasságukkal, sőt egyes források szerint két és fél méteresre is megnőttek. Így aztán a középkori európai ember számára valóságos óriások voltak – ez persze nem akadályozta meg fejlett, keresztény alapokon nyugvó nyugati civilizációnkat abban, hogy módszeresen kiirtsa őket, a maradékukat pedig beolvassza egy újdonsült spanyol tartománynak a madriditól máig eltérő akcentusú spanyol népébe.

A Kanári-szigetek legnagyobbika, Tenerife mára kedvelt turistacélpont lett, és nemcsak a strandjai miatt. Évente ötmillióan keresik fel rekreációs céllal, a sziget remek klímája miatt ugyanis télen-nyáron látogatható, nem véletlen, hogy

az örök tavasz szigeteként is emlegetik.

A Tenerifét körülvevő Atlanti-óceán vize egész évben tartja a 22 fok körüli átlaghőmérsékletét, így a nyári meleget elviselhetővé teszi, télen pedig nem engedi, hogy túlságosan lehűljön a klíma: a bátrabbak akár januárban is bemerészkedhetnek a vízbe.

Első szállásunkat északon, a festői szépségű Mesa del Mar településen béreltük, ami igazán jó választásnak bizonyult: maga a lakás óceánra néző balkonnal várt minket, a hely pedig elég északi fekvésű ahhoz, hogy szeptember második felében már ne hemzsegjen a turistáktól. Az „elég északi fekvésű” alatt pedig azt értem, hogy konkrétan nehezen megközelíthető, hiszen a magas hegyek meredek sziklafalai itt szinte váratlanul zuhannak a mélybe, a településre és annak partjára pedig egy borzasztó keskeny, hajtűkanyarokkal teli szerpentin vezet csak le a hegyoldalon. Meg kell jegyezni, hogy nem ennek a szigetnek van a legjobb buszösszeköttetése, ha valaki busszal akarja bejárni, az elég hiányos menetrenddel fog itt találkozni, így okosabb, ha autót bérel az utazó. Persze ha gyakorlott sofőr, a fent említett szerpentin, és a környéken viszonylag gyakori társai ugyanis a sok kilométert a hátuk mögött tudó sofőröket is zavarba hozhatják olykor.

A helyiek kedvesek és türelmesek – ha tudunk spanyolul kommunikálni velük,

itt északon ugyanis roppant kevesen beszélik az angolt. Szerencsére a barátnőm tud spanyolul, így már első este segítséget tudtunk kérni egy helyi nénitől, aki valóságos őrangyalként bukkant fel a nejlonszatyraival, amikor a hosszú, kimerítő utazás után a GPS tévedése miatt egyszerűen nem találtuk a szállásunkat. A hölgy, aki különben ugyanabban a tömbházban lakott, ahova nekünk kellett volna eljutnunk, egészen az Airbnb-lakás ajtajáig kísért minket, hogy biztosan megtaláljuk, majd búcsúzóul még odaszúrt nekem, hogy most már azért én is tanuljak meg legalább egy keveset spanyolul, amíg itt vagyunk.

A lakást különben egy magyarországi pártól béreltük – általuk ismertük meg a fent már említett Áront is –, akik nyaralni jöttek először Tenerifére, beleszerettek a szigetbe, és vettek egy lakást. Most a téli hónapokat töltik Tenerifén, az év többi részében pedig Magyarországon dolgoznak. Rajtuk kívül egy harmadik magyarral, egy hotelrecepcióssal is összefutottunk véletlenül, mindhárman arról beszéltek, hogy

egyre többen költöznek ki Magyarországról a spanyol szigetre,

igaz, sokan a nyelvtudás hiánya miatt haza is térnek hamar. Jó itt élni – kérdem tőlük. Jobb, mint otthon – vonogatják a vállukat.

A tömbházunk Mesa del Már partján konkrétan be van szorítva az óceán és a hegyek közé. Hátsó falánál karnyújtásnyira már a sziklafal magasodik, előtte pedig ott zúg, morajlik az Atlanti-óceán. Másnap borús időre ébredünk, bevillan, hogy mégsem szeptemberben kellett volna érkezni, talán ilyenkor már itt is hűvös van.

De ez csak a látszat.

A parton egyáltalán nincs hideg, tíz óra után a nap is előbukkan a magas sziklák mögül, és elkezdi szorgalmasan elhessegetni a párafoltokat. A víz is csak addig hűvös, amíg az ember először belemerészkedik, amint elkezd úszni, máris kellemesnek, sőt tulajdonképpen ideálisnak tűnik a hőmérséklete. Különben sem kellene nagyon aggódni, ha ezen a helyen ezen a reggelen mégis hűvösebb lenne: házigazdánktól azt is megtudtuk, hogy

a két hegység által tarkított szigeten nem kevesebb, mint 22 mikroklíma van:

ha az embernek nem tetszik valahol, könnyen lehet, hogy harminc kilométeren belül talál olyan helyet, ahol számára kedvezőbb éppen az időjárás. Itt északon az Anaga-hegység bércei magasodnak, a sziget nyugati és középső részét pedig teljesen elfoglalja a Teno-hegység és a grandiózus, csaknem 4000 méteres Teide vulkán, amelynek hósapkás csúcsa tiszta időben a sziget szinte valamennyi pontjáról látszik. A Teide különben nemcsak Spanyolország, de az egész Atlanti-óceán legmagasabb pontja is, legutóbb 1909-ben tört ki. Eredetileg kétszer ekkora volt, ám egy korábbi kitörésnél felrobbant.

A partok színét is a Teide és a vulkanikus aktivitás határozza meg: a strandok itt természetes formájukban fekete kövesek vagy fekete homokosak, igaz,

egyes strandokra hajókkal hordtak át szaharai sárga homokot.

Ilyen a híres Las Teresitas strand északkeleten, ahova szintén kilátogattunk az egyik nap, hogy a kötelező látnivalókból is kipipáljunk legalább egyet.

A strandot gyakorlatilag teljesen körbevették hullámtörő sziklákkal, így itt valóban egy nagyon turistás, nagyon kényelmes úszóhelyet sikerült kialakítani.

Ezt már a második szállásunkon, a még északabbra lévő Punta del Hidalgo partjainál tudtuk utólag igazán értékelni, ott ugyanis az erősebb szél igen heves hullámzást hozott. A nyílt vízre itt csak a szörfösök és a gyakorlott helyi úszók merészkedtek ki. A többi fürödni vágyó a part mellett kialakított medencébe kényszerült, amelybe dagálykor jócskán becsaptak a kívülről érkező hullámok, így gyakorlatilag még a védett medence vize is túlságosan háborgó volt sokak számára.

A helyi cinikusok pedig már előre jól szórakoztak az Instagram-képeiket elkészíteni igyekvőkön: nem volt ritka látvány, hogy egy erősebb hullám az elemek erejével sodort be egy-egy kamerának pózoló hölgyet/urat a kőpárkányról a medencébe. Mi tagadás, tényleg szórakoztató volt.

Még egy dolog: a nap ott máshogy süt, mint nálunk.

A sziget gyakorlatilag a Szahara magasságában helyezkedik el, így ha kisüt a nap, az még szeptember végén is valósággal perzsel, az érzékenyebb bőrűeknek így ajánlott a naptej.

Punta del Hidalgoról közelítettük meg az Anaga-hegységet, amely a sziget egy teljesen másik arcát villantotta fel előttünk. A napsütötte partok és a végtelen hullámzás után egy jobbára borús, hűvös, felhőkben bolyongó, meredek, növényektől dúsan benőtt hegyen találtuk magunkat. Érdekes már maga a növényzet is, rengeteg őshonos faj van itt, olyanok is, amik kizárólag itt tenyésznek. Bár az eső viszonylag ritka, a felhők folyamatos átvonulása miatt rendkívül párás, nedves a környék, így az ágakat vastagon benőtte a moharéteg: szőrösen, prémesen állnak a fák.

Kijutni és visszajutni sem könnyű, mindkét irányba két busszal kell mennünk, de szerencsére találkozunk egy helyi fiatalemberrel, aki beszél angolul és szívesen segít a megállóhelyekkel. A vele való beszélgetésből tudjuk meg, hogy ingatlanárak szempontjából Tenerife sem drágább mint Kolozsvár, kábé feleannyiba kerül, mint Madrid, hogy a sziget északi részén tényleg nagyon kevesen beszélnek angolul, és hogy Tenerifén és a Kanári-szigeteken általában véve is vannak függetlenedési törekvések, sokaknak nem tetszik, hogy Madrid a távolból beleszól a dolgaikba.

Az Anaga-hegységnek különben tényleg van egyfajta egzotikus varázsa.

A már említett sajátos, buja növényzet, a borús, párás környezet folyamatosan arra sarkallja a kirándulót, hogy az ösvényen hátra-hátranézzen, nem lopakodnak-e a nyomában a fehérek által lemészárolt guancsok kísértetei. A sámándobok történelem előtti monoton ritmusát is ki lehet hallani az erdő csöndjéből, ha az ember eléggé hegyezi a fülét.

Punta del Hidalgo gasztronómiai centrum is lett a számomra,

egyrészt itt kóstoltam meg a spanyol gambas al ajillót, vagyis a fokhagymás garnélát, amely a rák összes egyéb ismert elkészítési módját zárójelbe teszi. A percek alatt összerottyantható étel nagyszerűsége éppen egyszerűségében rejlik: a fokhagymás-chilis olívaolaj szépen kihozza a garnéla rejtett értékeit, a rák elfogyasztása mellett pedig az ízletes szósz mártogatása is külön örömet szerez a törtpaszulyok és pörköltszaftok tunkoláshoz szokott magyar gyermekei számára.

Másrészt ezen a kis településen találtunk rá az egyik legautentikusabb étteremre, amivel valaha dolgunk volt.

A Casa Sánchez egy kis családi vállalkozás, ami fent sincs a Tripadvisor-szerű oldalakon, mert egyszerűen kívül esik a turistás részeken. Kártyával nem lehet fizetni, ezt már a belépéskor közlik velünk, étlap sincs, a tisztelettudó pincér, a szakácsnő fia egyszerűen felsorolja, hogy aznap miből lehet válogatni. Maga a hely is úgy néz ki egy kicsit, mint egy kommunista étterem a nyolcvanas évekből – pedig a spanyoloknál nem is volt kommunizmus. A helyi alkoholisták attól még ugyanolyan menetrendszerűen masíroznak be a pulthoz, mint a mi kommunizmusból itt ragadt anakronisztikus csehóinkba, a pincér pedig előre tudja mindenkiről, hogy mit iszik.

Kérünk egy „helyi dolgot” és nem csalódunk. Egy enyhén csípős, paprikás szószban összefőzött ételt kaptunk hallal, rákkal, kagylóval, zöldségekkel, mellé egyszerű főtt krumplit – szenzációs az egész.

Még rendelünk egy sült polipot is, az is remek, az árak pedig meglepően barátságosak az ilyen kis helyi vendéglőkben, főleg a felszolgált étel minőségét és mennyiségét tekintve.

A vendéglőből jövet a pár száz méterre lévő templom irányába vesszük az irányt: San Mateo Napok vannak, a teplom melletti téren felállított színpadon pedig már hangol egy környékbeli hagyományőrző dalárda. Rengeteg hangszerrel, főleg gitárokkal adnak elő többszólamú kanári szerzeményeket helyi népviseletben, a produkciót pedig egy hagyományőrző tánccsapat is gazdagítja, bár minden tagjuk elég idős már, a pörgősebb táncoknál kicsit aggódunk értük. De aranyosak, jól eltelik az este.

A legutolsó napot a sokkal turistásabb déli partvidéken, El Médanoban töltjük, a reptérhez közel, hogy másnap könnyen kijuthassunk. Itt már azért érződik az északi autenticitás hiánya, örültünk is, hogy nem erre a részre összpontosítottunk.

Rengeteg a turista ilyenkor is, a boltok, éttermek pedig a mindenkori turistaigények szerint vannak kialakítva,

már közel sem olyan barátságosak, mint északon. Árfekvésben sem. De egy napot azért itt is el lehet tölteni.

Ez is egy szelesebb rész, sok a szörfös, különösen a kitesurfing hódít, ami arról szól, hogy a szörfös egy ejtőernyőszerű dologgal és a széllel vontatja magát a vízen.

Sajnos az itteni „helyi étterem”, egy szintén ígéretes kis vállalkozás aznap épp nincs nyitva, úgyhogy be kell érnünk egy turistásabb hellyel, ami már ennek megfelelően nem is annyira emlékezetes, de már úgyis bőven van élmény, amit fel kell még dolgozni, el kell rakni a maga kis helyére a képzeletbeli polcon. Szerencsére másnap, a csaknem hatórás repülés alatt már el is lehet kezdeni ezt a folyamatot.

Igen, csak hat óra. Ez is sok, persze, különösen ha az ember hátánál hiperaktív gyerekek ülnek, de még mindig rövidebb ez is, mint Pestig a Coronával.

És bár még csak Bukarestből indított direkt járatot a WizzAir, aki teheti, feltétlenül látogassa meg a Kanári-szigetek legnagyobbikát, ami, akárcsak a többi sziget, egy kicsit egy külön ország is. Ráadásul egy gazdag, változatos ország még a kis méretei ellenére is, ahol gyakorlatilag bárki találhat magának kedvére való programot az év bármelyik szakában.