Pride, kisebbségek, másság… na de hogy kerül a palesztinbarát légy a levesbe?

Tavaly írtam, hogy sajnos nem tudtam részt venni a kolozsvári Pride-felvonuláson. Azt is megírtam, miért sajnos: kisebbségiként, akinek a jogait a többségi társadalom, no meg az egységes és oszthatatlan nemzetállam ma is korlátozza (persze, jóval finomabb módszerekkel, mint mondjuk a Ceaușescu-rendszer vagy akár a marosvásárhelyi fekete március idején), átérzem más kisebbségek jogfosztottságát.

Idén viszont kimentem Kolozsvár főterére és megnéztem, mi történik a Pride-on. Abba nem megyek bele, hogy hányan voltak a téren, csak légből kapott számmisztikai adatot kínálhatnék. A lényeg: sokan voltak, ami jó. Az is igaz, hogy az elsöprő többség, mondjuk így, húsz év körüli volt (kicsit furán is éreztem magam a középkorú bőrömben). Az egyik beszélő meg is jegyezte, hogy nincs elég férfi… biztos még nem tartanak ott, hogy vállalják a másságukat, tette hozzá. Nem tudom, mi igaz ebből, azt viszont – szintén saját kisebbségi létemből fakadóan –

át tudom érezni, mennyire nyomasztó tud lenni, ha az ember nem vállalhatja fel önmagát.

Van annak már 20 éve, hogy egy nyáron Szlovákiában jártam. Kassán történt, hogy a főtér környékén több magyar emberrel is beszélgettem. A harmadik-negyedik szóváltás után feltűnt, hogy mindenki suttogva beszélt. Rá is kérdeztem, mire a polgár a fülembe súgta, nem veszik jó néven a szlovákok, ha magyar szót hallanak. Na igen: az 1993-ban függetlenedett Szlovákia ugyancsak babacipőben járt akkoriban. Viszont úgy gondolom, hogy bármiféle emberjogi mozgalom esetében hasznos felmérni azt a valóságot, amelyben az adott mozgalom benne van. Nem tartom hasznosnak a világ más sarkaiban működő minták korlátlan és kritikátlan átvételét. Az egységes és oszthatatlan és elsöprő többségében ortodox Romániában a létező valósághoz kell idomítani a módszereket. Aki ezt nem látja be, kudarcot fog vallani. Bármilyen kisebbséghez tartozik.

Erre egyébként utalt is a kolozsvári Pride egyik felszólalója: sajnálatos módon ugyanazt kell mondania, mint eddig minden évben (ez a hatodik kolozsvári Pride, ha jól számolom). Igen, ez valóban sajnálatos.

A román állam nem mozdul.

Akkor sem, ha a legkülönbözőbb európai fórumok a körmére koppintanak. Pedig mibe kerülne neki, hogy megszavazzon egy törvényt a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményéről, kérdezheti joggal bárki Úgy tűnik, a román állam szerint sokba. (Magyarországon 2009 óta létezik a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye.) Ez a hozzáállás nem korrekt. Ha egyszer ebben az országban élnek melegpárok (márpedig élnek), akik közös háztartást vezetnek, anyagi javakat halmoznak fel, akkor az lenne a korrekt, ha az örökösödés intézménye (hogy csak egy példát mondjak a sok közül) rájuk is érvényes lenne. Ehhez pedig jogi keret szükséges. Pont. A melegházasság keményebb dió. Hadd mondjak érvelés helyett egy, a hazai valóság szülte analógiát: a magam részéről úgy gondolom, hogy egymillió romániai magyarnak joga lenne területi autonómiára. De a többség (meg a törvényhozók) úgy gondolja, nincs. És ahogy ezt a mioritikus valóságot nézem, nem is lesz. Ja, hogy közben elfogyunk? Beolvadunk? Elvándorolunk? Patetikusabban: kihalunk? Ez egy nagyon is elképzelhető forgatókönyv. Viszont abban a valóságban, amelyben élünk, ez van. Pont.

A Pride-ra visszatérve: messzemenően egyetértek azzal, hogy fel kell hívni a figyelmet a meleg (és egyéb, hadd ne soroljam, hosszú lenne) kisebbségek létére, a fennálló jog-talanságokra. A rendezvényen két férfi is felszólalt. Akikről kiderült, hogy korábban nők voltak.

A transzneműek problematikája, ha lehet, még kényesebb kérdés, lángol róla a vita szerte a világon.

A két férfi arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen nem is léteznek, legalábbis hivatalosan. Ugyanis nem változtathatják meg a nevüket a hivatalos okmányaikban. Egyetértek velük, azonban picit finomítanék: az igaz, hogy Romániában a transzneműek státusát rendező törvény sincs, viszont eseti szinten vannak megoldások (lásd például itt, itt, itt meg itt). Megint csak azt tudom mondani: nem lehet valahonnan (bárhonnan) kölcsönvett és beejtőernyőzött szabályokat alkalmazni egy olyan társadalomban, amelynek más, ha tetszik, saját valósága van. Az univerzális igazságokat, jogokat követelő álláspont érzésem szerint nem hogy eredményt nem szül, de tovább fokozza az amúgy is meglévő feszültségeket.

Most akár be is fejezhetném azzal, hogy összességében pozitív Pride zajlott Kolozsváron 2024-ben. De:

a rendezvény leghangosabb csoportja egy palesztin zászlókat, palesztinpárti táblákat lengető, rázó kis gyülekezet volt.

Felteszem, ugyanaz a csapat szervezte a gyülekezést, amely (nehezen tagadható, hogy átvett minták alapján) a kolozsvári „egyetemfoglalást” és palesztinpárti petíciót intézte. Az akciókat kezdeményező csapat kemény magjának egyes tagjait személyesen ismerem, történetesen irodalmárok. Volt is velük egy meccsem. Közösen szervezzük a kolozsvári Nepotu lui Thoreau kortárs román irodalmi kört. Azért vagyok benne a szervező csapatban immár 15 éve, mert fontosnak tartom a párbeszédet, a párhuzamos közösségek közti kölcsönös megértés előmozdítását, nyilván a hazai valóság kontextusában. Nos, az illetők arra kértek, közöljünk egy állásfoglalást palesztin-ügyben. Nem mentem bele. Nem is fogok. Azt mondtam, az elképzelhető, hogy állást foglalunk az ártatlan palesztin ÉS zsidó áldozatok kapcsán. Ez viszont nem tetszett nekik. Kár.

És akkor: azon töprengtem a kora délutáni rekkenő melegben, hogy kerülhetett bele a palesztinbarát légy (a váratlanul fellángoló palesztinbarát jelenségről Sólyom István kolléga írt, igen precízen) a Pride levesébe? Mert, ugye, egyfajta logika mentén: nem elég, hogy a hazai társadalom alaposan megosztott, ami a melegjogokat illeti, most akkor tetézzük egy, ha tetszik, még megosztóbb üzenettel… van ennek értelme így? Szerintem nincs. Viszont van az a másik logika, mely szerint a korlátlan szeretet és elfogadás azt eredményezi, hogy

bárki beléphet a körbe, aki valamiféle olyan sérelem szószólója (horribile dictu, akkor is, ha az a sérelem nem a sajátja), amellyel az adott körbe tartozók egyetértenek.

Nos, ezt a logikát, pontosabban a logika eredményezte kényszerpályát láttam működni az idei Pride-on. Amely elméletben remekül konstruálható, ám, ha tetszik, újabb kalapácsot vet be, ami a hazai valóságot püföli teljes erővel. Amire, gyanítom, a hazai valóság rosszul fog reagálni. Ennek így nincs értelme, kedves Pride! Amit ajánlani tudok: kevesebb hurrá-aktivizmus, több empátia! Ugyanis, ha empátiát várunk másoktól, nekünk is empátiával kell viszonyulnunk másokhoz. Ehhez pedig lényegében egy dolog kell a kitartás mellett: bölcsesség.