Csak idő kérdése volt, hogy az angolszász egyetemeket jó két évtizede túszul ejtő identitáspolitika, a posztkoloniális diskurzus és a divatos radikális baloldali ideológiák mikor ütik fel a fejüket nyilvánosan is a romániai felsőoktatási intézményekben. Azért fontos kiemelni, hogy nyilvánosan, mivel az intézmények falai között, főként a bölcsészet- és társadalomtudományi karokon egy ideje már jelen van ez az eszmeegyveleg és a hozzá köthető terminológia.  

Senkit sem ért váratlanul tehát, hogy a Bukaresti Egyetem, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem és a kolozsvári Műszaki Egyetem hallgatói csatlakoztak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában zajló egyetemfoglaló akciókhoz, amelyek célja, hogy az intézmények szakítsák meg kapcsolataikat Izraellel és/vagy azokkal a vállalatokkal, amelyek szoros kapcsolatokat ápolnak Izraellel.  

Mint ahogy az sem volt meglepő, hogy néhány héttel az egyetemi hallgatók fellépése után már a BBTE oktatóinak egy csoportja nyílt levélben szólította fel az akadémiai közösséget arra, hogy támogassák a diákok követeléseit és csatlakozzanak a tiltakozó megmozduláshoz. A nyílt levelet magyar egyetemi oktatók is aláírták, a levél és az aláírók listája itt olvasható.  

A diákok bátorságról és becsületességről tettek tanúbizonyságot, amikor a gázai háború okozta válsággal és az általa okozott többszörös megosztottsággal foglalkoztak – írják az oktatók, akik hangsúlyozzák, hogy a hallgatókkal együtt elítélik a terrorista Hamász által 2023. október 7-én elkövetett „szörnyű bűnöket”. Egy mondatban megemlékeznek arról, hogy nyolcvan éve történt a kolozsvári zsidók deportálása, valamint megjegyzik, hogy a zsidóüldözést kiváltó antiszemitizmus számos országban, így Romániában is jelen van, ezért fontos megtenni mindent azért, hogy mindez ne ismétlődhessen meg.  

Letudván ezzel a pártatlanság szerintük kötelező kritériumát, bekezdéseken keresztül tankönyvi példáját adják annak az identitáspolitikába oltott Izrael-ellenességnek, amelyet a pedigréjükre érzékeny zsidóállam-kritikusok anticionizmusnak hívnak, holott nem egyéb, mint progresszív baloldali antiszemitizmus.  

A szövegben az összes Izrael-ellenes baloldali toposz megtalálható.

Kezdve a gázai megszállással, az izraeli hadsereg bűneivel, az ártatlan civilek folyamatos bombázásán és a palesztin közösségek folyamatos terrorján át a gyarmati politikai és etnikai szegregáció emlegetéséig. Hangsúlyozzák: aktív intézményi támogatást kell nyújtani a palesztin diákoknak és tanároknak, akiknek a tudományos munkája már nem lehetséges, valamint az egyetemeken diszkriminációmentes keretet kell biztosítani az iszlámellenességre való hivatkozással.  

Az unalomig ismert retorikai alakzatokra, a szóhasználatra simán legyinthetnénk, ha valamelyik nyugati egyetem hallgatóinak vagy oktatóinak sokadik hasonló szellemben megfogalmazott felhívását olvasnánk, de ez a szöveg romániai viszonylatban mégiscsak premiernek számít.  

Nemcsak azért, mert a szerzők és az aláírók hivatalosan is közösséget vállalnak egy olyan mozgalommal, amelyik rendre kettős mércét alkalmazva, kiváltságos elnyomó és szerencsétlen elnyomott, gyarmatosító és gyarmatosított szembenállás mentén leegyszerűsítve értelmezi a palesztin-izraeli konfliktust, hanem azért is, mert minden jó szándék és moralizálás ellenére a holokauszt óta legtöbb zsidógyilkosságot elkövető Hamász politikai agendáját népszerűsítik immár nemcsak az egyetemeken, hanem a széles romániai közvéleményben is.  

Az identitáspolitika szerint a világban való eligazodáshoz fel kell osztani a világot bizonyos csoportidentitásokra, különösen faji és szexuális identitásokra, majd arányosítva a csoportokkal szembeni különböző elnyomások mértékét, eltérően kell kezelni őket az identitáscsoportjuktól függően és attól, hogy mennyi elnyomást szenvedtek el a történelem folyamán.

A másik központi tétel, hogy minden elnyomás összefügg, így például az LMBTQ+ kisebbségek jogai is azonosak a palesztinok jogaival. A szexuális kisebbségek politikai aktivizmusban jeleskedő csoportjai határozottan kiállnak a palesztin államiság mellett, tudomást sem véve arról, hogy Izraellel szemben Gázában és Ciszjordániában finoman szólva is magasról tesznek az LMBTQ közösségek jogaira.  

Az identitáspolitikát mintha csak az arab–zsidó vagy palesztin–izraeli konfliktusra szabták volna.

Minden ismérve adott a képletnek: az állandók, vagyis a gonosz Izrael és az ártatlan palesztinok, a szembenállás leírására használt szimbólumok, ez esetben a szlogenek (Free Palestine, From the River to the Sea), a palesztin kendő, és az ismeretlenek, a változók, amik ebben a narratívában alig vagy egyáltalán nem jelennek meg, mivel az identitáspolitika zéró összegű játék. Ahhoz, hogy egy csoport minden tekintetben jó legyen, azért makulátlanul ki lehessen állni, a vele a versengő csoportnak egyöntetűen rossznak kell lennie.  

Hiába tartalmaz sok antiszemita elemet a progresszív baloldal Izrael-kritikája, az identitáspolitika elhomályosítja a fanatizmust, és a baloldalnak ürügyet ad arra, hogy figyelmen kívül hagyja a Hamász zsidók elleni, minden képzelet felülmúló terrorizmusát és antiszemitizmusát. Azokat, akik minimálisan is, de árnyalni szeretnék a kérdést, kíméletlenül bedarálja a jakobinus tempó, és búcsút mondhatnak karriernek, presztízsnek, társadalmi státusznak.  

Íme néhány tény, amit előszeretettel hagynak figyelmen kívül világszerte az Izrael-ellenes progresszív baloldali mozgalmak:  

• Izrael függetlenségének kikiáltása és a hatnapos háború között eltelt két évtized alatt Gáza egyiptomi megszállás alatt volt, míg Ciszjordániát Jordánia tartotta megszállva. Ebben az időszakban senki sem követelt palesztin önrendelkezést.  
• Palesztin állam ma is létezik, Jordániának hívják. 
• A zsidók jelenléte a Palesztinának nevezett földrajzi-területi egységben több ezer évre nyúlik vissza.  
• Izrael 1948-as megalakulásáig a „palesztinok” megnevezéssel a Palesztinában élő zsidókat illették, nem a palesztinai arabokat, akiket csak a hatvanas évektől kezdve neveztek palesztinoknak a szovjet ideológusok, akik miután nem leltek USA-ellenes szövetségesre a zsidók személyében, a palesztinai arabok identitásának a megteremtésében vélték megtalálni az új politikai fegyvert. Így vált a hidegháborús szembenállás jegyében Izrael a nyugati imperializmus és a burzsoá nacionalizmus közel-keleti helyőrségévé.  
• A palesztinok eddig öt alkalommal utasították vissza az önálló palesztin állam megteremtését. A „területet békéért” elv tehát mindig a palesztin ellenálláson bukott meg. 
• Izrael 2005-ben kivonult Gázából, hátrahagyva a polgári, mezőgazdasági infrastruktúrát, amelyet aztán a palesztinok szétvertek, és az övezet vezetésére az antiszemita Hamászt választották meg. A terrorszervezet fegyveresei a háztetőkről dobálták le a választásokon második helyet elérő Palesztin Hatóság képviselőit.  
• A palesztinok az egyetlen népcsoport, ahol a gyermekek is öröklik a menekültstátuszt, így a menekültek száma sokszorozódik.  
• 1948-ban nemcsak 700 ezer palesztinai arabot utasítottak ki az újonnan létrejött Izraelből, hanem ugyanennyi zsidó vált hontalanná az észak-afrikai és a közel-keleti államokban. Az arab országok zsidó lakossága 99,83 százalékkal csökkent 1948 óta. Izraelben viszont az arab lakosság száma mintegy 1300 százalékkal nőtt. A zsidó állam az 1948 utáni években maga is egy hatalmas menekülttábor volt, de rövid időn belül átfogó válságtervet ültettek gyakorlatba és tíz év múlva az állam-, gazdaság és társadalomfejlesztés területén jelentős eredményeket tudtak felmutatni. Izrael mára a Közel-Kelet egyetlen demokráciája. A hasonló alapállásól induló palesztin arab közösségnek ez hetven év után sem sikerült, holott szinte korlátlan anyagi támogatásban részesülnek a nyugati országok részéről.  
• A palesztin és a környező arab országok politikai vezetésének soha nem állt szándékában megoldani a palesztin menekültkérdést, mivel azt mindegyik a maga érdekeinek megfelelően használja fel. Jordániában 2 millió, Libanonban mintegy 430 ezer, Szíriában 477 ezer, Ciszjordániában 788 ezer, a Gázai övezetben 1,1 millió, míg Izraelben negyedmillió palesztin menekülttel számolnak, miközben a saját szerencsétlen menekültjeiken élősködő gázai és ciszjordániai korrupt palesztin politikai vezetők fényűző életet élnek.  
• A közel-keleti realitások most is a törzsiségen alapulnak, így az idegen törzseknek számító palesztin arabokat sehol sem látják szívesen, nincs számukra hely.  

Fekete-fehér, igen-nem 

A sort még hosszasan folytatni lehetne, de ez a néhány aspektus is bőven elegendő lenne ahhoz, hogy közelebb vigye a jelenséget valóban érteni és értelmezni kívánó szemlélőt a helyi viszonyok valóságához. Az identitáspolitika fekete-fehérre egyszerűsíti a világot, és ebbe a narratívába sehogy sem illeszkednek a zsidók, akiket történelmileg ugyan évezredeken át elnyomtak, de most mégis sikeresek politikai, gazdasági, katonai téren egyaránt.  

A siker már önmagában hatalmi túlsúlyt eredményez az identitáspolitikai szemüvegen keresztül, és ehhez jön a gyarmatosítás, a kolonializmus vádja, ami szintén nem állja meg a helyét. A cionista mozgalom esetében nem beszélhetünk anyaországról, szemben a valódi gyarmati hatalmakkal. Az 1948 előtti Palesztinában élő arab és zsidó közösségek oszmán, azaz idegen uralom alatt éltek. A zsidók pénzzel vásárolták meg a palesztinai földeket, és a cionista szellemnek megfelelően a fizikai munkákat is saját maguk végezték. Az 1967-es arab-izraeli háború után szerzett területek kapcsán is sokan említenek gyarmatosítást, de azt elfelejtik hozzátenni, hogy Izrael, mint minden esetben, akkor is védekező háborút vívott, és amint már szó volt róla, mindig nyitott volt a tárgyalásos rendezésre, szemben a palesztin féllel.  

Az egész posztkolonialista érvelésben az a legcsodálatosabb, hogy ugyanazok érvelnek a palesztinoknak a folyótól a tengerig való jogával, akik magától értetődő módon támogatják a közel-keleti menekülteknek az Egyesült Államokba, illetve Európába való befogadását, miközben a zsidó telepesek helyváltoztatási, költözési jogát akkor sem ismerik el, ha azok telket vásárolnak palesztin területen. A fehér kolonializmus rossz, minden más kolonializmus jó, mondhatnánk cinikusan, de a fehér kolonializmus vádja sem állja meg a helyét, hisz az izraeli zsidó társadalom második és harmadik legnépesebb csoportja a fehérbőrűséggel nem gyanúsítható szefárdok és mizrahi zsidók, akiken kívül százezernél is több etióp zsidó is él Izraelben.  

A zsidó-palesztin konfliktus kapcsán még egy dologról feltétlenül beszélni kell. Arról, hogy

miért hallgat szemérmesen a palesztinpárti közvélemény a palesztin társadalom és a palesztin vezetők felelősségéről?

Nyilván, mert ez az szempont is bonyolítaná a fekete-fehér összképet, így jobb nem foglalkozni a palesztin tankönyvekből áradó antiszemita erőszakra uszító tartalmakkal, az öngyilkos merénylők hozzátartozóinak járó mártírjárandóságaival, a sikeres terrorista akciók utáni cukorkaosztogatással. Vagy azzal, hogy miért magas a palesztinok körében a Hamász gyilkos akcióinak támogatása, hogy miért nem látjuk palesztinok százezreit tüntetni Gázában és Ciszjordániában a saját korrupt, zsarnoki, barbár és gyilkos vezetésük ellen?  

Miként nevezhető felelős politikai elitnek az a csoportosulás, amelyik a nemzetközi közösségtől, valamint Katartól és Irántól kapott dollármilliárdokat nem infrastruktúrafejlesztésre, jóléti projektekre, egészségügyi és oktatási beruházásokra szánja, hanem olyan terroristatevékenységeket finanszíroz belőlük, mint a csoportos nemi erőszak, a hullagyalázás, gyermekek felkoncolása és elégetése a szüleik szeme láttára és egyéb hasonló cselekedetek. 

Rátermett politikai vezető-e az, aki terrorista alagutakra, fegyverekre, a terrorizmus gyermekek körében való népszerűsítésére költi a rábízott összegeket, és amikor a saját felelőtlen döntései következtében háborús szükségállapot áll elő, izraeli felszólításra a lakosság menekülőre fogná, hogy az életét mentse, lezárja az útvonalakat.  

Egy mélyen indoktrinált társadalmon nem kérhetők számon a demokratikus reflexek, megfelelő oktatási rendszer és szabad politikai választások híján pedig semmi esély arra, hogy a lakosság ráeszméljen, nem a zsidók az ellenség, hanem a saját politikai vezetésük, amely a jól megfontolt gazdasági érdeke és a politikai túlélése reményében foglyul ejtette a saját népét.

Mi ez, ha nem árulás, amit a nyugati közvélemény erre fogékony része önként, tapsolva és kritikátlanul támogat.  

A palesztin ügy menti nyilvános moralizálást számos globális ismertségű influenszer, színész és közéleti személyiség, valamint multinacionális cég is felkarolta jó ideje, mivel nulla befektetéssel növelhették népszerűségüket és a követőik számát a közösségi médiában, ahol kevés dolog vonzza jobban a felhasználókat, mint annak az illúziója, hogy a sztárokhoz és a világmárkákhoz hasonlóan ők is annak a közösségnek a tagjai lehetnek, amelyik a történelem jó oldalát választva az elnyomottak oldalára állt.  

Az október 7-i tömeges zsidómészárlás egy időre ugyan megakasztotta a jól működő narratívacsavaró gépet, de az izraeli katonai válasz hatványozott erővel lendítette mozgásba a berendezést, és mára ismét a palesztin áldozatok képeivel van tele a világsajtó. A megvezetett tömegek pedig valósággal ujjonganak azokért, akik Kalasnyikovval erőszakoltak meg félig szénné égetett zsidó nőket, és élőben közvetítették a közösségi médiában a nyugdíjas zsidó asszony meggyilkolását. Igaz, a Hamász brutális mészárlásának felvételeit nem hozta le a legtöbb hírcsatorna, viszont akit érdekelt, megtalálhatta az X-en, a Telegramon, egyes honlapokon, vagy pedig megnézhette az izraeli kormány felvételeit a mészárlásról. 

Minden logikai bukfenc és ordító csúsztatás ellenére a palesztin narratíva és PR letarolja a világot, míg a bonyolult izraeli szempont bemutatására tett próbálkozások az 1948-as ősbűnben való fogantatás óta eleve hátrányos versenyhelyzetből indulnak. Amíg a közvélemény számára még az elfek és a mandaloriak is valóságosabbnak tűnnek, mint a zsidók, addig nagyon nehéz felvenni a versenyt a faékegyszerűségű palesztin narratívával.  

Izraelt szabad és lehet kritizálni. Az izraeli zsidók is folyamatosan kritizálják a mindenkori kormányuk politikáját, egy demokráciában ehhez minden állampolgárnak joga van. Addig amíg a bírálók törekednek arra, hogy egyenlő mércével, történelmi és regionális kontextusban értelmezzék az Izraellel kapcsolatos jelenségeket, elismerik a zsidó állam létjogosultságát az adott területen, nem vonják kétségbe az önvédelemhez való jogát, valamint a politikai magatartását értékelik, nem pedig az identitását kérdőjelezik meg, addig senki sem vádolhatja őket jobboldali, baloldali vagy iszlamista antiszemitizmussal. Összefoglalva:

nem tekinthető antiszemitának az olyan kritika Izraellel szemben, amely hasonlít a bármely más országot érintő alapos, körültekintő kritikákhoz. 

Az amerikai egyetemfoglaló akciók résztvevői körében általánosak az antiszemita rigmusok, az október 7-i mészárlásokat éltető felszólalások, a globális intifádára való felhívások és a zsidó diákok elleni atrocitások. A Rágalmazás-ellenes Liga (Anti-Defamation League) felmérése szerint az amerikai egyetemeken a zsidó hallgatók 73 százaléka részese volt valamilyen antiszemita incidensnek az idei tanévben.  

Az antiszemita akciók hallgatólagos vagy nyílt támogatásába több patinás egyetem felsővezetése is belebukott. Így a Harvard Egyetem és a Pennsylvaniai Egyetem elnöke is kénytelen volt lemondani. Utóbbi azután mondott le, hogy a Kongresszus oktatási bizottságának meghallgatásán „kontextusfüggőnek” nevezte a zsidók kiirtására buzdító hallgatók szankcionálását. A történtek miatt a Harvard búcsút inthetett a magántámogatásai egynegyedének is, ami még egy ilyen jelentős intézmény esetében is óriási anyagi veszteséget jelent. Az Izrael-ellenes tüntetések már mintegy száz egyetemre terjedtek ki, több helyszínen rendőri beavatkozásra volt szükség az campusok területein sátortábort kialakító, sok esetben erőszakos tömegek feloszlatására.  

Az amerikai palesztinpárti tüntetések jó ideje messze kerültek a palesztin civilek melletti szolidaritás kinyilvánításától és a háború békés ellenzésétől, hisz az Izraelt népirtással vádoló, a szabad, a folyótól a tengerig terjedő Palesztinát kívánó, valamint a Hamász  brutális gyilkosságait relativizáló szlogenek jóval túlmutatnak a morális, a humanitárius, az emberijogi követeléseken és állásfoglalásokon. Különösen, hogy a Hamász barbár kegyetlenségeiről, a szexuális agresszió áldozataivá váló nőkről, és a Gázában fogva tartott zsidókról alig esik szó.  

A kolozsvári és bukaresti egyetemeken zajló tiltakozó akciók résztvevői, azok támogatói egyelőre tartózkodnak az amerikai társaik vehemenciájától, azonban nyugtalanító, hogy a kommunikációjukban már minden eleme megtalálható annak az identitáspolitikai, emberi jogi diskurzusnak, amelyik a palesztin szabadságjogokat és az izraeli-palesztin viszonyt az elnyomó-elnyomottak szembenállásra élezi ki. A nyílt levél akkor lett volna hiteles, bátor és tökös, ha a megfogalmazók nyíltan leírták volna:

a probléma megoldását szerintük Izrael állam megszűnése jelentené.

E nélkül azonban kaptunk egy cirkalmas, körülményes és közhelyes általánosságokat megfogalmazó passzív-agresszív sunnyogást, amiben biztosítékként auschwitzoztak is egy sort.

Megvannak az okai tehát annak, hogy a globális közvélemény jó része miért függött rá a pallywoodi mozira. Az viszont továbbra sem fér a fejembe, hogy a társadalomtudományokat hallgatók és oktatók, akik elméletileg az emberi társadalom különböző aspektusaival foglalkoznak, a társadalmi folyamatokat, struktúrákat és viselkedést kutatják, elemzik annak érdekében, hogy megértsék és magyarázzák az emberi társadalmat, miért nem képesek a színfalak mögé nézni és átlátni az összefüggéseket, és miért éri meg nekik egy terrorszervezet szekerét tolva, propagandáját népszerűsítve magukra ölteni az értelmiségi hülye (IYI) álarcát. Az egyetemeken is ezt a leegyszerűsítő világnézetet tanítják a közel-keleti helyzet és történelem bonyolult összefüggései helyett? Tényleg olyan nehéz megérteni, hogy aki a folyótól tengerig tartó, szabad Palesztinát akar, az Izraelt nem akarja?  

A romániai társadalomnak mára egy kis szeletéről mondható el, hogy szimpatizál az összeesküvés-elméleteteken és a vallási alapokon nyugvó klasszikus értelemben vett antiszemitizmussal, ami örvendetes, és semmi szükségünk arra, hogy az éppen magunk mögött hagyott mezei antiszemitizmus helyét betöltsék a közel-keleti helyzetről szóló viták kontextusában előforduló, nyugatról importált neoantiszemita megnyilvánulások. Még akkor sem, ha azokat az őszinte jószándék és az együttérzés vezérli.