Szóval, lényegében jól elvagyunk. Ha van egészség, meló, nyáron Tenerife, horvát tengerpart, esetleg Velence, mi kell még? Kicsit idegesíti az embert, úgy négyévenként, hogy jönnek a választások. Mert ki a fene akar szavazni? Ezekre? Persze, emögött ott van az a másik idegesítő érzés is: hogy a választás egy jog. Már ha az ember választópolgár. A demokrácia (avagy népuralom) egyik alapvető mozzanata az a pillanat, amikor a választópolgár belép a szavazófülke diszkréten elfüggönyözött magányába, kiteregeti a szavazólapokat, megkeresi a megfelelő hely(ek)et, és pecsétel.

A helyiség maga egy közbudira emlékeztet: az ember bemegy, elvégzi a dolgát és továbbáll.

Eszembe jut egy esszé, amelyben arról értekezik a szerző, hogy az emberek tulajdonképpen mindenféle felelősség nélkül végzik kis- és nagydolgukat a vécén. Eszükbe se jut, mi történik a kis- és nagydologgal, miután lehúzzák a vizet. (Itt azt is el kell képzelni, hogy a mioritikus hazában olyan 15 millió ember kis- és nagydolgozik felhőtlenül és felelőtlenül a vécén, ebből kábé 800 000 magyar.) És akkor analogikusan azon is eltöprenghetünk: vajon hány választópolgár pecsétel majd felhőtlenül és felelőtlenül az idei szavazómaratonon? Nyilván nem azokra gondolok, akik karikatúrákkal díszítik a szavazólapokat. Hanem azokra, akik… nos, akik csak úgy odaütik valahova a pecsétet, hogy letudják a kis- vagy nagydolgot (azaz éljenek a jogukkal), aztán mehessenek lángosozni, sörözni, miccsezni, még ha addig megint drágul is egyet-kettőt a drága jó betevő.

Hogy miért van ez? Távol álljon tőlem, hogy a választópolgárt (köztük saját magam) szidjam. Inkább arról van szó, hogy

az egész világ, amelyben erdélyi magyar választópolgárokként rohangálunk fel-alá, a maga bonyolultságában voltaképp leegyszerűsödött.

Olvastam a minap egy elemzést (a Nature nevezetű, többnyire komplex írásokat közlő tudományos magazinban), amely arról szólt, hogyan változtak a könnyűzenei szövegek az elmúlt évtizedekben. Érdekfeszítő dolgokról írnak a szerzők minden értelemben, egy részletkérdés láttán viszont felkaptam a fejem. Arról van szó, hogy a könnyűzenei nóták szövegei leegyszerűsödtek. És nem csak a szóhasználat tekintetében (értsd, csökkent a szövegek szóbősége), hanem a szerkezetüket tekintve is (értsd, sokkal gyakoribb az ismétlés a szövegekben). Ez a kutatási eredmény azért ütött százas szeget a fejembe, mert azt veszem észre, hogy a politikai kommunikáció úgy viselkedik egy ideje, mint a könnyűzenei szövegek. Leegyszerűsödött. Olyan másfél-két évtizeddel ezelőtt még komoly szociális, gazdasági, oktatási, kulturális programokat olvasgathatott a választópolgár, mielőtt besétált volna a szavazófülkébe. A politikai pártok boszorkánykonyháiban ott üldögéltek az okos pártosok és azon gondolkodtak, hogyan lehet koherens, világosan és sokak által érthető, na és legalább jórészben teljesíthető programot dugni a választópolgárok orra elé, a blikkfangos szlogen mellett, persze. Nyilván most is készülnek ilyen programok. De szemmel láthatólag nem ezen van a hangsúly a kommunikáció során (tisztelet a kivételnek). Hanem azon, hogy

a másik hülye, gonosz, esetleg maga a Gonosz –

és innen kicsit több szóval folytatom, mint maguk a politikai kommunikátorok –, aki azzal a céllal hőzöng itt fel-alá, hogy mindent és mindenkit „elpusztítson”. Például úgy, hogy porrá zúzza az amúgy is elég rozoga lábakon álló közoktatást, elűzi az orvosokat az országból, drágítja a lángost, sört és miccset, sőt, adott esetben a levegőt is ellopja az ember orra elől. A másik oldalon pedig értelemszerűen ott van az okos, a jó, esetleg maga a Jó. Tehát, ha egy könnyűzenei szöveg formájában akarnám a fentieket leírni, így nézne ki:

Hülye vagy, hülye vagy, én vagyok a jó.

Hülye vagy, hülye vagy, én vagyok a jó!

És ez így menne három–öt percen keresztül, amennyi egy átlagos könnyűzenei nóta ideje. Na és akkor: a politikai kommunikátorok erre a felvetésre azonnal azt válaszolnák, hogy értik ők, amiről szó van, de hát mit csináljanak, az embereket (értsd, választópolgárokat) oly mértékben nem érdeklik a magvas gondolatok, hogy az

a párt, amelyik mélyenszántó, komplex programmal vág neki a választási kampánynak, eleve elveszett,

húzhatja is magára a vizet, felelősségének teljes tudatában. És van igazság abban, amit a politikai kommunikátorok mondanak (persze, nem nyilvánosan, és már amennyiben egyáltalán eszükbe jut), hiszen a világ, amelynek ők is részei (ők is futkosnak fel-alá, például szavazatokért, négyévente), valóban nagyot változott. Egy Jonathan Haidt nevű amerikai pszichológus írja A szorongó generáció című könyvében (a könyv az X generáció problémáiról szól, ám néhány megállapítás releváns a jelen gondolatmenet tekintetében is), hogy négy tényező sodorta el a komplex kommunikációra való igényt (egyben lehetőséget is): a nagy sebességű internet, az okostelefon, a telefonkamera és a közösségi hálózatok megjelenése és pandémia-szerű elterjedése. Életkortól függően vannak azok, akik belecsöppentek ebbe a szép új világba, és vannak azok, akik már ebbe születtek bele.

A fentiek alapján feltételezhető tehát, hogy jelen pillanatban annál sikeresebb zenei előadó valaki, minél egyszerűbb szövegekkel látja el a nótáját (és húzza el a miénket), illetve

annál sikeresebb politikai kommunikátor valaki, minél egyszerűbb üzenetet nyom le a szavazópolgár torkán.

Úgy tűnik, a kutyát sem érdekli, hogy a valóság továbbra is bonyolult jószág. Na és akkor a vészjósló végkövetkeztetés: amíg ez a helyzet fennáll (értsd, amíg az emberek nem tesznek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a továbbra is bonyolult valóságot ne egy balta egyszerűségével ábrázolják), addig mindenki vesztese ennek a játéknak. A szavazópolgár is, aki bizonyos gondolatmenetek lefuttatását követő döntések helyett lényegében arra szavaz, aki a tévéből, monitorról szimpatikusabb neki, de a politikai kommunikátor is, aki lényegében a népmesei kurta farkú malacként túrhat négy évig (már ha szerencséje van, és nem bukik bele valami botrányba), amolyan archetipikus rajzfilmfiguraként, mert se felismerhető arca, se komplex programja nincs (tisztelet a kevés kivételnek). Megoldásként azt tudom ajánlani: lassuljunk le, kedves szavazópolgárok és politikai kommentátorok. Használjuk az agyunk rendelkezésre álló kapacitását. Évezredeken át bejött.