Ha jól számolom, 45 éve járok a Házsongárdi temetőbe világításkor. Eleinte csak és kizárólag a tündéri (vagy másvilági, ahogy tetszik) fénybe boruló domboldal kötötte le a figyelmem. Meg az, hogy minden elhelyezett gyertya égjen: ha láttam egy kialudt csonkot, apámtól elkértem a gyufát és addig mesterkedtem, amíg ismét felfénylett a láng. Nem érdekelt a fel-alá hullámzó tömeg, sem a sírok, a saját édesanyámé sem. Igaz, nem tudtam, hogy akkor immár két éve ott feküdt, életben maradt családom nem közölte velem a valót, csak később.

Aztán egyre keményedett a diktatúra, jött az egyre csökkenő gáznyomás, a naponta kétszer folyó csapok, no meg a sötétség, gyakran esténként, hogy értsük is. Ez volt a többé-kevésbé passzív rezisztencia időszaka, tizenéves voltam, el nem maradtam volna a temetőből mindenszentek estéjén. Fényt teremtettünk, nagyon-sokadmagunkkal, suttogva olvastuk fel a síroknál a tiltott és megtűrt verseket.

Összetömörültünk a sírkertben, élők és holtak, hogy szembeforduljunk a szörny-hatalommal.

Egyszer eszünkbe jutott, 1988-at írtunk talán, hogy hej, le kéne menjünk a főtérig, gyújtsunk pár gyertyát Mátyás királynak. Elvégre ő is halott. Megtettük, el is vitt a rendőrség. Kaptam egy nagy pofont ajándékba, ennyivel maradtam. No meg a tehetetlen dühhel.

A kommunista diktatúra elhullása után eljött az oly nagyon vágyott (elképzelt, fantáziált) szabadság évadja. Amikor végre „csupán” ünnepként, közösségi élményként élhettük meg a világítást. Az ember kisétált a lángoló temetőbe, minden lépésnél találkozott valaki baráttal, ismerőssel, beszélgettünk, röviden-hosszan, örültünk az életnek, szomorodtunk a halál fölött, vagyis megérkeztünk a normalitásba, ilyen közhelyszerűen, sablonosan.

Ám ahogy az évek teltek, feltűnt, hogy

a temető-domboldal egyre halványabban fénylik azon a bizonyos mindenszenti estén.

Korábban nem kellett elemlámpa, hogy az ember elkalandozzon a sírok között: a gyertyák mutatták az utat. És adódott a máig is érvényes következtetés: az emberek már nem akkor mentek, mennek világítani, amikor eljön a szent (rituális, hagyományos, megszokott, ahogy tetszik) pillanat. Hanem amikor ráérnek. (És most a pandémiás időszakot zárójelbe teszem, mert ugyan rendkívüli állapot, de nem oka a sötétedésnek.) Nem tudom, máshol miképpen történik, Kolozsváron viszont akkor van a világítás, amikor a polgárok kijutnak a temetőbe: vagyis szinte egy héten keresztül. Értem én, sokan ki-, sokan elvándoroltak a városból, zömük nem hagyott maga mögött mást, mint egy sírt a temetőben. Mások nem vándoroltak se ki, se el, viszont pörög az élet, dolgozni kell, sűrű a program, esünk át a fejünkön, azt sem tudjuk, hányfelé szaladjunk, szakadjunk.

Értek én mindent, ami értésemre adatik. Csak eltöprengek azon, hogy vajon mi lenne, ha teszem azt, a karácsonyt is minden polgár éppen akkor ünnepelné, amikor ráér. Például december helyett márciusban, vagy éppen a nyári szabadságok idején. Érthető lenne ez is, nem? Hiszen mindnyájan ismerjük a karácsonyi lidércnyomást, amikor, ha lehet, még többet dolgozunk, még többet rohangálunk, még több darabra szakadunk, hogy áldott legyen az a nyava… szóval az Ünnep.

Szeretném azt gondolni, hisszük még, hogy

egy közösség (bármilyen legyen is az) ereje nem csak gazdasági potenciáljában, pártos érdekképviseletében,

a különböző helyeken és alkalmakkor elmondott díszbeszédekben stb., hanem ünnepeiben, rítusaiban is rejlik. Ha elfelejtjük, elhagyjuk rítusainkat, akkor… akkor is zajlik az élet, hát persze. Csak éppen gyengülünk, zsugorodunk, jelentéktelenebbé válunk. Míg végül eltűnünk, a legrosszabb esetben.

Idén is kimegyek a Házsongárdi temetőbe mindenszentek estéjén. Gyertyával, szeretettel. És igyekszem hozzátenni egy kis fényt a házsongárdi félhomályhoz. Igyekszem ünnepelni, mindazokkal, akik idelent járnak, a felszínen, és azokkal is, akik odafent járnak, a mélyben. Akkor, amikor ideje van az ünnepnek.