Mi fán terem a magyar kultúra?

Ma van a Magyar Kultúra Napja. 1989 óta. Mert történetesen egy „mai” napon, 1823. január 22-én tette fel a pontot a Himnusz kéziratának I-jére Kölcsey Ferenc. Nem mellesleg, történetesen ma van Cseh Tamás születésnapja is. Aki történetesen épp 80 éves lenne. És történetesen 200 évvel ezelőtt született Petőfi Sándor (a nemzeti költő és punk). Nem január 22-én, de közel hozzá. És sorolhatnám a további dátumokat, történéseket.

De inkább arról szólnék, mi is ez a magyar kultúra, aminek a napja ma van. Két szóból áll, egyik komplikáltabb a másiknál, ami a jelentést illeti. Nézzük először a kultúrát, az kevésbé robbanásveszélyes (látszólag legalábbis) a mai globális(nak kikiáltott) világban. Egy meghatározás szerint

a kultúra mindaz, amit az ember teremt.

Ebben minden benne van (elvileg): anyagi és szellemi teremtett érték. A teremtéshez ennyit: apró istenek vagyunk tehát, jó (és rossz) kedvünkben teremtünk anyagot, szellemet. Talán annyi a különbség köztünk, apró istenek, és a Nagy Isten közt, hogy mi nem pihenünk meg hetednapon. Hogy ennek mi az oka (halandóságunk?, hübriszünk?), nem boncolgatom.

És akkor a vékonyabb jég. Mi az, hogy magyar? Huhh! Kézenfekvő lenne, ha azonnal egy nálam sokkal nagyobb koponyára hivatkoznék, aki azzal kezdte A magyar jellemről című írásának első fejezetét, melynek címe Mi a magyar?, hogy:

És igaza van. Nagyon bonyolult kérdés ez. Sőt, a másik változata is az: ki a magyar? Akiben magyar DNS tekereg? Ezzel nem jutnánk semmire, hiszen hej, de sokféle emberben tekereghet az a kettős spirál, de attól még nem feltétlenül magyarok az illetők.

Aki a népszámláláskor magyart ír, diktál be a vonatkozó rubrikába?

Ismerek olyan embert, aki magyarul beszél otthon, de a rubrikába románt írt be a tavalyi mustrán. (És aki ettől még csodálatos ember, nem áruló, hogy csúnyát mondjak.) Tehát az sem feltétlenül magyar, aki otthon magyarul beszél. S akkor ki az? Jeleztem már, Babits Mihály okosabb ember volt, mint én vagyok, de nem csak ennek okán vállalom a meglehetősen kényelmes kibúvót: magyar az, aki annak vallja magát.

Hadd következzen egy lábjegyzet, ha tetszik: úgy vélem, könnyebb magyarnak vallani magunkat – ha egyáltalán kérdezi valaki, mert ez olyan magától értetődő, mint ahogy dobog a szív, dolgozik a tüdő stb. –, szóval könnyebb dolgunk van e téren, ha van körülöttünk valamilyen, például országhatár, legyen az bármilyen légies (vagy épp nem). Egy kicsit nehezebb a dolgunk akkor, ha önszántunkból vagy kényszerből

a fent említett határokon kívülre kerülünk, vagy épp a határok kerülnek rajtunk kívülre.

Nem beszélek most azokról a magyarokról (premisszaként elfogadom, hogy azok), akik önszántukból vagy kényszerből messze idegenbe vándoroltak. Nem is tudnék jól beszélni róluk, hiszen nincs személyes tapasztalatom e téren: önszántamból se fogtam vándorbotot (eddig, és nem is tervezem), kényszerből sem (eddig, és ezt se tervezem, de nem vehetek rá mérget, mert a fene tudja, milyen kényszer térdelhet egy bús napon a nyakamra).

Azokról a magyarokról beszélnék, akik a második csoportba tartoznak (tehát magamról is). Akik a történelem jóvoltából (vagy rosszvoltából, attól függ, honnan nézzük) elvesztették a határaikat. Jaj de jó, tapsolhatna bárki sarkig nyitott lélek: tudjátok ti, milyen jó dolgotok van? Hát határtalanok vagytok! Határtalanul áraszthatjátok a kultúrátokat a szélrózsa minden irányába. Ne szomorkodjatok hát!

Ez szép, persze. Csak épp azt felejtik el az örvendezők, hogy nem vagyunk egyedül, mi, határaink-vesztett magyarok. Mások is vannak körülöttünk.

Akik történetesen nem magyarok. Tiszteletre méltó mások.

És van itt még valami: akik történetesen többen vannak, mint mi. És akikkel ezeken a határtalan tájakon, ami számunkra a szülőföld, de számukra is, együtt kell élnünk. Ha ugyan nem akarunk vándorbotot venni. Vagy beolvadni a többségbe, a „fizika” nagy törvénye szerint. Mondom, bonyolult dolog ez a magyar kérdés.

És ha összerakom a két szót, még bonyolultabbá válik. Mert ha elfogadom, hogy a „határos” magyar kultúra az, amit a határok közt élő magyar kisisten-emberek teremtenek, akkor a „határtalan” magyar kultúra az lenne, amit a határokon kívülre szorult kisisten-emberek teremtenek. Amíg vannak, persze. És biza, tudjuk, néha nem olyan egyszerű ezeken a határtalan tájakon teremteni. A szélrózsa minden irányába való árasztásról hadd ne is beszéljek. A legkülönbözőbb okokból. A legkülönbözőbb szinteken.

Na de, hogy ne süsse rám Vörösmarty uram a billogot: „Nagyot iszik a hazáért s felsivít: csakhogy egyszer tenne is már valamit.” – nem szaporítom tovább a szót. Megyek, teszek-veszek picit a magyar kultúra háza táján (amolyan határtalanul). Vasárnap, ugye. Hogy halandóság okán-e, hübriszén, vagy esetleg más miatt? Mindegy is.

És emelem kalapom a magyar kultúra előtt. És a Himnusz előtt. És Petőfi előtt. És Cseh Tamás előtt.

Akinek egyik dalát szombat este elénekeltük egy nagyon jó barátom születésnapján. És amely dal engem is teremtésre késztetett, ilyenformán (részlet egy hosszúversből):

A legvégén pedig álljon itt maga a dal, a számomra értelmezés szintjén talán túl-kemény-diónak bizonyuló magyar kultúra egy darabja: