Pár nappal ezelőtt történt egy első ránézésre bizarr eset. A helyszín Moldva fővárosa, Jászvásár (Iași). Ahol bizonyos kulturális illetékesek szerveztek egy eseménysort, Román szobrászok hónapja címmel. A dolog abból állt, hogy egy hónapon keresztül román szobrászok 350 alkotását állították ki Jászvásáron, köztereken is.

Na és jött a bizarr pillanat: az adott köztéren éppen egy bizonyos Costin Ioniță nevezetű szobrász egyik alkotása magasodott, amikor egy idős hölgy dühösen rugdosni kezdte. Az esetről videó készült, a sajtó lehozta, kitört a botrány, a rendőrség vizsgálatot indított, illetve elkerítette a műalkotást.

És persze, elkezdődött a nyilvános véleménycunami is.

Hogy a tahó vénasszony, hogy igen, hát ilyen hülye a nép, hogy hát persze, a műveletlen plebsz hogy is tudná értékelni a nagybetűs Művészetet. A magam részéről nem kívánom esztétikai elemzésnek alávetni a szobrász alkotását, amelynek egyébként Hidra a címe, és egy eltávolított bukaresti Lenin-szoborból „indul ki”. Ennek a Leninnek azonban nincs feje, a nyakából polipkarokra emlékeztető nyúlványok kígyóznak szanaszét, a végükön egy-egy rózsával. A szobor azt jelképezi az alkotó szándékai szerint, ahogyan a posztkommunista Romániában szétáradt a kommunista örökség. Ugye, a mitológiai hidra arról híres, hogy ha levágják az egyik fejét, kettő nő a helyébe.

Érteni vélem a polgárok egy (kis) része felől érkező nemtetszést. Ugyanakkor nem tudok egyetérteni a szoborrongálással (semmilyen szinten és senki részéről). Azon viszont csodálkozom, hogy egy feltehetőleg elég drága műalkotást hogy lehetett így magára hagyni (a hírek szerint a fent említett 350 műalkotás összértéke egymillió euró körül mozog). És ha már így alakult, annak is tudok örülni, hogy egy képzőművészeti alkotás virális hírre változott. Hiszen ez azért igen ritkán fordul elő, mondjuk, egy focista nőügyeinek hírértékéhez képest.

Amin viszont eltöprengtem: a szoborrongáláshoz való viszonyulás minősége.

Megdöbbentett a lenéző attitűd, amellyel a legkülönbözőbb, kizárólag elit piedesztálról fel-, vagy inkább leszólaló percesztéták megnyilvánultak. De lépjünk kicsit hátrébb, nézzük meg a köztéri szobrok körül kialakult nagyképet. Kiindulásképpen tételezhetjük, hogy műalkotásokat (közelebbről, szobrokat) a következő konvencionálisnak tekinthető terekben láthat az ember: galériák, múzeumok és közterek. Rengeteg alternatív helyszín van, persze, de az egyszerűség kedvéért most hanyagolom őket, ahogy a múzeumokat is, mint a kulturális és művészeti emlékezet tárhelyeit.

A többnyire kortárs művészetet bemutató galériákban működik a „mindent szabad” elv (az esetek többségében), a művészi kifejezés szabadsága szinte korlátlan. És van még egy fontos észrevétel: csak az nézi meg a galériákban kiállított, bemutatott alkotásokat, aki elmegy oda. Pontosabban: aki el akar menni oda. Mert ez meg a műélvezet korlátlan szabadságának alapfeltétele. Senkinek sem lehet beleverni az orrát egy galériában kiállított műalkotásba, mint kutyakölökét a kakiba.

A köztéri szobrokkal viszont gyökeresen más a helyzet: ez esetben az arra járó emberek belebotlanak a szoborba, ha akarják, ha nem. És ettől a perctől valóban nem mindegy, milyen az a szobor. A köztéri alkotások mögött meghúzódó koncepció lényegében az, hogy az alkotás legyen világos, könnyen érthető, az alkotó bánjon csínján a sokkoló, esetleg megütközést keltő esztétikai minőségekkel, üzenetekkel. Röviden: ha lehet, ne bántsa az emberek szemét. És még akkor is előfordul, hogy botrány lesz belőle, ha az alkotók, elbírálók odafigyelnek a fentiekre, lásd a saját, erdélyi, közelebbről székelyföldi esetünket, a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor botrányát.

Régóta tart a vita arról, hogy milyen műalkotások valók közterekre, és milyenek nem.

A galériák (és az elit) végtelen művészi szabadsága irányából egyre nagyobb a nyomás: miért nem lehet végre leszámolni a piedesztálra helyezett, emberfeletti méretekben ábrázolt múltbeli hősábrázolás avítt, poros, konzervatív szemléletével? Miért nem lehet mást is odatenni a közterekre? Miért nem lehet az újra érzékennyé tenni az utca emberét? Jogos kérdések.

És vannak is rájuk válaszok. A közterekre kikerült, kikerülő új, nem hagyományos, nem avítt stb. alkotásokat két csoportra osztanám. A egyik csoportba azok a műalkotások tartoznak, amelyeket az utca embere hallgatólagosan elfogad, akkor is, ha ironikusan viszonyul hozzá. Ilyen műalkotás például Anish Kapoor Felhőkapu (Cloud Gate) című alkotása, amelyet Chicagóban állítottak ki egy parkban. Az utca embere furcsállta ugyan, ám végül elfogadta a higany ihlette csepp formájú alkotást, igaz, adott neki egy gúnynevet: Babszem. Kapoor úr eleinte dühös volt a gúnynév miatt, ám aztán megbékélt vele, olyannyira, hogy azóta ő is Babszemnek nevezi művét. Valószínűleg megértette, hogy a művész szabadsága találkozik valahol a műélvezőével, és ezen nincs miért felháborodni. Kapoor rájött, hogy az alapjában véve a galériák világában otthonos fémdarab „átment” a köztéri vizsgán. És ez tényleg csodálatos dolog. Nincs értelme arrogánsan morgolódni, hogy hülye nép…

A másik csoportba tartoznak azok a köztérre szánt alkotások, amelyek, ha tetszik, kiverik a biztosítékot.

Az egyik legjobb példa erre egy bizonyos Paul McCarthy nevű amerikai szobrász esete. Ő sosem ment a szomszédba a provokatív ötletekért. Több helyen is kirakott a placcra egy gigantikus, felfújható szarkupacot, szándéka szerint éppen azért, hogy kifigurázza a szerinte túl szemérmes, köztéri szobrokra vonatkozó gondolkodást.

Na de egyszer túllőtt a célon. 2014-ben kirakott – történetesen a párizsi Vendôme térre – egy (szintén felfújható) hatalmas zöld tárgyat. Ő Fának (Tree) nevezte a szobrot, a párizsiak viszont seggdugónak (butt plug) látták. És annak megfelelően reagáltak rá. Az még hagyján, hogy valakik átmásztak a műalkotást védő kerítésen és leeresztették a bizarr tárgyat. De egy párizsi polgár odament a szobrászhoz és alaposan felpofozta, a megfelelőnek ítélt szavak kíséretében. A hatóság eljárt az ügyben (helyesen), viszont a szobrot nem fújták fel ismét. A szobrász sem engedte. Akkor, ott, átléptek egy köztéri ízléshatárt.

Persze, van normális, polgári megoldása is egy problematikus szobor-konfliktusnak.

Egy olyan alkotás körüli botrányra gondolok, amely nem ábrázolt sem szart, sem szexuális segédeszközt. Richard Serra amerikai szobrász 1981-ben rakta ki Megdöntött ív (Tilted Arc) című köztéri művét New York egyik terére. Nos, az alkotás valóban nem klasszikus. Egy rozsdás fémfelület volt, amely kettészelte a teret. A művésznek persze megvolt a maga koncepciója ez esetben is, csak jött az utca embere, akinek nem tetszett a „rozsdás vas”. És kitört a botrány. A nyilvánosság két pártra szakadt: a vasvédők összecsaptak a vasellenzőkkel.

Az ügyből a művészeti jogtörténet talán leghatalmasabb pereskedése lett. Nyolc éven át folyt a küzdelem (ilyen a demokrácia), addig a köztéri alkotás a helyén maradt. Végül kimondatott a bírói ítélet? El kell távolítani az alkotást. Serra persze, nem adta fel: beperelte az illetékes közterületi hatóságot, elment a falig… és vesztett. Az alkotás ma is megvan, de soha többet nem kerül ki a raktárból, ahol tárolják. Ez volt a művész akarata.

És akkor térjünk vissza a jászvásári szoborbotrányhoz. A szobrot megrugdosó hölgy cselekedete, ismétlem, helytelen. Rongálás miatt valószínűleg megbírságolják. Ez a normális. A szobor kiállításáért felelős illetékes hatóság hibát követett el. Egy köztéri alkotást mindenféle védelem, őrizet nélkül kirakni a placcra felelőtlenség. Függetlenül attól, mit ábrázol és hogyan.

Amit viszont a magam részéről leginkább érthetetlennek tartok, azok a kulturális elit részéről érkező arrogáns és lekezelő „vélemények”. Hiszen ha valaki valóban tanult ember, valóban érti és érzékeli a galériák, egyetemi katedrák és az utca közötti különbségeket, az árnyaltan próbál viszonyulni az adott helyzethez. Aki viszont azt gondolja, hogy bármilyen, a galériák és művészeti elitek köreiben simán elfogadott, értékelt műtárgyat bármiféle meggondolás nélkül ki lehet rakni egy köztérre, az egyrészt nagyot téved, másrészt

köszönő viszonyban nincs a saját kis környezetén (ha tetszik, lufiján) kívül levő valósághoz,

harmadrészt pedig esztétikai gyarmatosító. Hogy miért? Azért, mert ha egy csoport a saját esztétikai, morális vagy egyéb értékrendjét mindenféle empátia, előzetes párbeszéd, egyeztetés nélkül odaveti egy másik, ráadásul teljesen heterogén (ugye, az utca embere lehet az esztétika professzora is, öntő is, programozó is, fodrász is stb.) csoport elé, mégpedig azzal a prekoncepcióval, hogy márpedig ez a helyes, ez a szép, mert mi, a kulturális elit ezt képviseljük, akkor az a csoport gyarmatosító módon viselkedik a másikkal. És ugye, ezt a fajta viselkedésmódot épp a kulturális és egyéb elit szokta a leghatározottabban elítélni.

Szóval, annak ellenére, hogy a jászvásári szoborrugdosást nem tartom helyesnek (mondom harmadszorra), azt még kevésbé tartom annak, hogy a kulturális elit a megszokott módon lehülyézze a „népet”. Ha javasolhatom nekik (már ha a maguk nagy bölcsességében és arroganciájában egyáltalán képesek meghallani az ilyen javaslatokat), inkább azon kellene dolgozni, hogy a különböző valóságok közeledjenek egymáshoz.

És hogy ezt hogyan lehetne elérni? Hát úgy, hogy az elit galériák népe nem csak a művészi szabadságot kifejező szobrait küldözgetné a saját világán kívül eső valóság gyarmataira, hanem ő maga is elmenne a legkülönbözőbb helyekre… de nem ám arrogánsan, azzal a testtartással, hogy hahó, bunkó nép, itt vagyunk, elhoztuk nektek a kultúra fényét, hanem empátiával, odafigyelve… és akkor talán egy idő után nem rugdosnák meg a szokatlan köztéri szobrokat. És nem pofoznák fel a művészeket.

Csak hát ehhez dolgozni kellene. Mondjuk ahelyett, hogy a közösségi oldalak elit felületein köpködnének nagy egyetértésben. És egyáltalán nem kulturált elit módon.