Két hete tart folyamatosan a kánikula Romániában és a környező országokban, beleértve nemcsak a Balkánt, hanem keleti és nyugati szomszédainkat is. A lakások, házak nem tudnak kihűlni, mivel többnyire nem csökken 20 Celsius alá a hőmérséklet, ami trópusi éjszakákat eredményez úgy, hogy közben nincs tengeri fuvallat, ami enyhítené az egészet. Ezek a helyzetek szülték ennek a hőség-sorozatnak az első két részét is akaratlanul, ez pedig a harmadik. Mindeközben sorra dőlnek a melegrekordok, csak idén júliusban 27 helyszínről volt ez elmondható az országban.

Na jó, de hát nyáron meleg van, eddig is voltak ilyen nyarak, mit panaszkodsz

(meg lassan mi is olyanok leszünk, mint az angolok: csak az időjárásról tudunk beszélgetni) – mondhatnák egyesek. Részben igazuk van: valóban voltak meleg napok eddig is, dőltek meg rekordhőmérsékletek a múltban is. Csakhogy nem a nyári normális meleggel van a gond, hanem az abnormális, kitartó, szokatlan hőhullámok, a brutális (jég)zivatarok jelenlétével, az egyre gyakoribb erdő- és bozóttüzekkel, valamint a halálos áldozatokkal. És nem csak hazánkban, hanem nagyon sok más helyen, elég, ha csak egy időjárás térképet nyit meg az ember.

Két hete gondolkodom azon, hogyan lehet szembenézni a már most felmerülő klímakatasztrófával, miközben a teher ott van a vállamon-vállunkon: mikortól számít félelem-és figyelemfelkeltésnek a klímakatasztrófáról szóló diskurzus, és mikortól érvényes és normalizált.

Véleményem szerint már túlságosan régóta beszél róla az egész világ, így csupán az öncélú félelemkeltés rég ki van pipálva, lehet lapozni.

A figyelemfelkeltéssel más a helyzet: itt sima emberi, pszichológiai mechanizmusokról beszélünk – nevezetesen arról, hogy amikor csak rebesgetnek valamit „a klímacsúcsról”, „az aktivisták”, „a tudósok” és társaik, és csak „a klímahiszti” van, akkor minden olyan távolinak, elképzelhetetlennek és megfoghatatlannak, de főképp átélhetetlennek tűnik. Mint ahogy tapasztalhattuk a koronavírus-járvány idején. Ah, csak Kínában van? Messze van az. Aztán nem lett.

Az a „jó” hír, hogy a klímaváltozás itt van. Nem kell se Kínáig, sem az Egyesült Államokig mennünk érte, közvetlenül tapasztalható és finoman omlasztja be a megszokott életünket. Választás elé állít mindannyiunkat, az élet legapróbb mozzanataitól („bekapcsoljam-e a gázt, hogy főzzek egy levest a negyven fokos konyhában?” vagy „kimenjek-e az üzletbe kenyérért és tejért, össze fogok-e esni a napon?”) a nagyobb léptékűekig („vegyem-e meg márciusban az olcsó repülőjegyet Rómába vagy Krétára?” vagy más, jóval radikálisabb, lakhatáshoz, családalapításhoz, az élelmiszer előállításához és a közlekedéshez kapcsolható kérdésekig, amik kivernék a biztosítékot).

Ahogyan nap mint nap választások elé állít az élet minden területen, úgy egyre égetőbb (metaforikusan és szó szerint is) kérdések merülnek fel az életvitellel kapcsolatosan.

A tendenciák azt mutatják, hogy kétféle nagy stratégia indult el a közelmúltban azért, hogy a klímaváltozást és annak hatásait megfékezzük, ezeknek a működési elveit már lehet látni.

Az egyik az a megközelítés, hogy meg kell győznünk az embereket arról, hogy egyéni döntéseikkel idézzenek elő változást a saját életükben, és erről győzzenek meg másokat is, az pedig lavinaszerűen terjedni fog a társadalom minden szegletében. Most a vitathatóságuktól eltekintve ilyenek szoktak lenni a fogyasztói attitűdök megváltoztatására tett kísérletek (kevesebb szemét, fenntarthatóbb használati tárgyak beszerzése, meglévő tárgyak javítása, lemondás fast fashion ruhákról és repülővel utazásról, alternatív csomagolóanyagok stb.). Ebből bontakozik ki a családok, kisebb közösségek lokális szemléletváltása, ami mondjuk a helyi élelmiszer-előállítás, ökotudatosság, környezetvédelem irányába mozdul el, kisebb-nagyobb sikerrel.

A második az, amikor az úgynevezett szabályozó terelgetés lép érvénybe, ami igyekszik meghagyni a személyes szabadságot, de felülről avatkozik bele a társadalmi működésbe. Például az állam tilt be valamit, amit helyettesít majd valamivel – mondjuk a fosszilis energiaforrásokat kiiktatja és bevezet helyettük megújulókat. Ide tartozik az a tendencia is, amely szerint a nagy szennyezőket kell felelősségre vonnunk.

Mindkét szemléletmódnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, nevezetesen az, hogy mindkettő bele tud folyni az ész nélküli moralizálásba, a bűntudatkeltés különböző mechanizmusaiba, vagy a hárításba, felelősség átruházásába.

A valóság az, hogy egyiktől sem tudunk egyhamar megszabadulni, tekintve, hogy egyrészt az ember elég irracionális lény, döntéseinket pedig nem mindig előrelátóan, számítóan vagy az egyetemes józan észbe vetett hittel hozzuk meg, másrészt, még ha cselekszünk is, egyálalán nem garancia, hogy más is ugyanúgy fog „helyesen” cselekedni.

Ez pedig azért van, mert az embereket nem lehet megváltoztatni.

Erőszakkal se, rábírással se – a hit, hogy 2-3 éven belül az emberek meg fogják változtatni a szemléletmódjukat, elég naiv feltételezés. Aki meg akar változni, annak úgy is belülről lesz erre indíttatása. Ugyanis minden a piacgazdaságra épül, ami tömegeknek ad munkát, megélhetést – egy belvárosi, középosztálybeli ember messianisztikus szélmalomharca és lobbija nem fog eljutni egy bangladeshi textilgyárba, egy greenwashing mögé bújó, fenntarthatóságról papoló újabb startup a lehető legfeleslegesebb termékekkel csak ugyanazt a berendezkedést erősíti meg, ami eddig volt, maximum csillapító álmokba ringatja kiötlőit. Akik pedig a kapitalizmus végét vizionálják, csak addig jutnak el, hogy számoljunk le vele…hogy azután mi lesz, nem tudni, de azt sejtem, hogy a munka, megélhetés nélküli, céltalanul tengődő többmilliárd ember nem fog mind kimasírozni a természetbe és harmóniában élni. Meg mi lenne, ha mindenki egyszerre kivonulna? Az már nem véletlenül egy újabb…területfoglalás? Gyarmatosítás? Kizsákmányolás? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel tehát – egy biztos: a dolog mindenképp lemondással jár.

A klímakatasztrófa következtében történő gyorsabb vagy lassabb összeomlás még inkább felerősíti a nagyobbrészt feloldhatatlan társadalmi egyenlőtlenségeket:

embertömegek vándorolnak egyik kontinensről a másikra, fogy az ivóvíz, hurrikánok teszik élhetetlenné az egyes vidékeket – lásd az USA-beli Houstont, ahol legutóbb a Beryl hurrikán pusztított, majd azt egy hőhullám követte, ami hosszan tartó áramszünetet eredményezett. Az infrastruktúra nem megfelelő kialakítása is hozzátett: a villanykábelek mai napig nem a föld alatt voltak elvezetve, ami miatt sokkal könnyebben megrongálódtak. Ilyen jelenséggel Romániában is találkozhatunk: 6 évvel ezelőtt egy szlovén ismerősöm nevetve nézte a kolozsvári villanypóznákon lógó temérdek feltekert, összebogozódott kábelt, mondván, hogy Szlovéniában évek óta a föld alá vezették ezeket. Azóta itt is sokat tettek ennek érdekében, bár kötve hiszem, hogy Románia minden szegletében.

Az infrastruktúra kialakítása mellett az ember az árvízkészültség meg a szárazság mellett a hőhullámok elviselhetetlenségére is gondol, ami olyan dilemmákat is felvet, hogy szereltessen-e légkondicionálót a lakásába, vagy sem. Pro: hűti a lakást, be lehet állítani egy magasabb fokra is, hogy ne hideget fújjon, hanem elviselhető szobahőmérsékletet csináljon, nem fő meg az ember otthon stb., kontra: sokat fogyaszt és még több energiatermelésre van szükség, még inkább hozzájárul a klímaváltozáshoz. Ezért tipikusan abba a csapdahelyzetbe kerül az ember, ahol nincs jó vagy rossz döntés: csak döntés van, túlélés van. Szinte ugyanez mondható el azokról az esetekről is, amikor az ember úgy határoz, még ameddig elviselhető és viszonylag kibírható, addig utazik, hogy világot lásson, vagy megtekintse azokat a helyeket, ahol hamarabb fog bekövetkezni az összeomlás.

Összeomlás? Sokan érvelnek, szintén pro és kontra: használjunk-e félelemkeltő szavakat, mint katasztrófa, összeomlás, és ne eufemizáljunk, hanem nevezzük nevükön a dolgokat. Ezt mindenki döntse el maga.

Az alábbiakban összegyűjtöttünk néhány forrást a témában, ahol tájékozódni lehet a fent említett témakörökben:

Arról, hogy hőségriadó esetén milyen emberfeletti munkát végeznek az egészségügyi dolgozók és mik a meleg következményei:

A személyes felelősségvállalás versus szennyezők felelősségre vonása témában a Válasz Online Zöld Válasz-podcastrovata:

Ugyancsak ennek a podcastnak egy másik epizódja, ahol az összeomláskutató Stumpf-Biró Balázs osztja meg gondolatait a mélyalkalmazkodásról:

A mélyalkalmazkodás mint a klímaválsággal együtt járó magatartásforma, lelki folyamatok összessége és konkrét lépések az elfogadás irányába olyan jelenség, amely előbb-utóbb mindannyiunk életében bekövetkezhet – erről itt lehet olvasni.