Romina VTM, avagy az ország, ahol a manele az úr

Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ elitfesztiváljainak egén, viszont álláspontunk szerint pontos térképet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című filmről volt szó. Következzék a második rész.

A 2023-as év elképesztő eredményeket hozott, már ami a hazai populáris filmkultúrát illeti. Rögtön az év elején robbant a Teambuilding című film, amely nagy vihart kavart a román(iai) kulturális elit fellegváraiban. És nem ok nélkül. A film egyfajta látlelete a mai román társadalomnak: a gazdasági, pontosabban korporációs elit szemszögéből ugyanis azt mutatja meg, hogy Romániában nem létezik se politikai elit, se nép, se értelmiség. Persze, a szó szoros értelmében létezik, csak épp a súlya csekély, adott esetben nulla. A tavaly szeptemberben mozikba kerülő, egyébként közepesen gyenge film bevételi rekordokat döntött, többek közt annak okán, hogy a Netflix a műsorára tűzte Romániában.

Január elején a mozikba került egy másik film (ami fontos: jórészt ugyanazok készítették, akik a Teambuildinget is): a címe Romina VTM (azaz Romina, viața mea, magyarul: Romina, életem, ha tetszik, LTM). Akkor figyeltem fel rá, amikor a fősodrú hazai média cikkezni kezdett róla. Persze, nem a filmet méltatták (húzták le) a cikkírók, hanem a bemutató körüli botrányokról írtak.

Az egyik moziban állva táncolt a közönség egy kis része (pontosabban két hölgy). És igen, miféle lumpenproli viselkedés ez, micsoda nívó, táncolnak a moziban. Annak idején – Spiró György kiváló Shakespeare-tanulmányában többek közt olvasható – a Bárd darabjait London utcáin is előadták és ott is volt tánc, hejehuja, színészdobálás, esettől függően. És épp ez az, amit most előszeretettel felhoznak a lekezelő-fanyalgó betűvetők: mi ez a középkori (Shakespeare kora nem volt közép-, de ez most mellékes) viselkedés?!

Egy másik moziban történt, hogy valami helyjegy-affér kapcsán összekapott pár néző és ki kellett hívni a rendőrséget. A felvételen jól hallatszik, amint az egyik botrányhős többször kijelenti (az alábbiak tükrében ez is fontos): Haljon meg a családom! Pontosan azzal a szófordulattal élt használta, amely a manelék szövegeinek is visszatérő motívuma, számos egyéb mellett.

A médiabotránykák persze elcsitultak, a film pedig ment a maga útján. Konkrétan: kiütötte a nyeregből a Teambuildinget, elképesztő bevételeket generált… és jelen pillanatban minden idők legnézettebb román filmjének tekintik, amely egy adott ponton letaszította az Avatar második részét a hazai trónról, sőt, a nemzetközi mezőnyben is helyet követelt magának.

A film... és a valóság

A történet maga roppant közhelyes, gagyi, mondhatnánk első ránézésre. Aki látott már amerikai romantikus vígjátékot (bár a zenét hallgatva – egyszer be is hunytam a szemem a moziban, ahol egyébként páran táncikáltak, igaz, CSAK ülve – időnként úgy éreztem, mintha egy indiai zenés film lenne), az látta a Rominát is. Nyár, tengerpart, szerelem, csalódás, szerelem, pénz, szerelem, bosszú, szerelem, alvilág, szerelem, hepiend. Az alkotók elvileg ismét jól látják a román társadalom szerkezetét, működését, akárcsak a Teambuilding története esetében.

A film egy monológgal indul, amely többek közt fontos dolgot tételez. Vagyunk mi, és vannak ők. A „mi” jelen esetben a román tengerparti településeken életvitelszerűen lakó emberek közössége. Az „ők” a turisták. A tételmondat pedig: mindenki irigyli azokat, akiknek nem kell több száz kilométert megtenni azért, hogy ledobják magukat a tengerparti homokra. Ám a partlakók élete nem épp Hawaii. Mert a turisták „barbár” hadai csak pár hónapig lepik el a mioritikus riviérát, azalatt mindent lelaknak, letarolnak, közben nyilván nem érdekli őket a helybeliek élete, a saját lufijukban szórakoznak, isznak, tosznak és követelnek (jogosan) mindent, a pénzükért. Két nyári szezon közt azonban a kutyát se érdekli, mi történik a tengerparton. A téma akár fontos (és súlyos) is lehetne, ám nem bomlik ki. Csak afféle felütésként használják az alkotók, hogy aztán egy meredek csavarral épp a nyári szezon kezdetén indítsák a történetet. Ez logikus is, bizonyos értelemben, hiszen kimondatik: ami a nyári szezonon kívül a tengerparton történik, az „ők”, vagyis az ország többi részének szemszögéből nem is létezik.

Bimbózik a szerelem a tengerparton: Romina (Nicole Cherry), a parti lány, aki énekel, de fél a színpadra állni és Valentin (Rareș Mariș), a bukaresti vendég, aki konzervatóriumot akar végezni, de aztán smekker lesz kicsit.

A sztori néhány helybeli és egy bukaresti fiatal történetét követi. Akiket egy dolog kapcsol össze (a szerelmen vagy épp ellenszenven kívül): a muzsika. Majdnem mind énekesek, zenészek vagy azok szeretnének lenni. És ez az alkotók másik fontos témája, amit viszont alaposan kibontanak. A film tulajdonképpen a manele zene (és annak különböző változatai) körül forog. A sztori csak körítés, helyenként nagyon ízetlen, lapos, unalmas, ez tény. Itt szeretném megjegyezni: az alkotók nem tartoznak a román film művészeinek élvonalába. Közük nincs a világ nagy fesztiváljaihoz, alkotásaik a futottak még kategóriába sem kerülnének be. Viszont: a kreatív csapat influenszerekből, youtuberekből (is) áll, akik rajta tartják az ujjukat a hazai közönség (ha tetszik, a nép) elvárásainak, ízlésének pulzusán és érzékenyen reagálnak a beérkező jelekre. Igaz, hogy filmjeikben nem céljuk semmiféle társadalmi elemzést kínálni (a Romina sem erről szól), csupán szórakoztatni akarnak (és közben pénzt csinálni). Ám közben – akarva-akaratlanul – többé-kevésbé pontos képet nyújtanak az országról, amelyben a film figurái élnek, mozognak, dalolnak, kínlódnak, szeretnek. És ez a kép bizonyos értelemben pontosabb, mint amelyet bármely sokszorosan díjazott fesztiválfilm nyújthat.

Az ország, ahol a manele az úr

A Romina VTM lényegében egy (másfél órás) manele-musical. Mintha valaki összeválogatta volna a kedvenc klipjeit, aztán közéjük illesztette a halovány sztorit. Könnyű dolguk volt a készítőknek, hiszen a főbb szereplők egytől egyik a hazai manele (és pop-) zene sztárjai (a pontosság kedvéért ideírom a neveket, bár a magyar közönség számára valószínűleg nem sokat mondanak): Nicole Cherry, Bogdan de la Ploieşti, Tzancă Uraganul, Selly, Costel Biju, Gheboasa, Rareş Mariş és persze jó pár hangszeres zenész. Tulajdonképpen a román sztárgárda, no meg a muzsika az egész filmtörténetet maga mögé utasító nézettségi siker kulcsa.

Balra Gino (Bogdan de la Ploiești), az ambíciózus, de nem igazán ütős manelista, aki a szövegeket mástól lopja, jobbra pedig a manele-boss, a nagymenő, Tzancă Uraganu.

És akkor feltehető a kérdés: miért rázza manelére (némi túlzással) egy egész ország? És a válasz nem az, amelyet a szolgálatos értelmiségi, középosztálybeli meg egyéb elitkategóriás fanyalgók kínálnak különböző médiatermékek véleményrovataiban és a közösségi hálókon: mert ilyen bunkó, primitív nép a román. A válasz a manele, mint műfaj össznépi üzenetében rejlik. Induljunk ki a Romina VTM egyik kulcsjelenetéből, amikor a tengerparti kocsmáros- és zenészcsalád összeismerkedik a bukaresti vendégfiúval, aki azért ruccant le a tengerpartra, hogy utcai zenélésből összekalapozzon valami pénzt. Az egyik családtag megkérdi a vendéget, mit akar csinálni a jövőben. Mire a fiú azt válaszolja, hogy felvételizni fog a zenekonzervatóriumba. Azonnal érkezik az ítélettel felérő kérdés: Vagyis szegény akarsz lenni egész életedben?

Van csicskád? Van pénzed? S látszik is? Akkor Boss vagy!

A fenti kérdés elvezet a manele műfaj ideális (elképzelt vagy megélt) társadalomképéhez, amellyel egy egész ország népe azonosulni tud (kivételt képez adott esetben a politikai, gazdasági, értelmiségi elit, továbbá a magát középosztálynak tekintő réteg, bár itt is vannak kivételek jócskán). Az alábbi gondolatok forrása Adrian Schiop (egyébként erdélyi ember, a Szeben megyei Alsóporumbákon született 1973-ban) író, forgatókönyvíró doktori dolgozata (Kolozsváron végzett a pszichológia karon, majd a bölcsészkaron mesterizett) és egyéb írásai (például ez), amelyek a manele műfajt járják körül. A múlt század 80-as éveiben kialakult (ekkortájt váltotta le a billentyűs hangszer és az elektromos gitár a hagyományos akusztikus hangszertárat a városi cigányzene színpadán), majd kellőképpen hullámzó „karriert” befutó manelének három alapvető üzenete van: a hatalomérzés kikiáltása, a hivalkodó fogyasztás és a dörzsöltség dicsérete.

Ami és aki nélkül nem teljes a manele-kép: a felturbózott dzsip és a felturbózott nő.

Enyém a hatalom!

Adrian Schiop azt mondja, hogy a manelisták a középkori trubadúrokra emlékeztetnek, akik udvari dalnokokként megénekelték az őket megvédő és megfizető nemeseket. Tehát a manelisták afféle kortárs trubadúrok, a középkori nemeseknek pedig a többek közt a hazai manele-ipar nagy részét is működtető szürke gazdasági zóna, vagy ha tetszik, alvilág (interlop) „bárói” felelnek meg. A manelista-trubadúrok a bárók erejét, hatalmát dicsőítik, közben meggazdagodnak és az üzenet csont nélkül megy tovább a néphez: akié a hatalom, azé a pénz! Akié a pénz, azé a világ!

A filmben is, a valóságban is van egy hierarchia, egyfajta tápláléklánc, ami a manele műfaj szereplőit illeti, amely az alvilág „nemesi” rangsorát utánozza. A csúcson a smekkerek (dörzsöltek) állnak: nekik már bejött, ők ugranak ki a sárga vagy fekete dzsipekből, az ő nyakukon lóg a kisujjnyi vastag aranylánc, ők dobják oda a pénzt, metaforikusan olyanok ők, mint Don Corleone A keresztapából. Csak úgy sugárzik belőlük a hatalom. Ezt az érzést közvetíti a manele műfaj számtalan nótája is: erős vagyok, hatalmas vagyok, bármit megtehetek, bármit és bárkit megvehetek, az ellenségeim pedig haljanak meg. A bossok alatt pedig ott van a csicskák hada, szintén pontos hierarchia szerint. Egy részük már belső ember (bár bizalomról ebben a világban, ugyanúgy, ahogy a tárgyalt társadalmi rétegben nemigen lehet beszélni... ezért is szól annyi manele nóta a családról, mint a bizalom letéteményeséről), a többi pedig kis, kisebb és még kisebb csicska, vár a sorára. Aztán vagy sorra kerül, vagy lemarad útközben.

Mutasd meg, ki vagy!

Ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba (és persze, hogy mi is bemegyünk, értelmiségiek, középosztálybeliek, noha adott esetben szeretjük fikázni a mall-lakókat), ott találjuk azt az emberfajtát, aki mindenáron meg akarja mutatni, mije van: a márkás órát, a márkás ruhákat, a legújabb okostelót, a márkás nőt (vagy férfit) maga mellett. A manele műfaj és a Romina VTM hű tükre ennek a társadalmi viselkedésnek. A nagy Boss csak úgy dobálja az euróezreket, a csicska a még csillogó mázú BMW-aszfaltterepjáróval flekszel, no meg a nőnemű plasztikai sebészeti műalkotással.

Igen, a manele világa túlnyomórészt patriarchális és szexista. Ahogy a hozzá kapcsolható társadalmi réteg is az, túlnyomórészt. A fogyasztáshoz való ilyen értelmű viszonyulás alapvető jellemzője a manele muzsikának és a hozzá kapcsolódó kultúrának. És ugye, néha eszünkbe jut, amikor a mallban hömpölygő embertömegeket elnézzük, hogy de hát honnan van annyi pénzük, hát infláció van, drágulás van, háború van… Nem számít: akkor is meg kell mutatni, hogy tudunk vásárolni, kütyüket lóbálni márkaneves szatyrokban, ha épp nem biztos a napi betevő. Mert ez adja a státuszt.

A hatalom megnyilvánulása: a brancshoz tartozó Gino épp elvágja a kívülálló, allékon utcazenélő Valentin gitárhúrjait. A háttérben a rangsorban Gino alatt álló csicska-holdudvar.

Becsületes vagy? Lúzer vagy!

Ez talán a legsúlyosabb társadalmi jelenség, amely visszaköszön a mozivászonról. Igaz, a filmben végül győz a jó(ság), a tiszta(ság), a szerelem. A sztorihoz képest a filmben elhangzó dalok egy része azonban ismét a valóságot hozza. Amely valóságban a posztkommunista társadalmi hierarchia kiszorítottjai – értsd, akiknek nincs se dzsipjük, se emeletes-medencés villájuk, se hétvégi házuk, se jól menő bizniszük, se polgármester rokonuk, se jól bebástyázott állami egyetemi bársonyszékük, se zsíros „jobjuk” – vagyis a nép toronymagas százaléka úgy él, hogy… feltalálja magát, egyik napról a másikra. Kicsi kenőpénz itt, kicsi lenyúlás ott, én segítelek, te is segítesz, haljon meg a családom, ha nem intézem el neked ezt a kellemetlen ügyet és a sor nagyon hosszú.

A manele műfaj fontos darabjai lényegében a dörzsöltség dicshimnuszai. Ha becsületes vagy, lúzer vagy! Ha dörzsölt vagy, a felső határ a Michelin-csillagos égbolt! A hagyományosan pozitívnak tekintett értékek mehetnek a kukába, a családot kivéve. Ugyanis a dörzsöltek világában a bizalom annyit ér, mint egy Dácsia. Semmit. Mivel mindenki dörzsölt (tehát mindenki igyekszik valaki mást átvágni), továbbá az a legmenőbb, aki már mindenki mást átvágott, megbízni nem lehet senkiben, a családon kívül. A Romina VTM jóembereit is átvágják a dörzsöltek, amíg végül vissza nem vágnak. Vagyis megváltják a jegyüket a dörzsöltek világába.

A bombasiker titka

Ha a fenti tényezőket számba vesszük, tálcán kínálja magát a válasz a Romina-film látszólag (és értelmiségi, középosztálybeli szemszögből) érthetetlen (hogy lehet egy gagyitermék minden idők legsikeresebb román filmje) sikerének kérdésére. Hatalmas tömegek azonosulnak a manele műfaj slágerlistás dalaiból sugárzó életérzés-csomaggal. Ha tetszik, két kézzel jegyzetelik a siker receptjét. Amely ráadásul valóban tehetséges előadók valóban fülbemászó muzsikája szárnyán érkezik. Fontos megjegyezni: ez a recept csak Romániában vonatkozik nagy tömegekre (a bolgár, szerb és egyéb balkáni verziók csak részben fedik a hazait, bár átfedések nyilván vannak). Egy példa: a gangszta rap (amelyet gyakran emlegetnek analógiaként a manelére vonatkozó diskurzusokban) az amerikai társadalom egy jól behatárolt részének „krédója”. (Olyan értelemben is van különbség, hogy míg az amerikai gangszta rapperek akár gengszterekké is válhatnak, a manelistákból nem lesznek alvilági bárók és ez fordított irányban is igaz.) A hazai manele viszont olyan össznépi műfaj, mint a maga nemében a miccs és a sör. A társadalom nagy része mindenféle erőfeszítés nélkül képes azonosulni vele.

A világos és egyértelmű üzenet: ha smekker vagy, neked is lehet márkás cuccod, kanárisárga BMW-dzsiped, benne egy bomba nővel. Csak légy olyan, mint Én, haljon meg a családom, ha hazudok!

Hej, ha akadna egy erős kezű, ám a kommunikáció szintjén manele-politikusa Romániának, vagyis nem olyan, mint például Liviu Dragnea úr volt: úgy követné őt a nép, mint annak idején a kiválasztottak Mózest! Csak hát, nincs. Egyelőre legalábbis. Amint hogy az értelmiség részéről sem érkezik (egy-két kivételtől eltekintve) olyan jelzés, hogy megértenék a műfaj társadalmi szerepének fontosságát. Amivel nem tesznek egyebet a kulturális elitek, mint hogy a saját súlytalanságukat erősítik. Haljon meg a családom, ha nem így van, mondaná egy manelista… ha ugyan érdekelné a politika meg az értelmiség.