Erdélyben nagyjából jól mentek a dolgok (ismétlem, nagyjából), amíg az I. világháború után jöttek a világ győztes urai és elegáns irónnal átrajzolták a térképet, de úgy, hogy történetesen éppen Magyarország szívott nagyot. Ennek következtében Erdély egyik napról a másikra egy csecsemő ország közepén találta magát.

Aztán jött egy kis bécsi döntéses intermezzo, majd a II. világháború után minden visszaállt a régi-új rendbe, ráadásul megérkezett a „drága jó” kommunizmus is, és 1989-ig nem volt megállás: a román hatalom ott ütötte-vágta a nemzetbiztonsági kockázatnak ítélt magyar közösséget (annak minden tartozékával), ahol érte.

A tartozékok halmazának tetemes részét képezte a magyar arisztokrácia ingatlanvagyona is: várak, kastélyok, kúriák stb.

Voltak ezekben az ingatlanokban árvaházak, mezőgazdasági termelőszövetkezetek, tébolydák, ami belefért.

Az 1989-es rendszerváltás se hozta el az áhított szabadságos kék madarat. A kemény diktatúra helyébe afféle puha diktatúra lépett, elég ha csak az ingatlan-visszaszolgáltatások ma is végtelennek tűnő kálváriájára gondolunk (a többit hadd ne említsem ezúttal). Persze, voltak, vannak csodálatra méltó kivételek is, például a miklósvári Kálnoky-kastély (amely a család tulajdonában maradt) vagy a küküllővári kastély (amely nem maradt a család kezében, de legalább szépen felújították, nem néz ki úgy, mintha épp megostromolták volna a törökök vagy a labancok).

Így járt a gyalui (Kolozs megye) Rákóczi-Bánffy várkastély is. Na igen, nagy múltja… volt. A reneszánsz várkastély évszázadokon keresztül magyar főurak kezén volt, utolsó (előtti) tulajdonosa a Barcsay család volt. Itt írták alá például az 1541-es gyalui egyezményt, amely tipikus példája volt az erdélyi uralkodók lavírozásának, a két korabeli nagyhatalom, a török és a Habsburg óriás között. Martinuzzi György váradi püspök, Izabella magyar anyakirályné (a kiskorú János Zsigmond anyukája) megbízottja arra gondolt (és nem rosszul), hogy oké, a török oldalon áll, de azért nem árt egyezkedni a Habsburgokkal is (akikkel Szapolyai János magyar király élete végén elég sokat hadakozott).

Találkozott hát Habsburg Ferdinánd osztrák uralkodó főherceg és magyar király képviselőjével a gyalui várban és aláírt egy kutyabőrt, miszerint Izabella lemond az őt megillető országrészről, egy rakás birtokért cserébe.

De mindegy is, mit írt alá, a furfangos püspök nem bízott a huncut bécsiekben, és jól is tette.

A bonyolult folyamat vége az lett, hogy létrejött az önálló Erdélyi Fejedelemség.

Apor Péter híres könyvében (Metamorphosis Transylvaniae) is felbukkan a gyalui vár, mégpedig egy lakodalmi leírásban (akit érdekel, itt elolvashatja, az Emlékezetes lakodalomból való toldalék, az megy volt Gyalu várában az 1702-dik esztendőben című alfejezetben). No de ez mind rég volt.

Az említett „drága jó” kommunista rezsim idején nem volt a vár nagypolitikai találkák, Hencidától Bonchidáhig hangzó lakodalmak színhelye. Viszont volt benne közigazgatási hivatal, gyermeküdülő, fogyatékos gyermekek iskolája… aztán semmi. Ott rohadt a lábán, ahogy annyi más történelmi műemlék. Egészen pontosan 2014-ig, amikor is Nagy Elek vállalkozó, Méhes György Kossuth-díjas írónk fia kapta magát és megvásárolta Barcsay Tamástól, az akkori tulajdonostól.

Az azóta eltelt tíz év alatt kemény munka (és olykor küzdelem is, bár nem karddal, ágyúval) folyt, hogy a várkastély visszakapja régi fényét, ugyanakkor megfeleljen a 21. századi elvárásoknak (a felújítást uniós, magyar kormányzati és alapítványi pénzekből végezték el). Gratulálunk mindenkinek, aki részt vett a munkában, küzdelemben!

És az Úr 2024. esztendejében, május 17-én ünnepélyes keretek között megnyitották a felújított épületet. Az ünnepségen részt vett többek között Lévai Anikó, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, meg persze mindenki, aki Erdélyben számít és el tudott menni az eseményre. Nagy Elek, a kastélyt működtető Erdélyi Hagyományok Alapítvány alapító elnöke és a vár ura arról is szólt megnyitó beszédében, hogy a ma Erdélyben élő közösségek egymásra vannak utalva.

Nagy igazság ez, még akkor is, ha továbbra sem sikerül egyenlő felekként tárgyalni a román többséggel.

Az imént azt írtam, a gyalui várkastélynak nagy múltja volt. Ez most már nem állja meg a helyét. Nagy jelene is van, hiszen úgy puccba vágták, mint annak a rendje. Igaz, sok munka van még, de az első akadályt sikerült legyőzni. És: nagy jövője is lehet. A kulturális rendezvényközpont sikere elsősorban azokon múlik, akik dolgoznak rajta. De egy picit rajtunk, erdélyieken is. Menjünk el, nézzük meg és ha tehetjük, vegyünk részt a jövő alakításában.

Alább mutatjuk, mit láttunk a helyszínen: