Most komolyan! Amióta a román labdarúgás színvonala a bányabéka segge alá került, az ásítozó szurkolók is – szórakozás híján – kergetik a magyarokat az országból kifele, ellenféltől függetlenül. Nem jobb lenne, ha az amúgy is dögunalmas tilitoli válogatott-meccseket lejátszanák egy földalatti rejtekhelyen, aztán a végeredményt feladnák egy cetlin, vagy elküldenék sms-ben. A szurkolóknak nem lenne ahol gyalázkodni, senki nem veszítene el az életéből újabb 90 percet, és a labdarúgó szövetségnek sem kellene állandóan bírságokat fizetnie az agyhalott ultrások vaddisznóságai miatt.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2018/06/GyergyaiCsaba.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Javaslat: játsszák földalatti bunkerekben a román fociválogatott meccseit!
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Vajh mit mond a mi drága román (szász) (magyarbarát) államelnökünk a nemzeti kisebbségek napján?
Tudják, 2017 óta van ilyen hivatalos nap is a mioritikus ünnepi kalendáriumban. Amikor az ortodox többség az indiánoknak tapsol. Na, ez a nap idén éppen szerdára esett. Reggel óta függök az elnöki hivatal honlapján, illetve Klaus Iohannis román kisebbségi szász államelnök Facebook-oldalán szótlanul, mint ama gyümölcs a fán. Szótlanul azért, mert annyira izgultam, vajon mit mond majd kedvest, szépet nekünk. A nagy csodavárás közepette bemondtam pár tippet. Tessék:
a. Minden jót kívánok a kisebbségeknek az ő napjukon. A magyaroknak nem, mert ők folyton úgy viselkednek, mintha többségben lennének. Oké, ma megtehetik, ez az ő napjuk, de holnap számolunk.
Olvasson még:
b. Arra gondoltam (alaposan), hogy ez a nap illő alkalom arra, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjek Tőkés Lászlótól, amiért elvettem tőle a kitüntetését. Itt van a zsebemben, ha ráér, nézzen be a palotámba, visszaadom ott helyben.
c. A legfontosabb értékek az európai értékek. És az európai értékek a legfontosabb értékek.
d. A nemzeti kisebbségek színes színfoltokat térképeznek Románia térképén.
e. A PSD tönkretette az országot. Bocs, ezt nem ide.
f. Kedves kisebbségi románok. Ezennel hivatalosan felkérlek benneteket arra, dolgozzunk együtt Románia felvirágoztatásáért!
h. Az európai értékek… ja, ezt már mondtam?
i. Was sagst du, Mutti?
És eljött a fél hat, és tádámm, le kellett emelnem a kalapom. Az elnök úr ugyanis létrehozott (kétlem ugyanis, hogy írta) egy üzenetet, amelyet odaadott az egyik beosztottjának, aki elment és egy ilyen indiánünneplő fővárosi rendezvényen felolvasta. Megnyugodtam. Hát mégsem felejtette el az elnök úr, hogy lényegében ő is indián, amikor épp nincs piros-sárgakék harci színekre pingálva a feje.
Ami az üzenet tartalmát illeti, nos, a lényeglátó tippjeim nem jöttek be. Az összes bullshit viszont igen. Ja, egy dologra nem tippeltem, pedig mondta. Nevezetesen azt, hogy: ez az ünnep a román politikai vezetés politikai akaratának kifejeződése annak érdekében, hogy megfelelő módon meg lehessen ünnepelni a kisebbségek hozzájárulását egy szabad és hazájuk iránt lojális polgárok lakta Románia felépítéséhez. Értik, ugye?
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/PAZS.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Klaus Iohannis Temesváron: néhány fotó, amely elmond mindent
Klaus Werner Iohannis államelnök Temesváron járt, és miután minden óvintézkedést megtett, hogy nehogy véletlenül előforduljon azon a helyszínen, a Mária tér és a református parókia környékén, ahonnan a tiltakozás elindult – mert még végül összefuthatott volna Tőkés Lászlóval, akitől megvonta a forradalomban játszott szerepéért kapott érdemrendet –, részt vett az esti hivatalos forradalmi megemlékezésen.
Az eseményről szívhez szóló bejegyzést közölt a Facebook-oldalán, többnyire kliséket tartalmazó szöveggel és három fotóval.
Olvasson még:
A fotók tanúsága szerint az elnök gyertyát gyújtott és koszorúzott, néhány katonatiszt, ortodox egyházi méltóság, a temesvári polgármester (az egyébként a Tőkés-féle megemlékezésen nagyon korrekt beszédet tartó Nicolae Robu), politikusok és az összegyűlt emlékezők társaságában.
Az egyik kommentelő – több más hozzászólóval egyetértésben – kissé keserűen jegyzi meg:
Hirdetésmilyen ironikus, hogy az elnök a katonasággal és a pópákkal együtt ünnepel, amikor tudjuk, hogy 1989 decemberében azért borították halottak a katedrális lépcsőit, mert a hadsereg a tömegbe lőtt, a templomajtót pedig bezárták a menekülők előtt.
Nem is fűznénk ehhez hozzá semmit; talán csak annyit, hogy békés ünnepet, nyugodt lelkiismeretet kívánunk.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/PAZS.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Egy USR-s képviselőé a legtisztességesebb román politikusi megnyilatkozás a forradalom évfordulóján
Ha valaki azt képzelte, hogy csak bírálni tudjuk a Mentsük meg Romániát Szövetséget, azt ki kell ábrándítanom: ez a bejegyzés egy USR-s politikusról szól, a legteljesebb elismerés hangján.
Iulian Bulai USR-s parlamenti képviselő ugyanis olyat posztolt a temesvári események harmincadik évfordulóján, ami akkor is becsületére válna, ha nem politikus lenne, csak „egyszerű” értelmiségi. Politikusként viszont hatványozottan kockázatot vállal valaki, aki egyértelműen, kertelés nélkül hitet tesz a temesvári eszmeiség mellett, és kimondja: Tőkés László nélkül nem történhetett volna meg, ami megtörtént.
Olvasson még:
„Egy ember.
Egyetlen ember, aki akkor nevén merte nevezni a dolgokat. Felvállaltan. Annak a templomnak a szószékéről, amelynek papja volt.
Egy magyar etnikumú ember.
Egy református lelkész.
Egy polgárjogi aktivista. Onnan jött a változás” –
kezdi retorikailag jól felépített, érzelmes (már-már pátoszos) hangvételű bejegyzését Bulai. Majd, az akkori események ismertetése után, így fejezi be:
„A romániai sztálinista relikviát egyetlen ember bátorsága kényszerítette térdre. Egy emberé, aki minden tekintetben kisebbségi: etnikai, vallási, politikai szempontból.
Az ő védelmét szolgáló akció indította el a temesvári népfelkelést. Azok a temesvári események tízezreket késztettek tiltakozásra szerte Romániában, és így kezdődött el a kommunista rendszer bukása.
Erre a fajta bátorságra gondoljunk minden alkalommal, amikor azon kesergünk, hogy egyedül vagyunk.
Tőkés László, köszönöm neked a bátorságodat!
Neked köszönhetően is vagyunk ma szabadok.”
És ami ennél is reménykeltőbb: bár a bejegyzése alatt ott hörögnek természetesen az összeesküvés-elméletekben tobzódó, magyarellenes kommenthuszárok („Tőkés egy románellenes forgatókönyvet megvalósító magyar és orosz ügynök volt, semmi köze a forradalomhoz”), sokan vannak, román emberek – köztük az egykori temesvári események résztvevői –, akik védelmükbe veszik Tőkést, és türelmesen elmagyarázzák, miért írt igazat a poszt szerzője.
Iulian Bulai volt egyébként az a képviselő, aki a parlament tegnapi ünnepi emlékülésén szóvá tette, hogy az ülést egy volt kommunista – jelesül Teodor Meleșcanu házelnök – vezeti.
Nem tudom, milyen politikus Iulian Bulai, de egy tisztességes és bátor ember.
Hosszú pályát kívánunk neki a pártjában.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Mi a közös Klaus Iohannisban és Horn Gyulában?
Oké, abban semmi különös nincs, hogy a politikusok néha kapnak egy-egy kitüntetést. Kell az a kis elismerés nekik is, hiszen annyi, de annyi méltánytalan kritika éri őket.
Valószínűleg erre is gondoltak azok a döntőemberek is, valahol a messzi Aachenben, akik alapos elemzés után bejelentették, hogy Románia államelnökének ítélik oda a Nagy Károly-díjat. Még mielőtt bárki rákérdezne, hogy jó, de ez mi a fene, jelezném, hogy elég jelentős elismerésről van szó, ha nem egyébért, hát azért, mert olyan arcok kapták meg korábban, mint Winston Churchill, I. János Károly spanyol király, Henry Kissinger, két pápa (II. János Pál és Ferenc), aztán Václav Havel, Tony Blair, Bill Clinton…
Olvasson még:
Itt szúrnám közbe, hogy a díjat olyanok kapják, akik az európai értékek élharcosai, az odaítélők értelmezésében.
Na, és akkor a közös vonás: Horn Gyula is megkapta a díjat.
Újabban meg az EU összes fejese. Naná, hiszen ők értelemszerűen az európai értékek élharcosai, világos, nem?
Jó, vissza a mi Klausunkhoz. A bejelentés megvolt, a díjat jövő májusban adják át, na de van itt egy érdekes apróság. Az indoklásban szó van többek közt arról is, hogy ez a Románia, amely legyőzött egy igen brutális kommunista diktatúrát, utána pedig – minden remény és elvárás ellenére – csalódást okozott a Nyugatnak, éppen Iohannis irányításával tért vissza az igazi európai értékek aklába, mint a legeurópaibb dél-kelet-európai ország.
És akkor halkan mondom: ezt csak úgy tehette meg, hogy átesett azon a 30 évvel ezelőtti pillanaton, amikor Temesváron egy református lelkész nemet mondott a Ceaușescu-rezsimnek. Ez a református lelkész – Tőkés Lászlóról van szó, naná – 2009-ben kapott egy kitüntetést a román államtól, az 1989-es temesvári forradalom kirobbantásában szerzett történelmi érdemeiért. Amelyet 2016-ban éppen Klaus barátunk vont vissza, mivel Tőkés, úgymond, fütyült a tusványosi templomban. Európai értékek bajnoka, aham.
Szövegmagyarázat: Iohannis az Európa Tanácsban… mérges… vidám… a szülinapján… karácsonykor… egy csípős paprika után… 4 csípős paprika után… amikor találkozik R2D2-val… miután visszaszerezte az országot.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2014/05/MeszarosTimea.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
A latin érettségiért petíciózó román akadémikusok elefántcsonttornyából nem látszik, mekkora a baj az oktatásban
Errare humanum est (Tévedni emberi dolog), tartja a latin közmondás. A nyolcadik osztályos kínszenvedős latinórák egyetlen hozadéka, hogy emlékszem még néhányra ezek közül. A magyarázatukról, történelmi hátterükről persze alig tanultunk, csak egyike volt azon értelmetlen tantárgyaknak, melyeket kíméletlenül lenyomtak a torkunkon.
Evidenciának tűnhet, hogy a 21. században idejétmúlt egy holt nyelv tanulását megkövetelni az agyonterhelt nyolcadikos gyerekektől – ha nagyon muszáj, birkózzanak meg vele majd az egyetemen azok, akik a latin írástörténet nagy műveit eredeti nyelven akarják tanulmányozni. De a román tudományosság elefántcsonttornyából ez másként látszik. A Román Akadémia, mely túlzás nélkül a hülyeség fellegváraként magasodik a hazai társadalmi valóság dimenziója fölé, a katasztrofális PISA-eredmények kapcsán állt elő az oktatási szakértőket is meglepő javaslattal, miszerint tegyék újra választható érettségi tantárggyá a latin nyelvet. Ennek érdekében petícióval fordultak az oktatási minisztériumhoz arra hivatkozva, hogy a latin nyelv segít elmélyíteni a gyerekekben a román néplelket meghatározó latinos műveltséget, ugyanakkor a latin nyelvtan a diákok logikus gondolkodását is fejleszti. Érveik között szerepel az is, hogy az informatikában, például a Microsoft Word használatakor megjelenő angol szavak (file, delete, table, insert, stb,.) többsége latin eredetű.
Olvasson még:
Nem vonom kétségbe, hogy rengeteg érvet lehetne felsorakoztatni a latin nyelvtanulás mellett, hiszen kétség kívül hozzájárulhat az európai kultúra és a nyugati civilizáció gyökereinek megismeréséhez és megértéséhez. Csak kicsit túlzásnak érzem a javaslatot azok után, hogy a PISA-ból kiderült, 41%-os a funkcionális analfabetizmus a tizenöt éves románok körében. Ezek a diákok egy egyszerű román nyelvű szöveget sem képesek értelmezni, akkor mit kezdenének Vergilius eklogáival vagy Cicero dagályos körmondataival?
De nem ez javaslat az egyedüli, mely megcsillogtatja a román akadémikusok elképesztő világlátását: a román oktatás megmentéséért megfogalmazott állásfoglalásuk igazi aranybánya . Azt a benyomást keltik, mintha bárki is szándékosan mellőzni szeretné a román történelem vagy irodalom tanítását, hogy ezzel elszigeteljék a román gyerekeket saját identitásuktól, hazájuktól, „európai polgárokká” nevelve őket, akik csak a globalizációban hisznek és a saját népüket lenézik. Az akadémikusok azért is aggódnak, mert az elméleti tudásbővítés helyett a jövő oktatása az alkalmazott ismeretek mélyítésére fekteti a hangsúlyt (ahogyan a PISA-teszt is azt vizsgálja, hogy a fiatalok miként tudják adaptálni az iskolában szerzett tudást a hétköznapok során, ami ugyebár az oktatás lényege lenne), éppen ezért ellenzik az új tantárgyak bevezetésének lehetőségét. Ráadásul ezt a törekvést úgy tálalják, mint konkrét veszélyforrást a román nemzetre nézve, olyanok részéről, akik csak a munkaerőpiac kielégítését tartják szem előtt a román gyerekek oktatásában.
Mit lehet erre mondani? Egy holt nyelv ismeretéből és hazaszeretetből aligha lehet megélni a 21. század Romániájában. Ez csak az akadémikusok kiváltsága.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Mangalica, a román
Romániában, magyarként megszokhattunk pár dolgot. Például azt, hogy a mioritikus média előszeretettel, sőt, kizárólagos módon románokról beszél, mikor az ország lakosságára utal. A románok megszavazták Iohannist, a románok karácsonyt ünnepelnek, a románok fáznak. Mintha nem lennének itt más nemzetiségűek is, szép számmal, akik román állampolgárok (adott esetben is). Oké, ez talán szőrszálhasogatásnak, ultrapíszí dumának tűnik.
Na de ott vannak a román állampolgárságú, ám történetesen magyar nemzetiségű emberek, akik valami nagyot értek el a szakmájukban. Az örök példa Bölöni László (de még sok van). Ugye, amikor sikerre vitte a hazai focit, akkor Lóci volt, a román. De ha véletlenül jött egy bukta, rögtön „elvesztette” románságát. Magyar lett.
Olvasson még:
Ami viszont most történt, az enyhén szólva nemzeti közröhej. A patrióta média ugyanis az állatvilágra is kiterjesztette a románságot. Mégpedig nem is akármilyen fajtára vonatkozóan: a mangalica sertésről van szó. Mint tudjuk, a mangalica őshonos magyar faj. De ez bizonyos helyeken nem okoz gondot. A sertésrománosításra az adott alkalmat, hogy egy gasztroblogger ellátogatott Romániába, pontosabban a Prahova megyei Tohani faluban levő farmpanzióba, a Dákok Farmjára. Amely egyébként nem is néz ki rosszul, és a videóból az is kiderül, hogy állati jól főznek, sütnek. Oké, szegény gasztroblogger annyira tájékozott a helyi történelem ügyeiben, mint egy mangalica sertés, de hát ez az ő baja: több ezer éves román kultúráról beszél, meg a mangalicahúsról, mint ősi román ételről. Ja, ehhez is hozzászoktunk.
Na de, amit a fent említett mioritikus média hozzátesz: nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy a mangalica sertés egy híres (eddig igaz) és román faj. Ja, a báznai sertés mellett. Jó, a báznai sem igazán román, tekintettel arra, hogy az 1870-es években tenyésztették ki, épp a mangalica és a Berkshire sertés keresztezése útján, de hogy a mangalica mitől lett mioritikus, azt bizony nehezen tudom megérteni.
Most már csak arra várok, hogy egy jó román népdalíró-költő-szerző, esetleg manelista a Miorica című ikonikus román népballada mintájára előáll a Mangalica című slágerrel. Amely így kezdődhetne (Bandi András fordítását ferdítem):
Mangalica
Egy fennsíknak aljában,
Mennyország kapujában,
Az úton ím jönnek,
Lefelé a völgynek,
Három disznókonda,
S három csobán, ott la!
Az egyik moldvai,
A másik magyari,
Harmadik vráncsai.
De amott a magyari
És vele a vráncsai
Nagyban beszélgetnek,
Arról egyezkednek,
Mikor az este eljöve,
Majd az életére törnek,
S megölik a moldvait,
Mert irigylik javait,
Mert több a disznója,
Rőt mangalicája…
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2014/05/MeszarosTimea.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Miért van annak hírértéke, hogy Viorica Dăncilă bevásárolt Ploieștiben?
Biztosan ismerős az érzés minden hírfogyasztó számára, amikor a reggeli kávé melletti felületes görgetés közepette sorra jönnek szembe a „sokánt”, vagy „hallucsinánt” felütéssel kezdődő hírek. Az egyik leggusztustalanabb ilyen visszatérő motívum a román sajtóban, amikor az „A murit!” (Meghalt!) felkiáltással és egy ismert sztár fotójával próbálják azt a látszatot kelteni, hogy a képen szereplő ismert személy halt meg, de a kattintás után kiderül, hogy csak a nagynénikéjének a kiskutyája távozott, aminek ugyebár nincs sok hírértéke, de ideális arra, hogy a hülye cím- és képválasztással átverjék a tisztelt olvasót. Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar sajtóban is akad példa bőven, és hát elég sokat beszélnek a jelenségről azok, akik a médiát kutatják, ezért most erre nem térnék ki bővebben.
Egy ideig próbáltam kiszűrni a hírfolyamomból azokat a portálokat, amelyek úgy akarnak számomra eladni egy hírt, hogy közben rám hozzák a frászt, aztán feladtam. Mert egyszerűen mindenhová bekúszik ez a színvonal: az ajtókilincsre akasztott szórólapoktól kezdve az általában szenzációsnak ígérkező, valójában semmiről sem szóló rendezvényeken át az étlapokig (apropó: kóstolta már valaki a Iohannisról vagy a Vioricáról elnevezett pizzákat, amelyeket egy Kolozs megyei étterem kínál?). És persze, a folyamatos átverések nagy színpadáról, a politikából sem hiányozhat ez az attitűd, mellyel olyan kölcsönhatásban áll, mint az elemi részecskék a kvantumfizikában.
Olvasson még:
Bár folyamatosan azt hisszük, hogy az információáramlás, illetve a kommunikáció ezen végletekig lebutított mikrokozmoszában már elértük a legalját – le lehet húzni a rolót, vagy ahogy gyakran mondani szoktuk, be lehet zárni az internetet, mert gyakorlatilag ennél lejjebb már tényleg nem zuhanhatunk –, Viorica Dăncilă rövid tündöklése és bukása megmutatta, hogy mégis lehetséges. És most kivételesen nem az ő személyiségéről, mint jelenségről, vagy kínos megnyilvánulásairól van szó, arról születtek mémek és egyéb írások, bőven. Nem is arról, hogy ő „csak” egy volt kézimunka tanárnő, aki úgy jutott be az európai parlamentbe, hogy még angolul sem beszél, és akinek véletlenül pottyant az ölébe a PSD elnöksége és a kormány vezetése.
Mindezek már nem számítanak, ugyanis Viorica Dăncilă a múlté. Már nem kormányfő, elvesztette a PSD elnökségét is, körülbelül annyi szerepe lehet a továbbiakban a politikában, mint egy sarokba állított fogasnak. Hétköznapi emberré vált, aki folytatja az életét, mintha semmi sem történt volna. Elmegy bevásárolni az édesapjának, ácsorog egy kicsit a Ploiești-i szupermarket fagyasztott halkínálata előtt. Az emberek persze megbámulják, mert szokatlan nekik, hogy a tévéképernyőről ismert „Veorica”, akinek a bakijain olyan jót nevettek, most ott jár közöttük, gyakorlatilag egy közülük. De legfeljebb egy közös szelfi erejéig foglalkoznak – azaz foglalkoznának – vele, aztán mindenki megy tovább a dolgára.
A mi kis fentebb felvázolt mikrokozmoszunkban azonban nem merül ennyiben ki az eset. Mert a „sokántok” világában kihagyhatatlan az a cím, hogy Nem fogja elhinni, hol bukkant fel és mit tett Dăncilă! vagy esetleg az, hogy Van élet a PSD után is! Mit csinál újabban a munkanélküli Viorica Dăncilă?. Ez utóbbi cím egyébként szinte szó szerinti idézet a többnyire mérsékelten tájékoztató Digi 24 hírkínálatából.
Szóval itt tartunk. Ez a mi valóságunk, és nem lehet sehová sem menekülni előle. Sem Vioricát nem hagyják békében nyugodni, sem bennünket, akik szeretnénk már lapozni mindazon, amit Viorica Dăncilă és kormánya jelentett ennek az országnak.
Ezen túlmenően már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon annak miért nincs ekkora hírértéke, amikor mondjuk Adrian Năstase tankol (biztosan szokott)? Vagy az nem elég sokánt?
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Románia ismét jól PISÁn rúgta magát, ám az új tanügyminiszter asszony szerint ez nem baj
Ahogy kollégám tűpontosan megfogalmazta: az a szomorú helyzet, hogy butul az ország, nőtt a funkcionális analfabetizmus és a felnövőfélben lévő fiataljaink többsége semmit sem ért a körülöttünk lévő világból.
Ez derült ki a PISA-felmérés frissiben közzétett eredményeiből. És ha valaki köszönő viszonyban van a hazai közoktatás helyzetével, nem csodálkozik ezen. Mégis, mit értsenek a nebulók a körülöttük levő világból, ha – csak egy kapásból előhúzott példát mondok – a kerettanterveken 50 éve nem módosítottak. És tudjuk (már akiknek van fogalmuk a körülöttük levő világról), milyen rendszer működött a mioritikus tájakon 50 évvel ezelőtt.
Olvasson még:
Amin viszont lehet csodálkozni (és én olyan nagyon csodálkozom, hogy lassan egy napja keresgélem az állam a lakásban): a vadiúj tanügyminiszter asszony reakciója a „remek” hír hallatán. A vadiúj tanügyminiszter asszonynak az a neve, hogy Monica Anisie, és a nagy reformokat ígérő Orban-kormány tagja. Mit is mondott ez a hölgy, amikor megkérdezték tőle, mit szól a PISA-eredményekhez és egyáltalán, ahhoz, hogy tovább hülyül az ország? Hát azt, hogy:
„nem kell feltétlenül aggódnunk a PISA-tesztek eredményei miatt… hiszen ezek a nemzetközi felmérések elsősorban nem a tanulók tudását, hanem az ismeretek konkrét helyzetekben való alkalmazását mérik.”
Néztem a hölgyet, és megfagyott bennem minden testnedv. Kedves tanügyminiszter asszony, ön szerint mi a jóistenért koptatják a nebulók a padokat? Hogy megtanuljanak egy csomó dolgot, amelyeket aztán nem alkalmaznak a mindennapi életben? Drága tanügyminiszter asszony, ha ön tényleg komolyan gondolja, hogy a tudás és annak alkalmazása közt nincs közvetlen összefüggés, akkor talán itt lenne az ideje, hogy elmenjen egy hosszabb nyaralásra. Akár Pisába.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/PAZS.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Legyünk méltányosak Temesvár polgármesterével manele-ügyben: az irány igenis jó
Általános és elvi szempontból valószínűleg igazuk van azoknak – köztük kollégáimnak is –, akik karikírozva kritizálják Nicolae Robu temesvári polgármester miccs- és manele-purgáló rendeletét. Hiszen mindig van valami komikus abban, amikor egy politikus népnevelői tevékenységre ragadtatja magát; és az is kérdés, jogi értelemben meddig terjed egy polgármester vagy egy önkormányzat hatásköre ilyen ügyekben. Csakhogy.
Ezt a polgármesteri verdiktet nem lehet vizsgálni a kontextus figyelembevétele nélkül. Évek óta nem jártam Temesváron, de igyekszem figyelemmel követni a sorsát, már csak származásom okán is – bánsági vagyok, Lugoson születtem –, és azt gondolom, hogy ezt az ügyet azon folyamatok valamelyes ismeretében érdemes értelmezni, amelyek a Bánságban végbementek az elmúlt néhány évtizedben.
Olvasson még:
Anélkül, hogy szociológiai elemzésekbe bocsátkoznék: gyerekkoromban a bánsági városok még őrizték valamennyire polgári, monarchiás patinájukat, a nyelvi és etnokulturális sokféleség, minden ellenkező politikai-hatalmi törekvés dacára, jelen volt; nagy- és dédszüleim nemzedéke körében gyakorinak számított, hogy legalább alapfokon beszélték egymás nyelvét; Temesvár mint a Bánság centruma a román, a magyar, a német, a szerb kultúra metszéspontjában feküdt, és ez határozta meg karakterét.
Ebből, legalábbis mentalitás tekintetében – az el- és bevándorlás, a hatalmi szóval vezényelt betelepítések, a felgyorsult asszimiláció miatt – mára szinte semmi nem maradt.
A „manele” és a „miccs” ebben a kontextusban nem pusztán egy zenei műfajt, illetve egy ételfajtát jelent, hanem szimbolikus jelölője annak a folyamatnak, ahogyan a Bánság arculata, nagyjából fél évszázad alatt, jelentősen megváltozott. Annak a folyamatnak, amelynek során a régió Közép-Európából délebbre „csúszott”: a Balkán felé.
Félreértések eloszlatása végett: én lennék az utolsó, aki kétségbe vonja a Balkán kulturális gazdagságát – a maga „természetes környezetében”.
Magyarán, nem mindegy, hogy Craiován vagy Temesváron akarjuk-e kitiltani a manelét a közterekről.
Egykori botrányos megszólalásában erre utalt a neves karikaturista, Ștefan Popa Popa’s is az „oltenizáció” fogalmával, bár sarkítva és indokolatlanul bántó hangnemben, de a lényeget tekintve helyesen.
Szeretném azt hinni, hogy Nicolae Robu nem személyes ízléspreferenciáinak érvényesítése végett ment neki a manelének és mindannak, ami kulturálisan hozzá kapcsolódik, és még csak nem is egyfajta eltartott kisujjú elitizmusból, hanem – amint kifejti tisztázó bejegyzésében – Temesvár „csodálatos tereinek és parkjainak” (egyszóval: a város hagyományos arculatának) védelme vezérli, főként az európai kulturális fővárosi státus küszöbén. Amivel nem tudnék vitatkozni.
Az irány jó, az eszközökön még lehet csiszolni. Ha máris nem túl késő.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Polgármester vagy és totál hülyét akarsz csinálni magadból? Így cselekedj!
Olvasom, hogy Nicolae Robu, a temesvári bíró polgármester nagyon dühös lett, mert bizonyos zenészek maneléztek egyet Temesvár központjában, és dalokat ajánlgattak neki. Olyan dühös lett, hogy elrendelte: tilos a manele a város közterületein. Ja, a miccs- meg a flekken- meg a mindenféle sütés is.
Dredd Robu bíró rendeletének közjogi érvényessége persze nincs (nem létezik vonatkozó törvény, sem önkormányzati határozat, sem semmi). De akkor sem értem. A sütögetést azért nem értem, mert hát az Isten szerelmére, minden népünnepély része, a Kolozsvári Magyar Napoktól a feketetói vásárig. Mindig, mindenütt van miccs, flekken meg füst. Ilyenek vagyunk mi, a nép. Ilyen finom, szaftos, füstös a mi lelkünk. Sokan közülünk szavazni is szoktak időnként.
Olvasson még:
A manelét azért nem értem, mert egy népszerű (populáris) zenei műfaj, még akkor is, ha sokan (az elitisták) csak az orrukat húzkodják a hallatán. (Persze, most már nem, mióta a félvilági műfaj „emberi” jogait kell védeni.) De mondom másképp. Mi lenne, ha például Emil Boc, Kolozsvár multikulti polgármestere egy szép nap arra ébredne, hogy a kutyafáját, mától ne mind ordítson a népzene a kincses város főterén, mert nem oda való. Tehát, nem a rockzene, nem a szimfonikus zene, nem a jazz, nem az egyházi muzsika, nem a katonai induló… a népzene. Mit szólna hozzá a népzenekedvelő nép?
De mondhatnék más példát is. Ébredhetne például úgy is egy szép nap Boc mester, hogy na akkor mától fogva tilos a köztereken bármiféle nem-román és nem-nemzetközi nyelvű felirat. Sőt, mondhatnék még másabb példát is. Ébredhetne például egy szép nap Boc polgi úgy is, hogy na akkor mától fogva tilos Kolozsváron bárkinek nem-románnak lenni.
És vannak még extrém példá(zato)k. Persze, nem erről van szó. Csak azt próbáltam illusztrálni, mennyire abszurd és ostoba az ilyen gondolkodás. Könyörgöm, nézzen már ki az ablakon minden polgármester (és nem csak) és vegye észre az utcán sétáló Valóságot. Nem kell nekik tetszenie, naná, hogy nem. Viszont otromba (és hiábavaló) rendeleteket sem kéne hozniuk. Egyrészt, teljes mértékben hiábavaló. Másrészt nem érnek el vele egyebet, mint hogy elég nagy hülyét csinálnak magukból. Ha ez a cél, akkor hajrá!
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2014/07/FallSandor.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Kolozsvárt pár nap alatt vissza lehet hergelni a legsötétebb Funar-korszakba
Aki azt gondolja, hogy most már aztán multikulti, kisebbségbarát mennyország van Kolozsváron, vagy legalábbis nemsokára az lesz, ha egyik vagy másik progresszív párt kerül hatalomra, amelynek állítólag készülőfélben van a kisebbségvédelmi programja, szóval aki azt hiszi, hogy végleg letűnt az 1990-es évek nacionalista-soviniszta világa, és hogy túl kell lépni ezen az avíttas nemzetiségi-etnikai problémán, és hogy most már aztán ezentúl…, nézzen be a Muszáj-Musai alábbi Facebook-posztjának kommentszekciójába:
Olvasson még:
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
A 30 éves forradalomra emlékező kiállításon kitört a forradalom. A politikusok elbújtak
Emlékszem, 1989. december 21-én ki akartam rohanni Kolozsvár főterére. A Farkas utcai lakás ablakából hallottam a lövéseket. Apám azt mondta, inkább a könyvespolchoz kötöz. Bizonyos szempontból igaza volt. Forradalmár sok van, fia neki csak egy. Gyűlöltem akkor, 20 évesen.
Eltelt 30 év, aki figyelt, tudja, hogy. Elérkezett az újabb kerek évforduló és az újabb kerek tisztelgés ideje Rendeztek hát egy kiállítást a kolozsvári történelmi múzeumban. Elmentem. Ezúttal senki sem akart sehova kötözni.
Olvasson még:
Tele volt a terem. Folytak az emelkedett hangvételű beszédek. Nehéz ilyenkor elkerülni a szólamokat. Végül is 26 ember életét áldozta Kolozsvárott azért, amit szabadságnak meg demokráciának képzeltünk. Az ilyesmit nem illik félvállról venni. Azt viszont lehet(ne), hogy rövidre fogják a szóáradatot.
Aztán egy fiatalember közbeszólt: tényleg forradalom volt az? Vagy megrendezett színjáték? Mintha bomba robbant volna a teremben. A forradalmár egyesületek (van belőlük vagy hat) egymással is folyton marakodó tagjai rávetették magukat a kérdezőre. Elszabadult a csendes pokol. Hohó, na végre, történik valami! Szobaforradalom a forradalom jubileumi kiállításán. Az arcok felélénkültek. A terem hátterében szendergő alakok is egy csapásra az események kellős közepén találták magukat. Ezt csinálja utánuk bárki terribilista kortárs képzőművész! Illetve ne csinálja, úgysem fog sikerülni. Másrészt, szomorú volt nézni, ahogy az utókor a halottak emlékezete fölött marakodik. Mennyi keserűség, értetlenség, frusztráció lehet ezekben az emberekben? És vajon ki a felelős ezért? Kimentem a teremből.
Az erkélyen viszont eszembe villant valami: egyetlen politikust sem láttam odabent. Sem a felszólalók között, sem a tömegben. Hogy nem feszítettek a díszhelyen, ezt csak díjazni tudtam. Látjuk őket eleget, mindenhol. De hogy a tömegben sem tűnt fel egyetlen dicsfényben úszó pártos arc sem… Elbújtak. Talán féltek? Talán vezeklési kényszer kerítette hatalmába őket? Talán haragudtak, hogy nem tudnak egyet villanni? Nem tudom. Kedves politikusok: az a 26 ember többek közt azért halt meg 30 évvel ezelőtt, hogy ti ma létezhessetek: határozatokat hozzatok, várost vezessetek, észt osszatok, tépjétek egymást a tévében, segget nyaljatok, ígérjetek, hazudjatok, és a sor ó, milyen hosszú. Visszamentem a termekbe.
A kiállítás egyébként megrázóan szép, ha szabad így fogalmaznom. Valakik valamit megtettek annak idején, mert hittek valamiben. Nem az ő hibájuk, hogy kicsit másképp alakult a történet.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
A kör területe, avagy a román kultúra békájának segge
Oké, én értem, hogy nincs nyilvános politikai vita az elnökválasztás második fordulója előtt. Lehet azt mondani, hogy nincs ezzel semmi baj, hát máshol sincs. Lehet azt is mondani, hogy a fanarióta román politikai kultúra a béka segge alatt lapul. Sok mindent lehet mondani. Ez van az étlapon. Ha tetszik, eszem, ha nem, nem.
Azt is értem, hogy – habár nincs politikai vita az elnökválasztás második fordulója előtt – a két elnökjelölt mégis odaállt a nép elé. Mert azért a népnek meg kell adni, amit kér. Persze, nem közvetlenül. Mindketten a saját buborékjukban lubickolva mondták, leszögezték, sajnálkozták, hangsúlyozták, felháborodták, fényezték, kritizálták a magukát. Bocs, kritizálni a másikét kritizálták. Mert ilyen furmányosan működik a fanarióta román politikai kultúra. Ott, a béka segge alatt.
Olvasson még:
Na de azt már nem értem, mi lehetett annak az újságírónak a fejében, aki váratlanul ezt a kérdést szegezte a nőnemű elnökjelöltnek: Mi a kör területének képlete? A nőnemű elnökjelölt jól elcseszte a választ. Igen, tudjuk, gyakran bakizik. Nem egy észkombájn, Dragnea bábja, sorban adja fel a magas labdákat, satöbbi. De egy ilyen esetben ezzel előállni… a kérdezéskultúra békájának is van segge. Ez a szint pedig mélyen alatta található.
És amit végképp nem értek: amikor az ominózus kérdés és válasz a másik elnökjelölt fülébe jutott (egy baráti újságíró súgta meg neki, szolgálatkészen), az illető, egy saját bevallása szerint kisebbségi, de 100 százalékban román állampolgár (elmerengek kicsit, hogy lehet valaki például 87 százalékban román állampolgár), szóval ez az illető röhögni kezdett. Ez nem humorérzék. Nem is arrogancia. Ez akkora bunkóság, mint hat ház.
Na kérem: nekem egyre kevésbé van kedvem erre a… majdnem csúnyán mondtam meg, kire szavazni. Szóval erre a kisebbségi, de száz százalékban a béka segge alatt röhögcsélő románra.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2014/05/MeszarosTimea.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Romániát pofán csapta a feketepiacon vásárolt patkányirtók valósága
Az elmúlt pár napban két olyan eset is történt, mely túlmutat a romániai hétköznapok megszokott abszurditásán, és kizökkentette sztoikus nyugalmából az államfőválasztásban elbambult országot. Egyrészt Hargita megyében elgázoltak egy medvét, mely az istennek sem akart elpusztulni magától, inkább törött végtagokkal kivárta, míg a vízfejű Bukarestben döntenek a sorsáról. Másrészt Temesváron egy banálisnak számító patkány- és rovarirtás három ember, köztük két kisgyermek életét követelte. Mindkét esetből simán díjnyertes újhullámos filmet lehetne rendezni, ahogyan a hígított kórházi fertőtlenítőszerek alig három évvel ezelőtti botrányát is filmvászonra álmodták.
Szóval ez is igazolja, hogy a Mitikák és a Dorelek világa – az a posvány, melyben a politikai széljárástól függetlenül kénytelenek vagyunk élni – gyakorlatilag kimeríthetetlen témaforrás, bár az is igaz, hogy meglehetősen gyakran támad déjà vu érzésünk, mintha ugyanazt a filmet néznénk legalább harminc éve, újra és újra. Mintha mindegyik tragédiának ugyanaz lenne a forgatókönyve: megtörténik a baj, kiderül, hogy senki sem tudja, mit kellene csinálni, mindenki arra vár, hogy majd valaki megoldja a problémát.
Olvasson még:
Majd kezdődik az ujjal való mutogatás, a dörgedelmes politikusi nyilatkozatok, a menesztések, az egyébként teljesen felesleges vizsgálóbizottságok létrehozása, a szakértők megkérdezése, az okok feltárása. Végül mindig kiderül, hogy valaki nem tartott be egy törvényt, egy előírást, valaki már megint sumákolt – kellett egy új terepjáró a megspórolt pénzből. És ehhez persze a legtöbbször társul, hogy az illetékesek, akik az adófizetők pénzén tengetik mindennapjaikat az állami intézményekben, teljesen párhuzamosak azzal, amiért fizetjük őket.
Ugyanezen partitúra szerint alakul a patkányirtós tragédia is: máris kiderült, hogy a rovarok és rágcsálók irtására szakosodott cég vezetője egy ismerősén keresztül, a feketepiacon (!) vásárolta a lépcsőházban használt mérget, melyről tudta nagyon jól, hogy a megszokottnál erősebb a koncentrátuma. A cégvezető mindent beismert, azt is, hogy már alkalmazta a szert más helyszíneken is, állítja, nem volt rá panasz. Megy a magyarázkodás, hogy valójában ezúttal csak azokban a lakásokban használták, amelyekben pillanatnyilag senki sem lakott, nem gondolták volna, hogy átszivárog a hatóanyag más lakásokba is. Most már késő magyarázkodni, a feketepiacon vásárolt patkányirtó két kisgyermek és egy anyuka életét vette el.
A botrány még csak most fog eszkalálódni, majd szépen elfelejtődik, mint az összes többi. A biztonságérzetünket azonban sikerült ismét alaposan megtépázni, hiszen újból és újból bebizonyosodik, hogy Románia az a hely, ahol tényleg bármi megtörténhet, mint a filmekben.
A patkányok vígan élnek, mi pedig kénytelenek vagyunk óvatosan lavírozni közöttük.
![](https://i0.wp.com/foter.ro/wp-content/uploads/2019/10/SzantaiJanos2.jpg?fit=96%2C96&ssl=1)
Medvéket a minisztériumokba és az egyetemekre!
Olvasom a Hargita megyei medvetragédiát. Gázolás, téblábolás, állatkínzás, megoldás, kirúgás. Lehetett volna jobban csinálni? Persze. Hahó, illetékesek. Ez így ciki. Vérciki!
Aztán olvasom a reakciókat. Higgadt reakciót alig látok. Szájhabzót annál többet. Akad, aki verset ír a halott medvéhez. És jajong, hogy minden ember iszonyú. Hát az igaz, hogy a medve nem iszonyú. Nem ismeri a morális jelzőket. Más a helyzet a medvepoétával. De komolyan, minden ember iszonyú lenne? Miért is? Bele se merek gondolni. Csak az a mondat veri fejszével koponyám falát, hogy néhány (?) ember iszonyú sok hülyeséget tud összehordani időegység alatt. Például az is, aki úgy véli, sőt, ki is mondja – mert hát miért ne, szabadság, elvtársak! –, hogy aki szerint helyes, ami történt (egyetlen olyan véleményt sem láttam, melyben a megszólalók helyeselték volna az események lefolyását), az üldögéljen törött lábbal, nem, bocsánat, négy törött végtaggal (!) 18 órán át egy út mentén. Ez lenne az entellektü-elit? Akkor főúr, kérném tisztelettel, szeretnék menstruálni. Valahogy ki kell purgálnom magamból a mások rossz vérét. Most miért néznek ilyen felháborodottan? Legalább olyan jó érv, mint a négy-törött-végtagos.
Olvasson még:
Ami pedig az állatjogok mesterséges szövevényét illeti, volna pár javaslatom a jobbára totál érthetetlen bikkfanyelvükkel a Facebook felületeit telenyaló transzhumanista aktivistáknak. Intézzék már el, hogy legyen egy medve a környezetvédelmi miniszter. Az lenne a legszebb és legújabb világ, nem? Jó, mondjuk lehet egy humán a helyettese. Amíg bírja. Szusszal, teszem azt. Ja, és felháborítónak, továbbá diszkriminatívnak tartom azt is, hogy az állati jogokkal foglalkozó konferenciákra nem hívnak meg egyetlen medvét sem. És a színészképző egyetemeken sem taníthat mozgáskultúrát egy barnamedve! Pedig köztudott, hogy a barnamedve sose támad emberre. Legfeljebb mozgásra neveli.