Így nem adta ki az adóhivatali igazolásomat a fiú, aki az igazolásommal foglalkozik

Csak ki kell kérni egy egyszerű igazolást az adóhatóságtól, nem lehet olyan nagy dolog. Az igazolásnak mindössze annyit kell igazolnia, hogy én egy romániai illetőségű entitás vagyok, aki ennek megfelelően Romániában is adózik – ez igazán bagatell tétel, nem lehet itt semmi probléma. Manyika a ghișeuból (el is képzelem Manyikát, pontosan olyannak, amilyennek mindannyian elképzeljük a ghișeukban üldögélő Manyikákat) majd elkéri a személyimet, nyiszogtatja a műkörmeit egy darabig a billentyűzetén, aztán a nyomtató ki is recsegteti a papírt.

Majd maximum egy okmánybélyeget kell még venni rá hat lej ötven baniért a postán, aztán legfeljebb onnan visszatérve ki kell még állni egy legtöbb másfél órás sorocskát a 16-os ghișeunál, hogy üssenek rá egy sejtelmesre fakult hagyományos bélyeget is, az ember talán befizet még 12 lejt a kasszánál (28-as ghișeu, a második emeleten, a könnyező pálmától srégen balra), és kész is vagyunk. Reggel kilenctől maximum délig tarthat, és akkor még az embernek van esélye behozni az aznapi lemaradását estig.

De már ahogy befordulok a hivatal baljós kapiján, feltűnik valami.

Nem ugyanúgy telik itt az idő, mint odakint, a sietős hétköznapi utcákon.

Percfürtök, hosszú órák, évtizedek vannak itt beleragadva a ragadós kávészagba és félig szívott super slim cigaretták mentolos füstjébe. Az ember, akárha kocsonyában járna: minden lépés nehéz, ráadásul minden lépéssel egyre nehezebb minden újabb lépés.

Az információs ghișeu zárva.

Hogy hol kell kikérni az illető igazolást: egyelőre rejtély. Odamegyek a sorszámos automatához, hátha valamelyik tétel a kijelzőn ad némi támpontot.

De nem ad.

Ne akarom beadni az adóbevallásomat. Nem akarom beadni a 220-as formanyomtatványt. És még elég sok mindent nem akarok. Én csak egy igazolást akarok arról, hogy létezem, és arról, hogy éppen itt létezem. Nem mintha nekem nem derogálna,

de ez van, ezt kell igazolni.

Bemegyek egy terembe, amiről – mivel nem tolonganak az emberek odabent – sejtem, hogy nem a mindennapos csip-csup ügyeket intézik ott bent. Hátha ott adják ki az én igazolásomat. De a sok – legalább tíz – ghișeu mindegyike zárva van. Ahogy elhaladok előttük, az egyikből mégis elhúzza a falinaptárból rögtönzött sötétítőt egy férfi, aki szemmel láthatóan aznap még az égvilágon semmit sem dolgozott, és gyanakodva méreget.

Gyanakodva méregetjük egymást.

Ebben a pillanatban én vagyok Josef K., bár titkon azt kívánom, hogy ébredtem volna inkább bogárként. Kérdi (a férfi, aki aznap még nem dolgozott semmit), hogy mit akarok. Mondom, milyen igazolás kell. Erre a férfinak, aki aznap még nem dolgozott semmit, a szemei befordulnak a koponyájába, hosszasan keresgéli odabent az információt, majd rövidlátó pupillái ismét előbukkannak a fejéből, és közli, hogy talán ki kellene mennem a jobb oldali ajtón, végig a folyosón, ki az udvarra, át az udvaron a másik épületbe, és ott kérdezzem meg valakitől még egyszer, mert úgyse fogom megtalálni.

Minden erőmet összeszedve elindulok az évtizedeket, emberöltőket elnyelt és magában őrző kocsonyában, kimegyek a jobb oldali ajtón, végig a folyosón, ki az udvarra, át az udvaron a másik épületbe, és ott áll Manyika képében a másik épület portásnője.

Ő is droid lehet, mint a férfi, aki aznap még nem dolgozott semmit az A épületből,

mert ahogy mondom neki, mi a bajom, neki is befordulnak a szemei a koponyájába, hogy leolvassák az adatokat odabentről, majd közli, hogy a fiú, aki az én igazolásommal foglalkozik, mindjárt jön, csak még előtte van egy kis dolga. Addig várjak itt, ahol vagyok.

Az udvaron szerettem volna inkább várakozni, mert szépen süt a nap, és ha már várni kell, az ember szívesebben vár a kellemes napsütésben, de ha Manyika azt mondja, itt kell várni, akkor itt kell várni.

Még a végén nem kapok igazolást, ha nem itt várok.

Közben az előtérben, az újabb ghișeu-sor előtt az alkalmazottak rögtönzött gyűlést tartanak. Zömükben negyven-ötvenes pițipoancák, köztük egy-két vőfélykinézetű negyven-ötvenes férfi. Arról beszélnek felháborodva, hogy a kormány szemmel láthatóan szarba se veszi az ő megfeszített munkájukat, és hogy ez így nem mehet tovább, ilyen infláció mellett vagy megkapják a béremelést, amit kértek, vagy jön az általános sztrájk és punktum. Elröhögném magam, de Manyikától arra nem kaptam engedélyt, csak a várakozásra, hát várakozok türelmesen tovább.

A rögtönzött gyűlés lassan eloszlik, még várok egy röpke 20 percet, aztán Manyika szól, hogy a fiú, aki az igazolásommal foglalkozik, befejezte a dolgát, most már mehetek, mutatja, hogy melyik ghișeu.

Mondom a fiúnak, aki az én igazolásommal foglalkozik, hogy kéne nekem egy olyan igazolás, amilyenekkel ő foglalkozik. Nagyon készségesen válaszol, hogyne, természetesen, csak töltsem ki ezt a kis formanyomtatványt itten, és a kezembe nyom egyet.

Ám ekkor megtörténik az a váratlan fordulat, nem kívánt bonyodalom, kellemetlen komplikáció, amitől már attól a pillanattól kezdve tartottam, hogy beléptem a véghetetlen időket magába fojtó kocsonyába.

Nem ebbe a megyébe szól a buletinem,

néz fel döbbenten a személyi igazolványomból a fiú, aki az igazolásommal foglalkozik. Tudom, mondom, és elmagyarázom neki, hogy a személyimben még mindig anyámék lakcíme szerepel, mert hiába élek 15 éve Kolozsváron, mivel nem vagyok programozó, saját lakásra nem futotta. De a fiú, aki az igazolásommal foglalkozik, ezt már meg se hallja.

Átrohan a szomszédos ghișeuban ülő, jobb napokat is látott pițipoancához, és egyik kezével a személyimet az orra előtt lobogtatva, a másikkal felém mutogatva, fojtott, ideges hangon közli vele is a hírt: nem ebbe a megyébe szól a buletinem. A jobb napokat is látott pițipoancă lekapja az orráról a szemüveget, hogy jobban szemügyre vehessen, közben a fejét csóválja, hogy most akkor mi legyen. Áthívnak még két közelben ólálkodó kollégát, és mutatják nekik is: nem ebbe a megyébe szól a buletinem.

Ami miatt egyébként már őszintén szégyellem magam.

Itt vannak ezek a jószándékú, dolgos emberek, akiknek a kormány szarba se veszi a munkáját, és akkor idejövök én, egy betolakodó, egy megyeszédelgő, egy idegen, egy besurranó igazolás-igénylő kókler, és van pofám prezentálni egy dokumentumot, ami nem ebbe a megyébe szól.

A fiatalembernek így nem tudunk segíteni, súgja a jobb napokat látott pițipoancă a fiúnak, aki már nem az én igazolásommal foglalkozik, mire ő (a fiú, aki már nem az én igazolásommal foglalkozik) visszajön a saját ghișeujába, és közli velem, hogy menjek Bihar megyébe intézkedni, mert én oda tartozom. És ha kérek ideiglenes tartózkodási engedélyt (flotant), kérdem az utolsó szalmaszál után kapó fuldokló gesztusával. Az sem segít,

mert minden megyének saját, külön adatbázisa van, és egyik megye nem fér hozzá a másikéhoz.

Kitámolygok a kocsonyából, ki a napfényre. Közben a folyosókon, a srégen a folyosókra néző ghișeukban, a pókhálós sarkokban, a poroltók takarásában, a ki tudja hányszor újrafestett fűtőtestek mögött itt is, ott is összesúgnak a poros pițipoancák és a vőfélykinézetű fazonok: nem ebbe a megyébe szól a buletinje.

Kint a napfényen aztán már jobb lesz a kedvem, könnyebb a léptem is. Anyátokat, gondolom flegmán, és megyek a dolgomra.