Háborúban segítségre van szükség, de legalább arra, hogy ne ártsunk

Ha szeretnénk valamilyen pozitív vonatkozását megtalálni ennek a háborúnak (definíció szerint lehetetlen), akkor mindenképpen azt az össznépi együttérzést kell kiemelnünk, amely az Ukrajnából menekülő emberek irányában megnyilvánul, illetve a példátlan, cselekvő összefogást, amely a megsegítésükre létrejött. Civil önkéntesek, szervezett formában és egyénileg, polgári és egyházi segélyszervezetek, rendfenntartók, állami intézmények sietnek a hazájukat elhagyni kényszerülő emberek segítségére élelemmel, szállással, ruhával, pénzadománnyal, szervezőmunkával.

A segítség különböző módozataira pedig egyre inkább szükség van, a Magyarországra és Romániába érkezett menekültek száma mindkét országban meghaladta a százezret, és ez a szám folyamatosan növekedni fog, minél tovább elhúzódik és minél véresebbé válik ez a szörnyűség.

Nyomasztó, kétségbeejtő, szívszorító érzés, de attól tartok, egyelőre nagyjából ennyit tehetünk – amennyi telik tőlünk, azt viszont meg kell tennünk.

Az Ukrajnával szomszédos országok népei emberségből vizsgáznak, és eddig, úgy tűnik, jó eredménnyel – tisztában vagyok vele, mekkora közhely ez, de vannak pillanatok, amikor előtérbe tolakodnak a közhelyek, mert nemigen van mit mondanunk egyebet. A világ leegyszerűsödik és átláthatatlanul bonyolulttá válik egyszerre.

Ahogyan a kitűnő költő, Győrffy Ákos írja:

És egyre inkább az az érzésem, hogy ebben a rettenetes helyzetben, itt és most, amikor minden kimondott szót patikamérlegen kéne megmérni, hogy ne ártsunk vele,

az lenne a legjobb, ha minél inkább ezeknek az egyszerű igazságoknak a kimondására szorítkoznánk.

Nincs olyan illúzióm, hogy ez így is lesz, de napok óta igyekszem távol tartani magam (nem mindig sikerül) a mindent elborító, mindentudó világmagyarázatok viharától, az információs és dezinformációs hadviselés hasznos hülyéinek magabiztos narratíva-termelésétől. A válsághelyzetek találkozása a (közösségi) médiával általában az elviselhetetlenségig fokozza azt a zajt, amelyben magukra találnak a kárörvendők, a moralizálók, a pánikkeltők, a „mindent jobban tudok, megmondtam előre” típusú okoskodók, a jólértesültek, az önjelölt geo- és katonapolitikai szakkomentátorok, a vérengzést, az agressziót mentegetők, azok, akik a kialakult helyzetben igazolást találnak a prekoncepcióikra, ürügyet az aktuálpolitikai rögeszméikhez, az érzelgős humanisták, akik egyik napról a másikra válnak a foteljükben ülve háborús héjákká, a békeharcosok, akiknek a verbális gyűlölködése előrevetíti, mire számíthatnánk, ha a háború elérne hozzánk.

Tehetik, ez egy szabad ország (még), de meggyőződésem, hogy ezzel semmit, tényleg SEMMIT nem segítenek, ellenben olyan lövészárkokat mélyítenek el, amelyek már békeidőben is túl szélesnek bizonyultak.

Nem ártani – ez lehetne egy elfogadható jelszó, csak hát rohadt nehéz megmondani, hogyan lehet jól csinálni a nem-ártást.

Egyféleképpen bizonyosan: segíteni a háború áldozatainak, azoknak, akik rászorulnak. Akik érkeznek és akik otthon maradnak. Élelemmel, szállással, ruhával, pénzadománnyal, szervezőmunkával vagy legalább – mert természetesen nem mindenki tud aktívan részt venni a segítségnyújtásban – jó szóval. Erre is szüksége van a kárpátaljai magyaroknak (és nem csak nekik, de mi velük vagyunk élő kapcsolatban).

Segíteni pedig rengeteg csatornán lehet: nagy segélyszervezetek, állami programok, önkormányzatok, gyülekezetek, kisközösségek szervezik a szolidaritás kisebb és nagyobb köreit, Romániában és Magyarországon egyaránt, felsorolni is lehetetlen. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület összegyűjtött néhány lehetőséget, ide is teszem a bejegyzést – de ezen kívül is számtalan mód áll rendelkezésre.

Ui.: Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, még hamvazószerda volt: a bűnbánat napja, amikor emlékezünk arra, hogy porból lettünk és porrá leszünk.

El is hallgatok.