Magyarosi Sándor Sepsiszentgyörgyön élő hadtörténész, aki tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és Írországban végezte, kutatási területe elsősorban az első és a második világháború.

Egy olyan történész vagy, aki Erdélyhez, Székelyföldhöz kapcsolódó témákkal foglalkozik, írtál tanulmányt az Úz-völgyi temetőről, szakértőként működtél közre a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpont megszületésénél. Hogy fér ez össze azzal, hogy a tanulmányaidat Írországban végezted? Mit tudnak tanítani a székelyekről az írek?

Kicsit visszamennék az időben, hogy erre válaszoljak. Eredetileg néprajzosnak indultam, és tulajdonképpen kétféle módon jutottam el a történelemhez. Egyrészt nagyapám révén, aki a második világháborúban a keleti fronton harcolt. Ő nagyon korán meghalt, de tudtam róla, hogy valamikor a nyolcvanas években meglátogatta az egykori zászlósa, és hogy közösen megkeresték más katonatársaikat. Nagyapám katonafotói különben ott voltak a nagyszüleimnél a vitrinben, de gyerekként még nem nagyon tudtam összeegyeztetni ezeket azzal az idős emberrel, akit én ismertem. Viszont emlékszem arra, hogy az általa mesélt történetek néhány részlete már akkor is eléggé megfogott. A másik irány abból adódott, hogy Kolozsvárra mentem egyetemre, magyar-néprajz szakpárosítással, és amikor elmentünk egy-egy faluba interjúkat készíteni idősebb emberekkel, szinte mindig a háborúnál lyukadtunk ki. Ez eleinte eléggé zavart is, mert teljesen más témákat kellett volna kutatnom, de aztán idővel kezdtem felvenni ezeket a történeteket, és végül már csak ezeket vettem fel – annak ellenére, hogy akkor még nem tudtam, hogyan lehetne feldolgozni az ilyen típusú interjúkat.

Tulajdonképpen nagyapám alakulatának a történetét szerettem volna kutatni,

és amikor kikerültem Budapestre, fel is kerestem ezzel a tervvel egy neves hadtörténészt, Illésfalvi Pétert, akivel ma is igen jó viszonyban vagyunk. Elmondtam neki, hogy mivel szeretnék foglalkozni, amit ő ugyan nem tartott rossz ötletnek, de felhívta rá a figyelmem, hogy nem nagyon fogok levéltári forrásokat találni ehhez a témához. Ebben egyébként akkor igaza is volt, de tegyük hozzá, ez 2002 körül lehetett, amikor még a második világháborúval kapcsolatos magyar szakirodalom is meglehetősen szegényes volt.

Néhány évig tanárként dolgoztam Budapesten, aztán egy nyáron elmentem Dublinba, és kint ragadtam. Egy szállodában dolgoztam, közben viszont folyamatosan hadtörténettel kapcsolatos könyveket vásároltam, és szabadidőmben – meg néha a hotelben is – ezeket olvastam. Többnyire olyan munkákról van szó, amelyek – kicsit leegyszerűsítve a kérdést – a katonák harctéri viselkedésével foglalkoznak, és ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert valahogy ez az irányzat Magyarországra kevésbé, Romániába pedig szinte egyáltalán nem jutott el. Ahogy múltak az évek, a levéltári kutatás is egyre könnyebbé vált, és ahányszor hazajöttem néhány napra, megálltam Budapesten levéltárazni, Székelyföldön pedig továbbra is készítettem interjúkat. A különféle saját zsebre végzett kutatások során aztán több olyan kollégát is megismertem, akik hasonló témát kutattak, tőlük is kaptam interjúkat, visszaemlékezéseket, és egy adott ponton már sikerült annyi anyagot összegyűjtenem, hogy eldöntöttem: elmegyek doktorizni. Közben találkoztam egy magyar lánnyal, aki már jóval előbbre járt ugyanebben a folyamatban, és az ő biztatására bele is vágtam a dologba. A cél a híres Trinity College volt, és el is jutottam addig, hogy az egyik professzor behívott a tervezett kutatási témám kapcsán egy beszélgetésre.

Azzal az eltökélt szándékkal mentem oda, hogy elmondom, mi érdekel, de ha ő megpróbál más irányba terelni, hagyom az egészet. Pontosan tudtam, mit szeretnék, és egyszerűen nem akartam olyasmivel foglalkozni, amit nem érzek magaménak.

És képzeld el, a professzor egy olyan tanulmánnyal várt, aminek az én témámhoz is volt köze (bár a második világháborús német hadseregről szólt). Elmondta, hogy az ötlet nagyon jó, minden rendben van azzal, amit szeretnék, csak egy baj van, hogy nincs angol nyelvű szakmai múltam. Megkérdeztem, hogyan tudnám ezt minél gyorsabban orvosolni, ő pedig azt javasolta, iratkozzak be mesterire, az megoldja a problémát. Ez meg is történt, bár végül egy másik egyetemre iratkoztam be, egy Maynooth nevű városban, mely körülbelül fél órányira van Dublintól. Ott meg kifogtam két olyan professzort – Ian Spellert és David Murphyt – akiknek nagyon hálás vagyok: a mesteri során az ő segítségükkel sikerült rendszereznem mindazt, amit hadtörténetről angolul összeolvastam az idők folyamán. Amúgy érdekes módon az is a javamra vált, hogy a kutatásom a keleti fronthoz kapcsolódott. Egyszer David Murphynak felvetettem, hogy megnéznék esetleg valamilyen ír témát, amire az volt a reakciója, hogy meg ne bolonduljak; szerinte épp az volt bennem az érdekes, hogy – a többi évfolyamtársammal ellentétben – nem ír témával foglalkoztam. És most jutok el oda, hogy a kérdésedre válaszoljak: úgy lehet Írországban székely témával foglalkozni, hogy az angol nyelvű szakirodalom felől közelíted meg. A hadseregek működése, a velük kapcsolatos jelenségek ilyen egymástól távol eső vidékeken is nagyon hasonlóak. A mesteri után aztán felvettek doktorira is.

Jól értem, hogy a külföldi hadtörténet-oktatás nagy előnye, hogy nagyobb hangsúlyt fektet az interdiszciplinaritásra és globálisabban gondolkodik, mint a miénk (legyen az román vagy magyar)?

Kicsit komplexebben látom ezt a kérdést. Abban valóban igazad van, hogy nyitottabbak az interdiszciplinaritásra: például azokban a könyvekben, amiket kinn olvastam, gyakran találkoztam olyan elméletekkel, amiket én itthon a néprajzkaron tanultam.

A különbség inkább abban érhető tetten, hogy kinn egyszerűen több pénz van az ilyen kutatásokra.

A másik dolog, ami engem nagyon meglepett – vagyis új volt számomra –, az az intézményi hozzáállás: az egyetemek úgy érzik, növeli a presztízsüket, hogyha bizonyosfajta tudás éppen náluk termelődik meg. Valószínűleg nekem is azért adtak ösztöndíjat, mert azt akarták, hogy a dolgozat, amit erről a témáról megírok, az ő intézményükben szülessen meg.

Budapestre néprajzot tanulni mentél, vagy akkor már a történelem fele kacsingattál?

Budapesten egy olyan mesterire vettek fel, amely a kommunizmus történetével foglalkozott.

Ez 2001-ben történt, és mivel a második világháború kutatási témaként korábban vagy tabunak számított, vagy csak bizonyos módon lehetett feldolgozni, ekkor még szinte az alapmunkák sem születtek meg ezen a területen, főleg Erdély vonatkozásában nem.

Szóval ilyen értelemben jót tett nekem, hogy Illésfalvi Péter azt mondta, nincsenek levéltári források: ha akkor támogatást kapok, valószínűleg belebuktam volna a dologba. A levéltári anyagokhoz is sokkal bonyolultabb volt hozzáférni, különösen Romániában. Aki nálam mondjuk öt évvel később végzett, az egészen más körülményekkel szembesült. A tény, hogy nem intézményes keretek között kutatgattam, azzal az előnnyel járt, hogy magánemberként nem kötöttek határidők. Legalábbis egy ideig.

Milyen a helyzet összevetve a magyar és a román kutatást?

A magyarok a világháborúk feldolgozásában sokkal előrébb járnak: ott azért már egy ideje szinte folyamatosan születnek nagyon fontos munkák ebben a témakörben.

Érdekes módon Magyarországon nagyon hamar elkezdték vizsgálni azt is, hogy a saját hadseregük érintett volt-e bármilyen módon a keleti fronton elkövetett atrocitásokban.

Most már ott tartanak, hogy az orosz levéltáraknál bekövetkezett nyitás során hozzáférhetővé tett dokumentumokat is kezdték feldolgozni. Nemrég jelent meg egy olyan munka, amelynek a szerzője például a Don-kanyari eseményeket nézi meg a szovjet dokumentumok fényében.

A román oldal ilyen értelemben kissé le van maradva – az ő esetükben az értelmező jellegű feldolgozások inkább külföldi történészektől származnak

–, de például a román hadsereg Don-kanyari részvételéről nemrég román szerzőktől is megjelent egy kötet. Ez inkább az egykori résztvevők visszaemlékezéseit gyűjti egybe.

Miért van Románia lemaradva Magyarországhoz képest?

Magyarországon jóval korábban megtörtént a nyitás: az első könyv a Don-kanyari eseményekről – még ha nem is felel meg feltétlenül a mai tudományos követelményeknek – már a hatvanas években megszületett.

Ez azért különösen fontos, mert már akkor szakított a felszabadító szovjet hadsereg történetét előtérbe helyező narratívával, és meglehetősen nyíltan beszélt arról, hogy igenis a mi embereink haltak meg a Don-kanyarban, és ez számunkra azzal együtt is tragédia, hogy ők a Szovjetunió ellen harcoltak.

Ezt követően készült el Sára Sándor Krónika című dokumentumfilm-sorozata, ami abból a szempontból talán még jelentősebb, hogy nagyon sok, akkor még élő veteránt szólaltattak meg benne. Ha nem tévedek, nem is lehetett levetíteni – állítólag azért, mert a kommunista párt történetéről sem született ilyen terjedelmes feldolgozás. A magyarországiak esetében talán még a kommunizmusban megírt hadtörténeti munkák sem teljesen használhatatlanok. Román viszonylatban egyszerűen nem születtek ezekhez fogható, a nagyközönségnek szánt könyvek vagy dokumentumfilmek – más jellegűek igen, de ezek célja, illetve hitelessége már külön interjú témája lehetne. A közelmúltig az sem igazán került be a köztudatba, hogy a román hadseregek is elvéreztek a Donnál.

Többször is említetted a veteránokkal készült interjúkat. Lassan lejárt ezeknek az ideje. Kerülhetnek még elő új források?

Néhány évvel ezelőtt azt gondoltam, nem fogok már senkit találni, aztán egy év leforgása alatt hat egykori katonáról szereztem tudomást. Ennek természetesen már vége, viszont könnyen előkerülhetnek naplók vagy visszaemlékezések.

Sokan azok közül, akik megélték a háborút, tudták, hogy a történelem egy nagyon fontos pillanatának a szemtanúi.

Különösen az értelmiségiek által írt szövegek nagyon jók, mert ezek mert viszonylag részletesek. Volt, aki csak naponta bejegyezte egy kis naptárba, hogy hol járnak, mások utólag írták meg a maguk háborús tapasztalatait – ilyen úgynevezett ego-dokumentumok azért még előbukkanhatnak. Én megközelítőleg 70 interjúval, naplóval és visszaemlékezéssel dolgozom, ami nagyon kevés, hogy teljes képet alkoss egy körülbelül tizenötezer katonát számláló seregtestről, de talán kijelenthető, hogy a meglévő források alapján nem lehet ennél közelebb jutni az általam vizsgált kérdésekhez. Azt tudni kell, hogy az olyan alakulatoknál, amelyek nem estek fogságba, a háború végén parancsba adták, hogy az irattárakat égessék el, semmisítsék meg. Magyarán: az ilyen alakulatok dokumentumai csak akkor maradhattak fenn, ha esetleg elrejtették valahová ezeket. Egyébként meglehetősen érdekes helyekről is előbukkanhat egy-két kisebb jelentőségű dokumentum. Egy egykori tiszt fia mesélte el például, hogy az apja éppen a szabadságát töltötte Budapesten, amikor a várost bekerítették az oroszok. Elfogták őt is, de megszökött, egy kapualjban megszabadult a katonai vonatkozású dolgaitól, és civilbe öltözve megúszta, hogy újra elfogják. Később visszament a holmijáért, de semmit nem talált meg belőle. Na most, nemrég egy ismerősöm megvette a Vaterán (online adok-veszek oldal, a romániai OLX-hez hasonló – szerk.) a személyi azonossági jegyét – ezt nevezik köznyelven dögcédulának. Ez egy kis nyakban hordott fémtok, benne papírokkal, és a dolog érdekessége az, hogy a papírokon szereplő tízjegyű azonosító szám megegyezik azzal, amit a tokba belefúrtak. Természetesen addig győzködtem az ismerőst, míg végül eladta nekem. Mennyi esély volt rá, hogy ilyen tárgyak valaha előkerüljenek? Ráadásul úgy, hogy eljussanak hozzám, aki ismerem a történetüket?

Mindkét világháború témáját megannyi konfliktus övezi itt nálunk, Erdélyben. Illetnek-e nacionalizmus vádjával? Vagy vannak-e a témákhoz társuló hazafias érzelmeid?

Ha az ember ezt rendesen akarja művelni, elsősorban a szakma követelményeinek kell eleget tennie. Kissé leegyszerűsítve: ha valaki azzal kezdi, hogy „vitéz katonáink elfoglalták”, de nem tudja megmondani, honnan tüzelt a géppuskájuk, engem elveszített. Nyilván mindkét háború időszaka – és a másodiké különösen– ideológiákkal terhelt.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy az ilyen témákat is lehet teljesen tisztességesen kutatni, különösen hogy nekem történészként nem kell azonosulnom az akkori idők ideológiáival.

Hála istennek, annak a megközelítésnek is lejárt az ideje, amelyik úgy kívánta láttatni a háborús részvételt, hogy a pozitív aspektusokat helyezte előtérbe. Ma már az amerikaiak is megírják azt, hogy a gonosz Németország ellen harcoló jó Amerika azért gond nélkül diszkriminálta a saját fekete katonáit a második világháború idején. Nem tudom, hogy igaz-e vagy városi legenda, de állítólag megtörtént az Egyesült Államokban, hogy fekete katonák német foglyokat kísértek, és egy városi buszra kellett felszállniuk. Na most, ezen a buszon paradox módon a német fogoly leülhetett, de az őt kísérő fekete-amerikai katona nem. Ha nem is igaz a történet, mindenképpen jól illusztrálja, hogy bizonyos jelenségek sokszor árnyaltabbak annál, mint ahogyan korábban beállították őket.

A történettudományban alapvetően követelmény, hogy kritikusan viszonyulj a forrásaidhoz.

Kissé sarkítva úgy is fogalmazhatnék, hogy egy dokumentum önmagában csak annyit igazol, hogy valaki valamit valamikor leírt, de azt, hogy ki, mikor és milyen céllal hozta létre az adott dokumentumot, már neked kell megnézned. Mindaz az információ, amit maga a forrás tartalmaz, csak ezen tények fényében értelmezhető.

És akkor te most hazatértél Erdélybe, végzed az utolsó simításokat a doktori dolgozatodon, és mit csinálsz még?

Miután hazaköltöztem, egy ideig még online dolgoztam. Akkoriban keresett meg egy kollégám, Nagy József, és felvetette, lenne-e kedvem beszállni a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpont létrehozásának munkálataiba. Igent mondtam a felkérésre, és azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy életem egyik legjobb munkája ez volt. Nagyon sokan dolgoztunk benne, embertelen nagy meló is volt, de a végeredmény egy hihetetlenül látványos kiállítás lett. Közben dolgozni kezdtem a Székelyföld című folyóiratnál is, ott a történelmi témájú írásokat szerkesztem. Ezt egyrészt azért szeretem, mert nem érzem feltétlenül munkának akkor sem, hogyha néha akár estig is elhúzódik.

Másrészt meg az lenne a terv, hogy minden évben találjak legalább egy olyan nagyobb témát, amit a megszokottól eltérő módon lehet megközelíteni.

Tavaly ez a 200 éve született Czetz János életútja volt. Czetz története hihetetlenül sokszínű: az apja a határőr huszárezred tisztjeként körülbelül 15 évig harcolt a napóleoni háborúkban, ő maga Erdélyben részt vett a szabadságharcban, végül pedig kikerült Argentínába, ahol szintén beállt a hadseregbe, de előtte földmérőként, illetve térképészként is dolgozott. A Székelyföldnél egy tematikus számot szenteltünk a témának, és a dolog érdekessége, hogy egy magyarországi doktorandusz, Balogh Ádám megírta nekünk Argentína akkori történetét a kurrens szakirodalom alapján. Hihetetlen sztorik vannak benne, ilyen hívószavakkal, mint Solano López háborúja – a hangulatát tekintve számomra kicsit olyan ez a szöveg, mint egy Marquez regény. Emellett sikerült találnom egy olyan argentin antropológust – Ingrid De Jong a neve – , aki írt nekünk egy tanulmányt arról az indián világról, amivel Czetz földmérőként szembesült. Nem fogom most minden szerzőnket felsorolni – és ezért elnézésüket is kérem –, de Siposné Kecskeméthy Klárát még megemlíteném: ő többek között a magyar katonai felsőoktatás kutatja, de járt az argentin katonai akadémián is, amelynek az alapításából Czetz is kivette a részét, olyannyira, hogy ő lett az intézmény első igazgatója. A tematikus lapszám szövegeire támaszkodva aztán született egy szabadtéri kiállítás is Czetz életéről. Idén az általam szerkesztett lapszám augusztusban jelenik meg, és javarészt erdélyi vonatkozású dokumentumfilmekkel vagy játékfilmekkel kapcsolatos interjúk, írások kaptak helyet benne. Az említett produkciók közül két dokumentumfilm egy-egy Bánffy Miklóshoz közel álló nőalakkal foglalkozik, egy másik pedig Heinrich Böllről szól, aki a második világháború idején sebesült katonaként többek között Sepsiszentgyörgyön is megfordult. A Tündérkert című sorozat készítőivel összesen négy interjút közlünk – a sorozatot szeptembertől kezdődően sugározza majd a Duna Tv, de megszólal a lapszámban egy olyan olasz filmrendező is, aki készülő filmje bizonyos jeleneteit Háromszéken, illetve Erdélyben forgatta.

Ezekkel a lapszámokkal egyfajta úttörő vagy a Székelyföldnél?

A Székelyföld mindig közölt történelmi témájú írásokat is, illetve a lapnak korábban is voltak történelemre koncentráló tematikus számai – az első világháború kapcsán például két ilyen is készült. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy minden szerkesztő más, és ilyen értelemben én feltehetően másra koncentrálok, mint az elődöm.

Van már címe a doktori disszertációdnak? Egyébként ha leadtad és megvéded, merre, hogyan tovább? Van még olyan téma, ami kapcsán szeretnél kutatások végezni?

Van, hogyne lenne: A 27. székely könnyű hadosztály két háborúja. A dolgozat különben a második világháborúnak is csak egy viszonylag rövid időszakát fogja át, de oka van, hogy miért van ez így a címben.

Ami a további terveimet illeti: engem főként az érdekel, hogy mi hol, hogyan vagyunk benne a nagy képben.

Kapcsolódhatnak bizonyos események a székelyekhez, de ezeknek ettől még nem kell feltétlenül Székelyföldön játszódniuk. Például foglalkoztam egy olyan első világháborús alakulattal, amelynek a katonáit nagyrészt Székelyföldről, illetve Brassó megyéből sorozták, aztán kiderült, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó offenzívája során, valahol Olaszországban angolokkal kerültek szembe. Ennek kapcsán nyilván meg lehet nézni az angol forrásokat is – ez meg is történt. Számomra ezek a történetek azért érdekesek, mert talán legjobban ezekből derül ki, hogyan vagyunk mi részesei olyan nagy eseményeknek, amelyeket egyébként csak a történelemkönyvekből ismerünk.

Azt még megkérdezném, annak tudatában, hogy elsősorban a második világháború a szakterületed, hogy hogyan kezdtél el az Úz-völgye témájával foglalkozni?

Volt egy pillanat, amikor nagyon telítődtem a második világháborúval, és azt mondtam, megnézek néhány első világháborús témát is. Olyan alakulatot választottam, amelynek több egykori katonája az általam kutatott második világháborús eseményeknek is részese volt: ők többnyire olyan magasabb rendfokozatú tisztek voltak, akik fiatal hadnagyként harcoltak az első világháborúban.

A két háború különben nagyon sokban különbözik egymástól, de ezt az ember nyilván akkor kezdi átlátni, ha valamilyen szinten mindkettőbe beleássa magát.

Amikor kitört az úz-völgyi temető körüli cirkusz, leginkább az lepett meg, hogy bár történészként nagy valószínűséggel meg lehetett mondani, ki van ebben a temetőben, ez az információ mintha valahogy nem akart volna eljutni a nagyközönséghez. A harcokra vonatkozó forrásokból tudjuk – és e tekintetben a román, illetve a magyar forrásokból is ugyanaz derül ki –, hogy a térségben megközelítőleg 1916. október 14-től október 28-ig folytak összecsapások román és magyar csapatok között. Egészen pontosan az történt, hogy a magyar csapatok behatoltak az akkori Románia területére, elfoglalták a Poiana Uzului nevű településnél kiépített román állásokat, majd október 28-án egy román ellentámadás szinte a határig szorította vissza őket. A szembenálló felek ezután beásták magukat – a magyarok a határ közelében, de még a román oldalon –, és innentől kezdve a frontvonal 1918 elejéig szinte végig ugyanott húzódott (voltak apróbb területfoglalások, de az ellenfelek egymás állásait soha nem törték át). Tehát gyakorlatilag lövészárok-háború zajlott. A temetőnek helyet adó település mindvégig – már a kezdeti harcok idején is – magyar területen volt, a magyar csapatok mögött, tehát nagyon valószínű volt, hogy ide az említett magyar alakulatok katonáit temették el. Ez egyébként az egyik nagy csúsztatás az ügyben: folyton úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a térségben találkozóharc zajlott volna – vagyis mintha két ellenséges csapat egyetlen csatát vívott volna itt, és az összecsapás után a csatatéren maradt halottak kerültek volna a temetőbe. Erről szó sincs: azokat temették el itt, akiket a magyar állásokból holtan hátra hoztak, vagy akik sebesültént kerültek hátra, de már nem lehetett megmenteni őket.

Történészként az embernek nyilván arról is van tudomása, hogy máshol hogyan kezelnek hasonló helyzeteket. Részletesebben egy második világháborús elzászi német katonatemető helyzetét ismerem. Amennyire tudom, a német hatóságok azt kérték a franciáktól, hogy azokról a katonákról, akik német zászló alatt estek el, hadd gondoskodhassanak ők. A francia állam azt mondta, rendben van, egy kikötéssel: a német katonai temetőkben emelt emlékművek nem haladhatnak meg egy adott magasságot. Ha az ember Franciaországban jár, láthatja, hogy győzteseknek sokkal magasabbak az emlékművei, mint a veszteseknek. Így mindkét fél elégedett, sőt a temető mellett van egy ifjúsági központ is, ahol bemutatják a temetőben nyugvó katonákkal kapcsolatos kutatásokat. Tehát nemhogy megoldották a problémát, hanem sikerült úgy megoldani, hogy ez mindenkinek a hasznára válik.

Mintaértékű, hogy a turizmus részévé teszik ezeket a területeket.

Az olaszok is rendkívül jók ebben, nagyon ügyesen rendben tartják az osztrák-magyar hadsereg által létrehozott temetőket, múzeumokat hoznak létre, stb. Egyébként az olaszországi temetők az úz-völgyihez hasonló módon jöttek létre: mindkét fél a saját vonalai mögött temette el a saját embereit (talán annyi a különbség, hogy ott jóval hosszabb ideig állt a front). Romániában az első vagy második világháborús hadszíntereket nem igazán lehet a hadszíntérturizmus részévé tenni, mert itt különböző érzékenységek társulnak hozzájuk. Ugyanakkor azt is fontos elmondani, hogy amennyiben van erre szándék, az ilyenfajta érzékenységeket is lehet jól menedzselni. Nagyon tanulságos például az a megközelítés, amit Írországban láttam, az Ír Köztársaság létrejöttének századik évfordulója alkalmából.

Ott meg sem próbáltak egyetlen narratívát uralkodóvá tenni: ehelyett arra helyezték a hangsúlyt, hogy teret adjanak még akár az egymásnak ellentmondó történeteknek is.

Az lehetne talán a kulcs az efféle konfliktusok feloldásához, ha a felek észre vennék: sokkal több van ezekben a helyekben annál, hogy pusztán politikai szempontból, a politikum céljait kiszolgálva próbáljunk közelíteni hozzájuk.